Beérkezett pályaművek

Eliza Beth

Mozaik

Különösebben sohasem foglalkozott a munkatársai magánéletével. Úgy gondolta, semmi köze hozzá. Ha elmondtak neki valamit, megtartotta magának, nem adta tovább. Talán épp emiatt volt, hogy inkább hallgatott, s keveset beszélt. Túl sok minden zsongott a fejében, aminek ülepednie kellett, vagy feledésre ítéltetett. A bizalom nagy felelősség, és sokan bízták rá apróbb-nagyobb titkaikat, de amellett rengeteg felesleges locsogást is végig kellett hallgatnia. Nem mindig tehette meg, hogy odébb menjen.

Azt mondták rá, munkamániás, pedig még véletlenül sem az, csupán azon ritka emberfajhoz tartozik, akik szeretnek dolgozni. Jó, nem minden munkafázist, de többnyire. Olyankor nem nézegette percenként az órát, szállt az idő, míg ha valamiért állt a sor, hát az a nyamvadt óramutató is csak vánszorgott.

Kíváncsian nézte új munkatársukat. Alapból nem szimpatikus, gondolta, míg a nyitott szájjal rágózó – kérődző – nőt figyelte. Csinálhatná diszkrétebben is, ahogy mások! Nem rossz találmány az a gumi, csak tudni kell(ene) bánni vele. Veron harsány hangon közölte, reméli, elromlik valami, mert nincs kedve dolgozni. Látszott is rajta, szívesebben nyomkodja a telefonja gombjait. Egyáltalán nem zavarta, hogy mások dolgoznak helyette. A csapat régi tagjai a jól bevált módszer szerint ott segítettek, ahol éppen szükség volt rá, persze a saját munkájuk mellett.

Kató félrenézett, nem akart veszekedni, csak magában fortyogott. Talán megváltozik a kisasszony, reménykedett, bár kevés esélyt látott rá a viselkedése alapján.

A másik oldalon a gerlepár turbékolt. A lány is nemrég érkezett, a fiú pedig műszakot váltott. Minden szabad pillanatukat együtt töltötték, ami nem lett volna gond, de a lánynak férje, a fiúnak várandós felesége van. Kamilla szeme folyton Robit kereste, a keze meg csak szép komótosan járt. Robi a beosztása révén szabadabb volt, betanítás ürügyén órákat lebzselt Kamilla mellett, segített neki, közben beszélgettek. Saját bevallásuk szerint élvezik, hogy mindenki azt hiszi, holott semmi sincs köztük, bármit is suttognak…

Kató tudta, hogy Robi elvált, van egy gyermeke is. Nem volt olyan régen, hogy az esküvő hírét hallotta, aztán a baba érkezését, majd a válást, új esküvőt, és most itt van, napokon belül kétszeres apa lesz, de ha nem vigyáz, kétszeres elvált apa. Mert ugyebár, hiába nincs köztük semmi, amit ők nagyon élveznek, a háttérben ott áll egy férj és egy feleség, akik nyilván kevésbé élvezik párjuk látszatrománcát.

Kató megtartotta magának a véleményét. Ahogy máskor, most sem csatlakozott a pletykálókhoz. Inkább a munkájával foglalkozott, főleg, mivel Erika begyorsított, és sűrűbben érkeztek a kocsik a szalagon.

Erika az egyik kedvence. Kedves, fiatal, szorgalmas, és pillanatnyilag nagyon dühös. Kálmán, egyetlen férfi munkatársuk alaposan megbántotta, bár valószínűleg fogalma sincs róla, ha ugyan észrevette, Erika miért kerüli a társaságát. Kató persze tudta, hiszen a lány elmondta neki, de nála ez a titok is jó helyre került. Biztatta Erikát, beszélje meg Kálmánnal, hiszen a bulin a férfi olyan állapotban volt, hogy talán maga sem tudta, mit beszél.

Kálmán… Amilyen furcsa volt eleinte, hogy férfi van köztük, valószínűleg neki is szokatlan volt a csupa női munkatárs, de már megjött a szava. Beilleszkedett, olyannyira, hogy már kakasnak képzeli magát a tyúkudvarban. Ami néhány nőnek tetszik, néhánynak meg nem. Erikának különösen nem, azóta. Kató meg tudta érteni a lányt, a helyében ő maga sem szerette volna hallani azokat a szavakat, melyek jó eséllyel mérgezték meg az addigi normális munkakapcsolatot.

Kató nem tudta megérteni, mi a fenét szeretnek a férfiak a részegségen. Nem azért, mert ő totál absztinens életet élt, hiszen kipróbálta ő is az alkohol hatását, és az a két alkalom, amikor – amúgy nevetségesen kis mennyiségű alkoholtól – padlóra került, megmutatta neki a határait. Kálmán viszont éppen azt szerette benne, hogy részegségében nem tud magáról. Szerinte az csodajó. Kató szívesen megmondta volna neki, hogy abban a csodajó állapotban azt sem tudja, kivel mit tett, de józanul is képtelen érzékelni a felé áradó utálatot, s azt, hogy valaki a szó legszorosabb értelmében menekül előle. Átül másik székre, ha ebédszünetben egymás mellé telepednének, önként még véletlenül sem szól hozzá, és kizárólag munka közben viseli el – kényszerűségből – a társaságát, de akkor is ügyel rá, lehetőleg legyen köztük még valaki.

Szünetben hét emberből hat előveszi az okostelefonját, és bőszen simogatja, mint meghódításra váró szeretőt. Érzéki táncot jár az ujjuk fel-le, jobbra és balra, tik-tik-tak-kip-kop… jönnek-mennek az üzenetek, az egyik épp vicceket olvas, a másik szóban szerelmez a párjával, a harmadik családi ügyeket intéz, közben gépiesen esznek. A való élet szétfoszlik valahol az éterben. Ez a negyedóra az övék, csak az övék.

A baj ott lapul, hogy nem képesek meglenni a kütyü nélkül. Minden szabad másodpercben muszáj tenyérbe simítani, viszonozni villódzó pillantását, venni a legújabb halaszthatatlan – totál érdektelen – üzenetet. Kató nagyot sóhajtott magában: Bárcsak a munka is ilyen jól menne nekik!

Tudta, tehetetlen a társai életére telepedő mánia ellen. Hiába szólna, fütyülnek rá, csak kikiáltják összeférhetetlennek. Azt is tudta, a felsővezetés elküldte oktatásra a középvezetőiket, hogy megértsék beosztottjaik lelkét, kütyü-függését. Kató azzal is tisztában volt, akkor is, ha saját kényelme ellen beszélt ezzel, hogy inkább őket, dolgozókat kellene fejtágítóra kötelezni, hogy megértsék végre, miben különbözik a munkahely a magánélettől.

Már csak néhány hónapot kell kibírnod! – biztatta magát Kató. – Aztán úgyis kiszabadulsz innét, a maradók meg majd meglesznek egymással. Úgy, ahogy. Addig meg teszed a dolgod, befogod a szád, nem szólsz senkinek semmiért, nem azért fizetnek.

Délután elment, és vett magának egy csúcskategóriás okostelefont.

Sallay Margit

  Kovács Péter (Karancsalja)

Az utolsó út

A férfi az utolsó üzleti útjára készült. Következő hónapban nyugdíjba vonul. Az új gépsor utolsó szerződési feltételeit véglegesíteni utaznak Svájcba. Sem gépkocsiban, sem repülőgépen nem számolt veszéllyel. A fővárosba kellett eljutnia a hajnalban ötkor induló géphez. Főnökéhez és másik kollegájához a repülőtéren csatlakozik. A vidéki városkából gépkocsijával indul útnak. Úgy kalkulált háromkor elindulva kényelmesen odaér.

No, de az útviszonyok! Nappal esett a hó. Már napok óta kisebb-nagyobb hullámban szórja fehér pelyheit az ég. Az időnként rövid időre tisztuló felhőzetből át-át tör a napsugár. Csupán arra jó, hogy a hó-paplan alatt vékony réteget olvasszon, s tegye jegessé az utat. De menni kell. Felesége aggódva vette tudomásul a kényszert.

Egy órára ébresztőt rendelt mobilján magának. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Öt napig lesz távol, mert még két helyen előzetesen megnézik a sorok működését. Nem lehet melléfogni. De hát a főnök is ott lesz! Igaz, kollegájával kettőjüké a szakmai felelősség. Próbálta átgondolni még egyszer, de már ezerszer megtették. Hagyta tehát gondolatait.

Gondolt inkább az ötnapi távollétre kedvesétől. Valahányszor nélküle ment, mert a szakmai utak ilyenek voltak, mindig rossz érzése volt. A feszített program mellett sosem mulasztottak széttekintést a városban, az országban, ahol jártak. Akármily keveset is láthattak. De ezt akkor csak ő, kedvese nélkül látta. Pedig mindig vele szerette felfedezni az ismeretlent.

Tizenegyre járt. Odakint csend volt a hóesés már régen elállt. A nyugalmas éjszaka csendjét a hókotró zaja bolygatta meg elhaladtában. Alvó feleségéhez fordult. A sötétben kereste arcát. Kis ideig hallgatta pihegését, egyenletes levegő vételét. Fürkészte a kedves arcot, s hogy fel ne ébressze alig érintve csókolta meg. De felébredt, s a még révedő szemei megpillantva őt, rámosolygott. Átölelték egymást. Feküdtek szótlanul, de már egyikük sem aludt. Az utolsó órában ölelkeztek, szerették egymást. Szenvedélyesebben is, mint mostanában. Talán az elválás utáni hiányérzet „igérete”? Vagy megéreztek valamit…? Nehéz volt a kelés, nehéz volt az indulás.

Az út viszonylag tiszta volt, de két sávon járható. Az ég tiszta, ragyogtak a csillagok. Hova tűnt a napközbeni felhőzet? A kocsi lassan, de bemelegedett, az induláskori hidegben azonban elgémberedtek ujjai. Lassacskán azok is kiengedtek.

Milyen jó lenne, ha felesége itt ülne mellette. Elgondolta, amint együtt mennének a csodás svájci kisvároska utcáin. Beszippantanák az egész országot átható tehéntrágya illatát. Igen, illatát, mondta azután, amikor először érkezett vissza egy ilyen útjáról. Hozzátartozott az országhoz, mint a monumentális hegyek, amit ugyan nem mászott meg, csak lenyűgözte a látványa. Hozzátartozott, mint a sajt, amit a kis gazdaságok sajtüzemeiben készítettek. Hozzátartozott, mint az erdőcskék övezete dús legelők a sziklás csúcsok tövében.

Időközben felhők kúsztak az égre. Az iménti ragyogás, amely szinte nappali fényben világította az utat, megszűnni látszott. Előbb a hold rejtette el magát, majd sorra a csillagok is eldugták fényüket. Egyedül rótta a kilométereket. Senki sem kelt útra ilyen korán, ilyen időben. Kanyargós útszakaszhoz érkezett. Fehér pihék táncoltak a szélvédő előtt. Egyre sűrűbben kellett járatni az ablaktörlőt. Egyre lassabban mehetett, de időben kell érkezni. Hegyek árnyékában vezetett az út. Jegesedett. Érezte a gumik könnyebb mozgását. Kanyart kanyar követett. A hó felrakódott a törlőlapátokon kívüli szélvédő mezőn. Egyre nehezebb a kilátás. Az út széle, a középső vonal egyre nehezebben lett észrevehető. Ösztönösen a közép felé húzódott. Ismerte az útszakaszt. De a hó, a jegesedő út, a kanyar … A kanyar…

A hegy itt kitüremlett az útig, sötét árnyat vetve rá, gátolva a jó kilátást. Egy felvillanó fény. A sötét és azt követő hirtelen világosság megzavarta. A jármű is feltűnt a kanyar, a hegy mögül. Ösztönösen jobbra kormányzott. Hirtelen mozdulat volt.  Egy rántás a kormánykeréken vissza. Hiba volt.

Egy pördülés… Egy puffanás … Mélységes csend…. Előre hajolva, feje a kirepült szélvédő helyén. A hópihék tarkójára ülnek. A vörössé vált cseppek patakként folynak le arcán. Mellkasa a kormánykeréken, furcsa együttlétben. Jobb karja alá, a kormányba szorult. Kissé szétszakadtak tagjai. De még egyben? Balkarja a kinyílt ajtón lóg ki. Furcsa póz. Épségben így nem lehet helyezkedni. Körülötte csend és mindenütt fehérség. Szemét behunyta, fájdalmat nem érzett… Valami süvítést hall. Valahol messze, messze… Valahol világosságot észlel. Emberi hangok, véli kihűlőben… Érzi, megragadják. Fájdalmat most sem érez. Az út jár az eszében, ami előtte van. Nem ahová készült. Hanem az, a végtelen. Hát egyedül megy? Hol van a kedvese? Hogy együtt lássák a szépet. Valami egyre süvit, valami rázza. Pedig ő nem mozog.

Nyugalom, megint megragadják. Hideg az asztal. Valaki homlokára teszi kezét. Hát itt van mégis vele? Együtt mennek tovább? Nem, ez nem Ő. Ez nem az Ő keze. Ennek kórház szaga van.

És ő egyedül ment tovább. Letérve az eddigi útról megint elindult. Szürkült megint az ég. De hiszen már reggel lesz, a gép már indul. Miért sötétedik? Miért nem hallja a gép zaját?  

Szemei már nem akarnak látni.  Fülei már nem akarnak hallani. Érzékelni már nem érzékel. Ment az utolsó útján, de felvillant még az utolsó éjszaka. Kedvese arcát vitte magával.

FEKETE ZOLTÁN (Miskolc)

Tükröződés

Ahogy te a világra nézel,

a világ úgy néz vissza rád:

visszanevet, ha ránevetsz.

S ha nem? Hát beteg a világ.

S betegre miért haragudnál … ?

Életünk

Sírva jöttünk a világra.

Élünk bele a világba.

Vágyódunk egy más világba,

s megtérünk a másvilágba.

Népünk szomorú csodája

Doberdónál, Don- kanyarba'

de sok magyar maradt halva.

De sokszor kivérzett fajunk!

Az a csoda, hogy még vagyunk.

De sok sóhaj száll utánad,

vérgőzös huszadik század.

Megtagadott sok testvérünk.

Az a csoda, hogy még élünk.

Ez már a XXI.

Káosz és félsz. Az emberek

keresik a helyüket.

Dübörgő nehézbombázók

kioldják a terhüket.

Az ember mindent lebontott,

amit lehetett, elrontott.

Ki tesz a végére pontot?

Emberfarkasok csaholnak,

űzött milliók loholnak.

Ki tudja, mit hoz a holnap?

S egyáltalán lesz-e holnap?

Kanóc sistereg, s ki még él,

rémülten befogja szemét.

Gigabiznisz, ez a végcél,

s leszünk mindnyájan űrszemét.

Aludni

Olyan nehéz felébredni,

rokkantan csatába menni.

Öreg lábbal versenyt futni,

botladozva földre bukni.

Futni, s célhoz sose jutni.

Jobb lenne tovább aludni,

Magam boldognak hazudni,

A világról mit sem tudni,

csak aludni, csak aludni...

Magam végre kipihenni,

s fájdalom nélkül elmenni.

   SZABÓ GÁBOR (Székesfehérvár)

VAGYOK

Ülök a szobámban,

szobám a lakásban,

lakás a házban,

ház a városban,

város az országban,

országom Európában,

Európa a földi világban,

Földünk a Naprendszerben,

a galaktikus Tejútrendszerben,

e galaktika egy észlelt világban,

mely észlelt világ a táguló világban,

s a táguló világ a végtelenben.

Ülök a szobámban

magányban,

csendben,

bezárva ebbe a végtelenbe,

bezárva saját kalitkámba,

a testembe,

ebbe a csont-hús-bőr vázba,

ebbe a biológiai csodába,

amely az érzelmeimet adja,

a szellemiségem szülőanyja,

a lélek békéje, a létezés magja.

Ülök a szobámban,

érzem, hogy élek,

test vagyok s lélek,

élő világ és

millió sejt,

ami bennem él,

ami titkokat rejt,

ami befelé is épül

parányabb elemekre,

ismertekre

és ismeretlenre,

mintha a világ

befelé is végtelenül táguló volna,

elrejtőzve bennem

mikrókra darabolna,

mintha génjeimben is

egy egész világ lennék,

„Észak-fok, titok, idegenség”,

csoda és valóság,

mint minden ember,

végtelen egyszerű

és bonyolult rendszer,

egység és töredék,

parány és minden,

test és szellem,

ez minden kincsem.

Vajon ilyennek akart-e

engem

az Isten?

                                                    MINDEN REGGEL

Minden olyan üres már,

amikor közelben nincsen,

de aztán zördül a kulcs s zár,

ajtó nyílik, keze kilincsen,

fennhangon köszön s cipőt vet,

táskát lerak, máris csókot ad,

szeme rám pillant és nevet,

mintha nem ő jönne úgy fogad,

ölel és álla pihen a vállamon,

olyan jó mindig visszaölelnem,

nem szól, én mégis hallgatom,

leköti mindjárt minden figyelmem,

és rögtön minden csak róla szól,

mellém ül amint asztalon az étel,

s ha nem kérdem akkor is válaszol,

nem lehet hozzá simulni elégszer,

s nem lehet enni és inni sem már

nélküle, hisz mindennek része,

újság, horoszkóp, kávés pohár

és indul a nap. Máris megérte.

Forgács Fanni (Nagy-Britannia)

Karácsonyi angyal

(Dédi mama emlékére)

Hajnalodott. A hófödte tájon megcsillanó első napfények a legszebbek. Ilyenkor a hó drágakőként ragyog. Vakító fehér fényétől a táj megszépül. Ágaimat lehúzták az egymásba olvadt bársonyos pelyhek. Hűs szellő rázta meg tűleveleimet, mely megszabadított engem egy kis tehertől, és az ágaimról a hó lehuppant elém a földre. Lágy dallamot énekelt az erdő. Mintha megannyi karácsonyi csengettyű csilingelt volna.

Számtalanszor elképzeltem már, ahogy majd a gyermekek feldíszítenek, és karácsonyi dalokat énekelnek közben szüleikkel. Alattam az ajándékok tornyosulnak majd, a csillogó ékszerek lehúzzák ágaimat, de én akkor is büszkén, felemelt fővel fogom hirdetni a legszebb ünnepet. A réten játszó tündérlányok is meséltek nekem az ünnepről. Édes mézeskalács és narancs illata leng a levegőben, a kandallóban ropogó tűz nyugalmat és békességet áraszt. Az idős nagymama a fotelben ül, ölében az unokák pirospozsgás arccal és derűs mosollyal hallgatják meséjét. Az anyuka a konyhában sürög-forog, készül a következő édes csoda. A házat átjárja a szeretet, és béke költözik a szívekbe. A karácsonyfa ilyenkor a középpontban áll. Ő az ékessége az ünnepnek. Egy bűvös, varázslatos dolog, ami megmagyarázhatatlan módon mindenkinek a lelkéig hatol.

Úgy éreztem, most jött el az én időm. Ez az én telem. Olyan izgatott voltam, mint eddig még soha. Azt akartam, hogy az én karácsonyom szebb legyen, mint eddig bármelyik elődömé volt. Gyönyörű látvány vett körül. Imádtam nézni a hófehér lepel csillogását, hallgatni a patak lágy morajlását, de szívem mélyén mindig karácsonyfa szerettem volna lenni.

Elérkezett a várva várt nap, végre eljöttek értem. A fájdalom egész testemen végighasított, amikor kivágtak. Ezzel kezdődött el az utolsó utam. Búcsút vettem a kis tündérektől, a pataktól és a szellőtől.

Boldogságot éreztem, ami azonnal szertefoszlott, amikor – megérkezve – föleszméltem.

Igazából nem is tudtam, hogy hol vagyok pontosan. Fura volt ez az illat. Nem nevezném karácsonyinak. Még kellemesnek sem. Rossz érzés járta át minden porcikámat. Kinyílt az ajtó, és én egy csodás szobára számítottam, ahol gyerekek várnak, hogy feldíszíthessenek és a csodás illatok átjárják jéggé dermedt testemet. De nem ezt kaptam. Nem értettem semmit. Én pompázni akartam és tündökölni, hogy mindenki engem csodáljon. Díszeket akartam, finom illatokat és kedves, karácsonyi énekeket. Azért vágytam rá ennyire, mert egy fa életében egyszer van ilyen. Azt szerettem volna, ha mindez emlékezetes lenne és csodás. Erre vágytam egész életemben. Ezért cseperedtem kis cserjéből szép fává. Hallgattam a meséket a karácsonyról és minden télen álmodoztam, hogy egyszer eljön az én nagy napom is.

Egy kedves arcú, fehér köpenyt viselő nő vett át engem.  Felállított és kiegyengette összekuszálódott gallyaimat. Jó érzés volt végre egyenesen állni, és érezni a levegőt a tüskéim között. Szabadnak éreztem magam. Ott álltam egy folyósón. Velem szemben egy üvegajtó. Nem tudtam tovább szemlélni a helyet ahová kerültem, mert már jött is a nő a díszekkel. Hát mégis csak lesz karácsony? De mi ez a hely? Én nem ilyennek képzeltem. Itt nincsenek gyerekek és nem énekel senki. Nem érzem a finom sütemények szívmelengető illatát. Elkeseredtem, de reménykedtem.

A fehér köpenyes nő feldobált rám mindent, ami a dobozban volt, majd amikor befejezte, fogta a dobozt és visszavitte oda, ahonnan hozta. Ismét egyedül lettem. Egy szegényes színvilágú fenyőfa voltam, néhány öreg, kopott gömbbel, egy szakadt, kifakult, szürke boával és egy hibás égősorral. Nagyot sóhajtottam és vártam. Nem volt kedvem körbenézni. Úgy éreztem, a lelkem darabokra hullik. Egy kis gyermeki hit még mindig volt bennem, hogy valami jobb még jönni fog.

Megpillantom a nőt, aki feldíszített. Egy fehér köpenyes férfival beszélget, majd leül a pult mögé és a papírokat kezdi el pakolgatni. A fehér köpenyes férfi bemegy a velem szemben lévő ajtón. Rám se néz. A kezében egy mappát tart. Benézek a szobába. Ágyak vannak bent, azokon pedig emberek fekszenek. Alszanak. Az embereket egy zöld függöny választja el egymástól, és hozzá vannak kötve valami villogó géphez. Velem szemben egy idős néni fekszik. Mozdulatlanul, csendesen. Hallom a férfi beszédét és kiveszem belőle, hogy a néni beteg és nem biztos, hogy felébred. De miért nem ébred fel? Hiszen most van karácsony. Biztos a néninek is van családja. Pár nap eltelte után már tisztán látom, mi történik itt. A Doktor úr segít az alvó embereken. Megtesz mindent, hogy a Karácsonyt otthon tölthessék. Délutánonként idegen emberek jönnek be. Zöld köpenybe öltöznek, és nagyon hamar kimennek, majd jön be utánuk a következő. Eleinte nem tudtam miért, de már mindegyiket ismerem és tudom, hogy kihez jönnek. Nagyon rövid időt lehetnek bent, de amíg ők itt vannak, megváltozik a levegő és egy kis karácsony költözik a szívembe. Ha ők idejönnek, megszépülnek a fakó lámpa fényei és a folyosót egy varázslatos erő hatja át. Olyan erő, melytől én is jobban érzem magam.

A nénit, aki velem szemben fekszik, minden nap meglátogatják. Eljönnek, megnézik, beszélnek hozzá. Mesélnek neki. Ők nem tudják, de én tudom, hogy a néni minden szót ért, minden apró, kedves érintést érez. Mert amikor eljönnek ezek az emberek, érzem, hogy a néni ragyog. A néni lánya könnyes szemekkel nézi mozdulatlan Édesanyját. Hálát mond neki mindenért, amit kapott. Megtanulta, hogy legyen anya és nagymama. Szeme sarkában halovány könnycseppek jelennek meg, és amikor kimondja, hogy „Édesanyám”, a néni még fényesebben ragyog. A szeretet fénye átjárja a kis szobát és egy percre leköltözik a mennyország. Az életben ez az egy dolog az, ami végtelen. Senki nem tudja, hol kezdődött és hol fog véget érni, de mindannyian érezzük. A szálak, melyek összekötik őket, földön túli fonálból szőtt szálak. Mert mindig lesz egy gyermek és mindig lesz egy anya. Az a szeretet, amit ők éreznek egymás iránt, az soha nem ér véget. Sokan mondják, hogy semmi sem tart örökké. De én tudom, hogy ez nem érhet véget. Lehet, hogy ha vége a karácsonynak elvisznek és meghalok, de örökké emlékezni fogok erre a pillanatra. Életem egyetlen karácsonyára. A szeretetnek nincs első vagy utolsó pillanata. Az csak úgy van és ez benne a csoda.

A már ismerős kopogásra eszmélek fel. Újra eljött a fehérbotos bácsi a lányával. Kiderült, ő a néni másik lánya. Odaballagnak az ágyához. A hölgy belekarol édesapjába és halk léptekkel közelednek. Ilyenkor a levegő megáll egy pillanatra. Az idő lassabban telik és a szívdobbanások hangosabbak lesznek.

A bácsi a botjára támaszkodva áll az ágy fölött. Kezét a néni kezére teszi. Nem látja, hogy a néninek nyitva vannak a szemei, de a képzeletében még ott él egy kép róla, egy kép, mely most erősebb bármilyen látható dolognál. A hangját már nem hallhatja, de bőrének még érezheti lágy puhaságát. A kéz, mely már annyi mindenen keresztülment, most pihen. Nem fárad el a szövéstől, a varrástól. Nem készít ízletes ebédet, nem mossa ki a sártól bepiszkolódott nadrágot. Nem simítja végig az unokái arcát. A kéz most csak pihen mozdulatlanul. A bent töltött pillanatok oly gyorsan elrepülnek. Meg kéne állítani az időt, visszapörgetni. De nem lehet, az csak rohan előre.

Az unokák és dédunokák is eljönnek. Napokon át, minden délután. Akik bejönnek ide, valami megmagyarázhatatlan dolgot hoznak be kintről. Amit adhatnak a néninek, az a szeretetük. A törődésük. Könnyeket hullajtanak, még több, és még több percet szeretnének eltölteni az ágy mellett, de nem lehet. Ha tehetnék, az egész napjukat itt töltenék, és várnák, hogy a néni hozzájuk szóljon, de Ő csak alszik nyitott szemekkel, mint egy néma angyal. Amikor minden elcsendesül, szoktam beszélgetni vele. Boldogság önti el szívét, mikor érezheti bőrén a gyöngéd érintéseket. A szeretet tartotta életben. Az érzés, melyet ő adott és melyet ő kapott. Ha azt mondják nekem, hogy az angyaloknak hófehér szárnyuk van és szőke göndör hajuk, glóriát viselnek, és mezítláb csücsülnek egy felhőn, akkor ők még nem láttak igazi angyalt. Az angyal jellemzője a védelmezés, a tiszta és önzetlen szeretet. Egy angyal akkor is mosolyog és megvigasztalja azt, kin bánat ül, ha rajta is nagy a teher. Akkor is mosolyog, ha fáj, akkor is szeret, ha körülötte a világban már kevesek tudják megtenni. Akkor is biztat, ha már feladtad és teljes sötétség vesz körül, ő képes megmutatni neked a fényt. Nem hittem volna, hogy valaha találkozok egy igazi angyallal. Kinyitotta felém szívét és én befogadtam őt. A csendesen alvó, vakító fényben fürdő angyali nénit.

A néni fiú unokája egy textilből készített, kedves, kis piros karácsonyi angyalkát köt a néni ágya elejére. Az angyalka haja rafiából van megkötve és bájos, piros pozsgás arca és huncut szemei pont rám néznek. A piros szárnyú angyalka némán és mozdulatlanul őrzi a néni álmát.

Éjjelenként elgondolkodom. Milyen karácsony ez? Ki akar ilyen karácsonyt? A néni alszik, és a Doktor úr szerint nem is fog felébredni. A családnak pedig ünnepelni kéne, hiszen a karácsony közeleg.

A fehér botos bácsit látom magam előtt, és bűntudatot érzek. Érzem, hogy önző voltam. Borzasztóan önző. Amíg én pompára vágytam - és míg mások meg is teszik azt -, ők itt töltik az idejük nagy részét, és éberen vigyázzák a némán alvó nénit.

Karácsony reggele van.

Reménykedem, hogy ez a reggel valami mást hoz. Valami ünnepit. Hamar hozzászoktam ahhoz, hogy láttam, az emberekben mennyi szeretet van. Ismertem őket, és közel kerültek hozzám. Láttam mit szeretnének. Az utolsó pillanatig a néni mellett lenni, ölelni és csókolni. Az utolsó pillanatig a kezét fogni és mesélni neki, ahogy Ő tette, mikor még kicsik voltak a lányai, majd az unokái. Szeretném, ha teljesülne a vágyuk. Szeretném boldognak látni őket. Ez már az egyetlen vágyam. Ezért imádkoztam egész éjjel.

S valóban más ez a reggel. Érdekes érzés járja át tüskés gallyaimat.  Halk éneket hallok. Nem tudom, honnan jön. Varázslatos. Mintha apró csengők szólnának. Valahonnan a távolból hallom, de olyan, mintha egy része belőlem szólna.

Egyszer csak megpillantom a nénit, ahogy jön felém. Hófehér angyalként közeledik. Vakító fény veszi körül. Pillantásából végtelen szeretet árad. Rám mosolyog és tovatűnik.

Pár perc után a Doktor úr kijön a szobából és kitolja a néni ágyát. Hová viszi? Ezt nem értem. A piros angyalka kedvesen mosolyog az ágy végében. Huncut mosolya melegséggel tölt el.

Hallom, ahogy a Doktor úr halkan mond valamit a fehér köpenyes hölgynek.

Elaludt. Minden fájdalom nélkül, csendesen és békésen.

Azóta nem látom a nénit, és a fehér botos bácsit sem. Elgondolkodom.

Elmúlt a karácsony és nem énekelt nekem egy kisgyermek sem, nem éreztem finom illatokat, nem tündököltem fénylő pompában. Ezek helyett viszont sokkal gazdagabb lettem.

Megtanultam valamit. A karácsony nem a díszítésen múlik. Nem az ajándékokon, még a helyszínen sem. Én is csak egy jelkép vagyok. A karácsony bárhol lehet, csak azokkal töltsük, akiket szeretünk. Sokat kaptam ettől a karácsonytól. Megtanultam, mennyit ér a szeretet és azt, hogy csak ez az egy fontos. A néni tudom, miért ment el: mert nem akarta egyedül tölteni a Szentestét. Elment, hogy a családjával lehessen és most már nagyon boldog. Tudom.

Csak boldog lehet az, akit ennyi szeretet vesz körül.

Őszi merengések

Fekszem a nyirkos pázsit selymes bőrén,

és piros szemű óriás leveleket hoz a szél,

mely halkan, mélázva mereng múló jövőjén

széthasítva a csend dallamait.

Messze vagyok magamtól, mert hallom

a lelkem vergődését a távolból,

hogy néma kiáltással újra hozzám szólhasson

remegtetve a még fent lévő leveleket.

Érzem a távolodó pillanat súlyát testemen,

ami lenyom a földbe, bele önmagamba

és látom a mély, ólomszürke fellegen,

hogy újra eggyé válhatunk.

id. GLIGOR JÁNOS

Az Ember álma

Az Ember álma, hogy legyen illatos a virág,

amit tenyerébe rejtve ápolt, vigyázott.

Legyen időnként csendes és felhőtlen a világ,

mint a puha ágy, a gondosan megágyazott.

Az Ember álma, hogy vidám legyen a reggel.

Fénykezével simogasson a felkelő nap.

Az élet fontos dolgait akkor is tennie kell,

ha kitárt lelke viszonzást csak elvétve kap.

Az Ember álma - mint a béklyótól repülni

nem tudó madár fájdalma, –  végtelen.

A megrovástól fél, szeretné kerülni

hogy megszólják, mert béna. Lépni is képtelen.

Végül az esti harmat, a csendben szürkülő fény

sok embert szótlanná tesz, mikor átölel.

A bőre bársonyos, de a karja kemény,

és betakar, mint koporsóban a halotti lepel.

Az Ember álma: majd ha elmegy, maradjon

utána legalább egy új, egyszer termést hozó ág.

Messze a végtelen – engedd, hogy szaladjon.

Legyen hűséges társa a megőszült világ.

Aranyeső és tulipán

Aranyeső és tulipán

megkopott, fekete zongorán

már hervadnak – látszik.

Csüggedt lelkekről tudósít

egy nem éppen trendi szám,

amit egy görnyedő ember játszik

Aranyeső és tulipán

egyszer tavasz lesz talán.

Oly fájdalmas a kétség.

Az élet a halál oldalán

most is kart karba öltve jár.

Mégis miénk a reménység.

Aranyeső és tulipán

a hangok a fekete zongorán

jaj, keményen kopognak.

A zenészek közös zenére vágynak.

A közös dal helyett azonban

halkan, pirulva zokognak.

PUGNER ALEX

Fagy

Bocsi, hogy késtem

Csak utközben leálltam küzdeni a könnyeimmel

de már nem zavarnak

Szóval talán nincs szüksegem rád

Még a 21 grammod el se szállt,

és a szentimentális erdő is messze már

De itt van ez a kopár racionalitas

Azt hiszem maradok

Hiszen én szöggel a lyukas cipőmben jártam a realitás talaját,

És csak a lábamból csöpögő vér melegített

Mire kivartam életem örök búcsúzó tavaszát

A szétáradó alvadt folyadék teljesen elnehezített

És már alig haladok

Finom falatok a szégyenből,

menedékem csak egy rozoga mentsvár

Az éjszaka derére rémálmot lehel

egy vérben forgó szempár

De mond: Mit látsz ha belenézel?

Én egy szenvedő hajóban lévő szálkát

amit az empirizmus beleékelt

Szóval mi lennél te?

A tű vagy a vér?

Sajgó húsomba vágó éles érzelem

Vagy melegítő lágy folyó, melyet rám fagyaszt a szél

Vagy mindezt csak színleled

Te disszonáns, unott mondat

Kohéziom szétteped

Miközben egy bokorban öklendezem a szemantikat félkeszen

De majd a verző érző helyet

mellémcsapodik ez a vagány magány

És hangnemembol is jön egy teljesen új változat

És te, a realitas templomában halvány áldozat

Eltünsz a felejtés néma oltárán

Te szükséges mértéktelen értéktelenség

A vásznad nem igényli hogy épp ésszel fessék

Csak szakítson a düh vezérelt ecset

Te vörös mintás lyukas vászon

Bár érzem

Süketitő ez a némaság

És milyen fagyos az éjszaka

Már csak vacogva zokogok

Fülembe süvít az elmuló szél szava

Mardossa az arcom a dér

Hosszú fekete vágás a kezemen

Hogy már nem bírom sokáig

Elfogadni hogy szeretem

Már csak zokogok vacogva

Cipő nélkül a kíméletlen fagyokba

Utitárs

Mogorva madonna a ferencvárosi vadonba

Lelkeden térdelő gondokat rendezzuk szép halomba

A közvágon sátrat ver körülöttünk a magány

Ahogyan rajta én is üresen taposok

Rám szórod szürke hamud

Míg maguk mögött hagynak a borarosi hatosok

De kérem Kedves Közönség, ez csak az előszó

Messze a történés, a tetőpont, a szerelem

Szenvedélyes melodráma az előttunk teret nyerő hó

Es a vegszó mindenképpen a nem tehetem

Lángra lobban szememben a rakóczi téren,

A hajnali fényben játszó vonzódás

Magamra eroltetett mosoly a nyomas sáljaba bújva

De hogy ne dőljek hibám kardjába újra

Rátaposok szemem égő csikkére

Szofisztikáltan szófacsaró,

Felkavaró, ajkunkon hótakaró

Nyolcados törödés és hosszú szün

Ne játsz karmestert e kottazürben

Egy telehányt kocsma mosdó közös otthonunk

Ahol keresem, hogy a tükörből hova tüntem

Nagykutasi Tibor

Élő bolygó

– Fáraó! – rontott be egy magas rangú tanácsadó Kufu palotájának egyik árnyékos termébe, és térdre rogyott az uralkodó színe előtt. – Ó, fenséges Kufu! Bocsáss meg halandóságom félelméből fakadó ijedtségemért! Bocsáss meg, kérlek, Uram, hogy zavarni bátorkodom délutáni merengésedet!

– Nyögd már ki, mit akarsz! – parancsolta ingerülten Kufu. – Rengeteg dolgom lenne még!

– Tudom, nagyuram! – hajolt meg alázatosan a tanácsadó, holt fehérré sápadva. – De történt valami! Ezt látnod kell! Odakinn! Mutatom, ha megengeded!

– Mégis, mi az, ami miatt nem hűsölhetek a saját palotámban? Eltűnt a Nílus?

– Rosszabb, fényességes nagyuram! Egy lyuk tátong a Nílus partján, a sivatag homokjában! Egyre csak szélesedik! Lassan akkora lesz, akár ez a terem! És csápok nyúlnak a mélyéről a felszín felé! Két vastag, tekergőző csáp!

– Miről zagyválsz, alattvaló? – nézett rá becsmérlően a fényességes fáraó. – Sör mámorától beszélsz ilyen valótlanságokról?

– Nem, fenséges uram! Amon Ra nevére esküszöm! Ha nekem nem hiszel, hidd a saját szemed elé táruló látványnak! A palota ablakaiból is látszik!

– Na, mutasd! De a fejedet vetetem, ha átversz! – állt fel a kényelmes párnákkal megrakott puha pihenőszőnyegről a fáraó, és gyors léptekkel a palota keleti szárnyába vágtázott, hogy saját szemével győződjön meg tanácsadója épelméjűségéről.

Kővé meredten bámulta az ablaknyílásban a Nílus partján tátongó üreget, a belőle kifelé tapogatózó két hosszú, vastag, táncoló szárral.

– Mi lehet az? – álltak tanácstalanul, megbabonázva.

– Apophis!

– Hogyan, jó uram, nagy fáraó? – néztek rá a közemberek értetlenül.

– Apophis át akar jönni a túlvilágról! Új, félelmetesebb külsőt ölt! Az a két ronda nyúlvány, biztosan a csápjai! Vagy rovarcsápok, vagy annak a sárkánynak bajsza, amit megszállt!

– Apophisz? – néztek össze remegő ajkakkal, és térden csúszva fogták meg a fáraó palástjának a földre omló szegélyét. – Ments meg tőle minket, dicsőséges Kufu! Te, az istenek földi mása!

– Öntsétek tele a vájatot pálmaolajjal, és gyújtsátok fel! Ha Apophis szembe akar szállni Amon Ra által rámruházott hatalmammal, akkor bele fog törni a foga! Hadd égjen!

– Rengeteg pálmaolaj szükséges!

– Akkor ne tétlenkedjetek! Vagy megöletek mindenkit, aki az utamba áll, és késlelteti a harcomat Apophisszal! …

… – Jóságos Kufu! – rogyott térdre a fáraó előtt a nép kijelölt szószólója az éjszaka felé közeledve. – Nem hatásos az olaj! Meglassítja ugyan a csápokat, de nem emészti el a lángja! Pedig láthatod, a hatalmas fáklya még mindig lángol! Betölti a világot a fénye!

– Akkor vessetek rá gránittömböket! Építsetek a gödörbe egy kamrát!

– Nem értelek, nagy fáraó!

– Írnok! – intett egyik személyi jegyzőjének.

– Parancsodra, gazdám!

– Jegyezd, amit mondok! Ez fáraói utasításom! Ha meghalok, abba a kamrába tegyétek földi testemet, amit a tátongó lyukba süllyesztetek, és az egész kamrát borítsátok be minél nagyobb, minél nehezebb halommal. A legjobb az lenne, ha egy hegyet emelnétek a kamra fölé! Ha Apophisz ide akar jönni, testem lesz a megakadályozója, és ha elbuknék, a hegy súlya tartsa örökre a föld színe alatt azt az álnok kígyót!

– Miből építsünk hegyet, ó földi istenségünk?

– Miből? Sziklákból! Hordjatok ide egy hegyet, ahonnan csak lehet! Meg kell akadályozni, hogy Apophisz feljusson az alvilágból! Írd bele a rólam szóló krónikádba az új törvényemet, járjon el eztán minden sarjam úgy, ahogy magam is! Parancsolja meg mind a népnek, ahogy én is! De ne csak egymásra dobott kövekkel tartsátok odalent! A kövek közti réseken kiszabadulhat! Hatalmas, tömör súly kell! Laposra csiszolt sziklákkal, amik teljesen összezáródnak. Amik úgy illenek egymáshoz, hogy egy csontszilánk ne férjen közéjük…

***

– Több, mint négyezer-ötszáz évig bírta odalenn tartani Kufu fáraó piramisa azt a valamit, ami megszállással fenyegette az egyiptomi birodalmat. – folytatta a nemzetközi konferencián felszólaló egyiptológus a mondandóját. – Most viszont, úgy néz ki, uraim, hogy Apophisz újra támadásba lendül!

– Ugyan már! – lökte ki maga alól haragosan a bársonyszéket a konferencia egyik vendége. – Elismert tudós létére, csak nem akarja azt mondani, hogy elhiszi ezt a négyezer éves mendemondát? Maga tényleg elhiszi, hogy egy mitológiai isten munkálkodik Egyiptomban?

– A tények arra utalnak. Maga mivel magyarázza? …

– Milyen tények? – vágott közbe az arrogáns kutató.

– Húsz éve rögzítjük a három nagypiramis változásait. Lézeres mérőműszerrel figyeljük folyamatosan! És mozognak!

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy kismértékben szélesednek! Mindhárom! Mintha valami feszítené belülről, és elcsúsznának egymáson a kövek! Húsz év alatt csaknem húsz centiméteres eltérést tapasztaltunk!

– Meneküljünk! – kezdett cinikusan hisztérikus kapkodásba, fejetlen rohangálásba. Apophisz megtámadta a világot! Hallják! Fusson, ki merre lát! Maga megőrült! …

… Rövid idő elteltével, turisták, kutatók jegyezték meg, hogy növényi hajtásokat fedeztek fel a kőtömbök illesztésénél, az alsó három-négy kősor magasságában. Sivatagi éghajlat révén, furcsállta is mindenki a megtelepedett növénykezdeményt. A tomboló szelek által felkavart finom homok errodáló hatása miatt, lehetetlennek tartották, hogy bármilyen mag ott megkapaszkodjon. Mindenesetre, megvizsgáltatták, és egyszerre lekezeltették gyomírtó szerrel, mielőtt híre megy, és a Gízai-fennsík elveszti előkelő helyét a turistalátványosságok széles listáján.

– Kiderítették már, hogy milyen növény volt? – vágott az asztalára idegesen az egyiptomi elnök. – Vagyonokat költöttünk már eddig is az állagmegóvásra!

– Azt beszélik, hogy szőlőinda, uram! Már harmadszor permetezzük, hasztalan!

– Szőlő? – kérdezett vissza értetlenül az elnök. – Nálunk? Hogy lehet az? Túl nagy a forróság, és a víz nagyon mélyen van! Egyáltalán, hogy fogant meg a kőtömbök között?

– Uram! – habozott egy tisztviselő. – Arra gyanakodnak az agrár-szakemberek, hogy nem ott kapaszkodtak meg!

– Akkor?

– Belülről! – nyelt egyet a tanácsadó, meghunyászkodva az elnök hatalma előtt.

– Belülről nő kifelé!

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Azt, uram, hogy igaznak bizonyulnak az angol egyiptológus jövendölései! Valóban szétfeszíti az a valami a piramisokat!

– Azt már nem! A világ első csodája a miénk! A milliónyi turista, akik a világ másik feléről jönnek hozzánk, hogy megcsodálják a három nagy piramist, ők az ország első számú bevételforrásai. Mióta tiltják az elefántcsont-kereskedelmet, azóta belőlük élünk! Nem hagyom, hogy kiessen az a rengeteg bevétel! Zúdítsatok a piramisok csúcsáról töménytelen mennyiségű lúgot, gyomirtót, savat! Mindent, amink van! Ha kell, egy olajfinomítónk összes benzin- és gázolajkészletét rááldozom, és felgyújtatom! Nem, magam gyújtom fel!

– Uram! – szólt közbe félénken a mezőgazdasági miniszter. – Ha valóban szőlőről van szó, hagynunk kéne, hogy szárba szökkenjen!

– Ez megőrült! – zúgolódott a nemzeti tanács minden tagja.

– Maga ostoba! – üvöltött az elnök. – Holnap adja be a lemondását! Hadd égjen az a hajtás! …

… Öt hónap elteltével különös hír sokkolta a világot! Az egyiptomi államszervezet minden erőszakos próbálkozása hasztalan erőfeszítés volt, és a szőlőindák visszaszorítására irányuló összes kísérlet kudarcba fulladt.

Látványos, szemmel látható méreteket öltött a piramisok tágulása. Ujjnyi repedések tátongtak a kőtömbök közt, több helyen az utat kereső kapaszkodószárak már a mélybe löktek egy-egy hatalmas követ, foghíjas külsőt eredményezve az addig egységes összképen, és a szabadba jutó indák elindultak lefelé a kőlépcsőn, egyenesen a Nílus széles szalagja felé, majd napról napra, egyre jobban behálózták a Szahara keleti szegletét. Már-már az államhatárokat is elérte minden irányban, így nemzetközi szintre emelve a veszélyt.

Az állástalanná tett miniszterelnök, botanikusok és természetvédők tucatjaival karöltve azon fáradoztak saját testüket pajzsként használva, hogy megállítsák az indákat motoros fűrésszel átvágni szándékozókat, feladatuk végrehajtásában.

– Álljanak el előlem! – kiáltotta egy favágó.

– Nem vághatja el! Nem érti? A bolygó gyógyítani próbálja önmagát!

– Hagyjanak engem a bolygóval! Utasítást kaptam!

– Értse meg! Miért ilyen ostobák az emberek?

– Minek nevezett?

– Ostobának! Nem veszi észre, mi folyik itt? Szőlő terem ott, ahol nem teremhetne! Valahol, nagyon mélyen Kufu piramisa alatt, gyökeret vert egy mag! Vizet talált magának a sivatagban! Még az is lehet, hogy Kufu fáraó előtt, valakinek eszébe jutott, hogy megmentheti a világot az elsivatagosodástól, ha szőlőt ültet!

– Hogyan? – nézett tanácstalanul a favágó. – Miről beszélnek?

– Az élet csírája utat talált magának ebben a forróságban! Lassan behálózza az egész sivatagot! Pár év, és lédús, édes szőlő lepheti el a dűnéket! Megköti a futóhomokot! Mélyre ás a gyökereivel, hogy megtalálja az ivóvizet! Cukrot termel! Zamatos vizet termel! Élelmet termel! Megindítja a gazdaságot! Mindenki jól jár vele, a Földközi-tenger déli partján! Jut belőle bőven, mindenkinek! Soha többé nem lesz éhezés! A sivatagi országok életre kelnek! Tíz-húsz éven belül újra kialakulhat a mezőgazdaság! Vele a feldolgozó ipar! És az ipar is fellendül! Egyik gyár, a másik után épül! A bolygó jelenleg a hét milliárd embert sem tudja eltartani! De képes lesz ellátni akár tizenötmilliárdot is! Többet, mint a mostani duplája!

– Kufu bölcs uralkodó volt! Ő mégis betemettette!

– Kufu Apophiszt látta benne! De Apophisz nem létezik! Ahogy Kufu sem él! És, ha már itt tartunk, honnan tudhatjuk, hogy Kufu nem szőlőindát látott?

– Mert leírta az írnoka!

– Azt írta, amit Kufu mondott neki! Gyanítom, hogy Kufu fáraó ezzel a tettével emelte magát isteni magasságokba a népe szemében! Elhíresztelte, hogy legyőzte Apophiszt, és a nép felmagasztalta, örök dicsőséget és örök helyet szerezve magának az istenek csarnokában!

– És miért most? Hogyan?

– Talán a XIX. és XX. századtól a fokozódó sírrablások alkalmával levegőt kapott az inda. Manapság pedig lehetséges, hogy az európai turisták táptalajt is hoztak magukkal a cipőjük talpának bordái közé tapadva! De mindez csak feltételezés! A tény, hogy úgysem tudja senki megakadályozni! A bolygó meggyógyítja önmagát, mint mindig! Akár akarjuk, akár nem! …

… – Néhány év telt el csupán a Kheopsz-piramis szétnyílása óta, de szembeötlő a változás. – szögezte le tapasztalatait egy, a világ népességének élelmezését előtérbe helyező világméretű szervezet egy évente megrendezésre kerülő konferencia záróakkordjaként. – Műholdfelvételekkel is alátámasztották, hogy lassan kizöldül a Szahara! A Nílus mentén erőteljesebb, nyugaton még nagyon ritkás, de ott is észrevehetően elindult a sivatag visszafoglalása a homoktól. A bolygó dolgozik! Él! Eddig nem vettük számításba, de talán a globális felmelegedés is csökkenő tendenciát mutat! Azzal a zöld növényzettel, ami most a Szaharában kihajt, több széndioxidot köt majd meg a levegőből a természet. Tíz-tizenöt év, és a Föld újra egy élhető bolygó lesz! …

Rossz kritika

"Ez egy szemét!" – kezdte legépelni a kritikus az értékelését a számítógépe fölött görnyedve.

"Nincs mondanivalója, a történet megalapozatlan, és teljesen irreális. A szerző misztikus krimiként határozta meg, de nagyon elrugaszkodott a jelentől, és valóságtól. Ha muszáj beskatulyázni egy adott zsánerbe, jobban megállná a helyét valahol a tudományos fantasztikum és a gyermekmesék közti területen. Olyannyira ugrál időben, és térben, hogy vázlatokat kellett rajzolnom, hogy megértsem. Teljesen szétszabdalt, nincs lineáris eseménysor, nincs logikai láncolat, és hiányzik a befejezés. Mintha nem is lenne befejezése. És semmi nem utal arra, hogy egy következő kötetben, vagy további fejezetben ez majd megtalálható lesz

Eleve kétségek közt vergődve fogtam hozzá az olvasásához. Elektronikus postafiókomban találtam egy levelet, a fent nevezett, irodalminak nem mondható mű szerzőjétől. A levél egy kupont tartalmazott, aminek segítségével ingyenesen letölthettem az írást az egyik hazai elektronikus könyvekkel foglalkozó cége honlapjáról. Mivel olvasás tekintetében vaskalaposnak, konzervatívnak tartom magam, ezért a letöltött ’könyvet’ rögtön nyomtatóra küldtem a munkahelyemül szolgáló kiadó számítógéptermében.

Ha nem tudnám a szerzőről, hogy harmincegy esztendős, azt mondanám, hogy a gondolatmenet és a történet egy öt éves gyerek fantáziájának a szüleménye. A cím nem utal semmire, még csak nem is illeszkedik a szöveghez. Bízom benne, hogy a szerző nem akar írói babérokra törni. Ha megfogadja a tanácsomat, nem fektet több energiát az írásba, és visszatér a valós életbe. Be kell látnia, hogy nem mindenkinek áll jól a toll a kezében. Ezzel a csapodár stílussal soha nem fog a rivaldafényben tündökölni! Amiért örülök, hogy elolvastam ezt az ingyenesen letölthető e-könyvet, hogy megismerkedhettem a szerző nevével! Megjegyeztem, és bizton állíthatom, többször nem fogok időt pocsékolni az ő nevével fémjelzett írások elolvasására! Kötelességemnek érzem megakadályozni ennek az irománynak a terjedését, ha máshogy nem, akkor húsz éves szakmai múltamból eredő tapasztalatommal, és tekintélyemmel. Szavam van a nyomtatott, és elektronikus médiában, mindenütt elfogadják a kritikámat! Nem vagyok híve az elektronikus olvasásnak, mert szeretem kézben tartani, papír alapú hordozón olvasni a regényeket, de még a hírlapot is. Ezúton tanácsolom a fent említett iromány szerzőjének, hogy ne öljön pénzt a műve kiadására, és hasznot se reméljen belőle. Ha már úgy alakult, hogy elektronikus könyvben megjelentette, árulja továbbra is annyiért, amennyiért magam is letöltöttem. Nulla forintért, mert annyit ér!"

Még aznap elküldte kritikáját az egyik országos terjesztésű irodalmi folyóirat szerkesztőjének, valamint saját munkahelye vezetőjének.

Az újság következő számában meg is jelent tartalmas hozzászólása, és a rá következő napon egy fura, rövid, kézzel írt levelet talált a postaládájában. A megszólítás után, csupán egy kissé fenyegető hangvételű üzenetet tartalmazott, és a sértett, leértékelt szerző aláírását. Nem tulajdonított neki jelentőséget, nem is vette komolyan, hogy olvasni fog még saját magáról.

– Írj rólam nyugodtan! - gondolta magában mosolyogva, és összegyűrve a levelet, behajította a dolgozószobája sarkába. – Mit teszel velem? Megölsz egy karaktert, akit rólam mintáztál?

Nem sokára, gyökeres fordulatot vett a kritikus élete. Nem kapott megbízást műbírálatra egyik folyóirattól sem, és magánlevélben sem kapott egyetlen munkát. Rákényszerült, hogy kedvelt tevékenysége fogytán egy gyárban vegye fel a keménynek mondható fizikai munkát. Az ő hullámvölgyével párhuzamosan viszont egyre nőtt az ismeretlenségből berobbant író felé a kereslet, és lassan gyűlt a rajongói tábora.

Az elcsigázott, munkában megfáradt kritikus buszon, villamoson, mindenütt, az utazóközönségtől a saját nevét hallotta szitkozódásokkal tűzdelve, míg az újdonsült írót, könyvének a címével lelkesen, izgatottan emlegették. "Ki lehet az? Hogyhogy eddig nem ismertük? Fantasztikus, ahogy fogalmaz! Ilyen fantáziadús, pörgős könyvet rég olvastam!” Kézről kézre adták egymásnak a diákok a digitális könyvolvasójukat, hogy társuk is beleolvashasson a remekműbe. Az íróvá avanzsált fiatalemberről, és az őt ócsároló műértőről sutyorogtak.

Róla, a neves kritikusról beszélt az egész város. Az ismert nevű, de ismeretlen kinézetű műbírálóról, aki zavarba ejtő beszélgetések tárgyává vált. Még egy televíziós műsorba is behívták, és nem értette a rá záporozó kérdéseket.

Mindenki a miértre volt kíváncsi. Miért írta, hogy zavaros, átláthatatlan? Miért írta, hogy elfogadhatatlan, mikor teljesen rendben van. Tartalmilag is, szerkezetileg is. Egységes, ütős a története, csavaros az elgondolás és a végkifejlet. Hiába hajtogatta saját álláspontját, hiába mutatott rá a nyilvánvaló hibákra, rajta kívül mindenki, aki olvasta a kritizált művet, mindenki ellene ágált.

Miután hazatért a felvétel helyszínéről, megaláztatottságát elűzendő, kezébe vette a kinyomtatott írást, és betűről betűre, újból végigolvasta, hogy ráleljen, ami addig elkerülte a figyelmét. Nem bírta elfogadni a tényt, hogy több ezer olvasónak tetszik az, amit ő, a méltán neves műbíráló, lepontozott.

Újra, és újra elolvasta, de mindannyiszor egy ocsmány, érzelemmentes, kapkodva összerakott írásnak vélte, és nem tudta átugrani a saját korlátoltságából emelt képzeletbeli falat. Napokat, heteket töltött a könyv elemzésével. Volt, hogy egy-egy napra félretette, és újból nekiveselkedett. Teljesen felőrölte az idegeit a hasztalan harc, ezért tűzre vetette a papírköteget, és igyekezett túltenni magát az embert próbáló feszültségen.

Csaknem fél év telt el, mikor egy furcsa gyilkosságról számoltak be a hírlapok. Címlapok hasábjain tették közzé az esetet, részletesen leírva a valószínűsíthető eseményláncolatot, és a szokatlan végkifejletet, egyértelmű párhuzamot vonva a kritikus által véleményezett utolsó írással. Rengeteget foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a mű szerzője vajon maga az elkövető, vagy valaki véghezvitte, amit az író leírt, esetleg az író egyfajta médium-e, aki előre megírt egy jövendőbeli gyilkosságot.

Egy ponton mindenki egyet értett a szerzővel is, és a valós élethelyzet elkövetőjével is. A horrorisztikus módon megkínzott, és kivégzett áldozat, a könyvben és a valóságban is tömegmészárlásra készült, amire házkutatás alkalmával derítettek fényt a nyomozásban eljáró hatóságok. Nem került elő a mészáros, sem a való világban, sem a leírt, elképzelt történetben. Közvetlen bizonyíték hiányában, a regény szerzőjét sem tudták elmarasztalni, és ráhúzni a vizes lepedőt, de mindenhová követték. Folyamatosan figyelték, de ő nem tett mást a napi teendői mellett, csak írt, és írt.

A saját magát lejárató kritikus ezúttal sem értette az általa minősített regény és a valóság párhuzamait. Nem emlékezett a könyvből semmi olyanra, ami a legcsekélyebb mértékben azonosítható lenne a megtörtént esettel.

Újra megkereste az elektronikus könyvesbolt kínálatában, kinyomtatta, és elolvasta. Izgatottan, kíváncsian tette félre az átolvasott lapokat, és tövig rágott körmökkel fejezte be. Egy nekirugaszkodással pásztázta végig szemeivel, mivel nem akarta, hogy bármi elvonja a figyelmét a fotelbe bilincselő harminc oldalas olvasmányról. A könyv végeztével maga is elképedt korábbi álláspontján, nem értette saját eszmefuttatását. Sokadik nekirugaszkodásra egy letehetetlen, izgalmakkal és fordulatokkal teletűzdelt történetet kapott, és saját érdeklődésén is elcsodálkozott. Próbálta felidézni, hogy elsőre mit olvasott, és miért utasította el, de akárhogy erőltette a memóriáját, nem tudott rájönni.

Ismételten eltelt fél év, a valaha szebb napokat látott kritikus beletörődött, hogy fizikai munkával kell ellátnia magát. Felesége már évekkel korábban elhagyta őt, és ő csak élt a vakvilágba, sodródva az árral. Egzisztenciáját már a húszas évei elején megalapozta, nem volt tehát anyagi visszaesése, vagy életmód-csökkenése. Ledolgozta a napi kötelező idejét, sokszor túlórát vállalt, hogy minél kevesebb ideje maradjon csődbe futott karrierét siratni.

Fülébe jutott a névtelenségből betoppant író új szerzeménye megjelenése. Mindenki türelmetlenül várta, hogy másodízben mire vetemedik a történet megálmodója.

Ez alkalommal a könyv cselekményében egy nagy erejű bomba felrobbanása okozott pusztítást, amit egy öngyilkos-merénylő aggatott magára egy forgalmas nagyvárosi utcában. Akik megsérültek, vagy meghaltak a terrorcselekményben, egytől egyig drogbárók tevékenységéhez voltak köthetők. Civil áldozata nem volt.

Nem sokkal a könyv megjelenése után, kísértetiesen hasonló eset történt egy külföldi városban, a merénylő és három drogcsempész lelte ott halálát. Rajtuk kívül, senki más.

A kritikus, hallgatva az utcán terjedő történet hosszabb-rövidebb részleteit, valamint a híradásokban megjelent hírt, miszerint az író ismét beletrafált, ijedten forgatta fel lakását, hogy megtalálja azt az egy mondatos levelet, amit még az első publicisztika elemzése után kapott az írótól.

Meg kellett szegnie saját fogadalmát, és végül kíváncsiságával rávette magát, hogy elolvassa papírra nyomtatva a terjedelmes kötetet. És akkor egy pillanatra megállt benne a szikra! Rájött, hogy amit az író leír, az valami módon megtörténik a valóságban is. Újra billentyűzetet ragadott, és egy addig lappangó belső késztetéstől vezérelve, nekiállt, hogy megírja az új opus kritikáját, ami az alkalommal is ledegradálta az írást. Kikelve magából, rágalmazta a szerzőt, ócsárolta, és el akarta törölni a föld színéről, minden egyes leírt mondatával együtt. Rettegett attól az egy mondattól, ami levélben volt, mert róla szólt.

Kezdett elúszni vele a racionalitás talaja, és lelkileg süllyedt egyre mélyebbre, ahogy rendszeres időnként megjelent egy-egy újabb könyv, a szerző tollából. Már a várható megjelenés napján kereste az interneten, és amint rálelt, gyorsan letöltötte, és nyomtatta papírra. minden rövidebb, hosszabb írásban a saját karakterét kereste, és azt várta, megtudja, hogy fog meghalni. Minden szerzeményhez átfogó kritikát írt, próbált racionális esszét összerakni, hogy minél jobb színben tűnjön fel az író előtt, láttatva, hogy megbánta már az első, és második kötet után tett kijelentéseit. Hónapok teltek, és havonta jelentek meg az új, húsz-huszonöt oldalas rövid történetek, de egyikben sem ismerte fel saját képmását. Így mindig várta a következőt.

Ez alatt az idő alatt az író folyamatosan adta ki az ingyenes elektronikus könyveket, és már a fél világ az ő munkásságáról beszélt. Hamarosan napvilágot látott egy ötszáz oldal terjedelmű nagyregény is, ami már pénzt is hozott a szerzőjének. Nem sokat, de kecsegtető ajánlatokat kapott több kiadótól, ha folytatja munkáját a megkezdett vonalon, és stílusban. A kritikus pedig egyre kereste az alteregóját, és írta rendületlenül a kritikákat…

… Végül magára ismert.

Nem merte elolvasni a pár oldalas, „tízpercesnek” nevezett novellát, aminek címe az ő neve volt, így egy valaha kedves munkatársát kérte meg, olvassa fel neki hangosan.

Egy abszurd környezetbe került „megmondóembert” ábrázolt a szerző, aki görcsösen kapaszkodik a régi eszmékhez, és nem hajlandó elfogadni az újításokat, a modernizációt. Tönkre teszi a saját életét, becsavarodik, megrögzötté válik, retteg. Retteg annak az embernek a bosszújától, aki minden veszteségének és gondjának az okozója, és ő mérhetetlen undorral viseltetik az idegen iránt, holott nem is ismeri.

Végül kap egy névre szóló üzenetet az ismeretlentől, amit utolsó elkeseredettségében a szomszédjával olvastat el, mert ő maga gyáva, hogy megismerje a rá váró kíméletlen sorok tartalmát.

– Biztos, hogy akarod? – kérdezte aggódóan a barát. – Folytassam az olvasást?

– Most már fejezd be, kérlek! Lesz, ami lesz! – felelte körmeit rágva a kritikus.

– Rendben! – vett egy nagy levegőt. – „Köszönöm Önnek a kitartó munkáját, mellyel elindította írói karrierem. Tudtam, hogy a szakmájában Ön a legismertebb, és legelismertebb, ezért rögtön Önhöz fordultam, hogy szaktudásával eladhatóvá tegye az írásomat. Bevallom, az első példányt, aminek a kuponját eljuttattam Önnek, egy kissé manipuláltam, így az Ön elméjét is megtévesztettem. Valójában, annyit követtem el, hogy az Önnek küldött példányt sorkizártra állítottam, így kódolt üzeneteket juttattam a fejébe. Minden oldalon elrejtettem egy-egy negatív, lehangoló szimbólumot, vagy utálatot kiváltó szót, amik csak akkor láthatóak, ha sorkizártra van állítva a szöveg bekezdése. Megszerkesztettem minden szót, hogy a szóközök a helyükre kerüljenek. Higgye el, fáradságos munka volt minden oldalra úgy formálni a szavakat, és a mondatszerkezetet, hogy messziről nézve egy fekete háttér előtt egy fehér jel legyen látható. Ezzel az olcsó trükkel tévesztettem meg az Ön kiváló gondolatmenetét, amiért utólag bocsánatot kérek. Egyúttal feloldozom Önt, és természetesen, a szaklapoknak beismerem az önzőségemet. Ezzel a tudatmódosítással értem el, hogy a semmiből ismert, és elismert íróvá váljak. Ismertem az Ön régi módú stílusát, tudtam, hogy papírra fogja nyomtatni az általam leírt szöveget, és reméltem, hogy a negatív reklám, és a negatív kampány megteszi a hatását. Igazam volt, az emberek elolvassák azt, amit kifejezetten tiltanak, vagy ellene ágaskodnak. Az emberek már csak ilyenek.

Gyerekkori vágyam volt, hogy ismerjék a nevemet. Ön által sikerült.

Hogy milyen rejtett erővel rendelkezem? Azt nem tudom megmondani. Nemrégen rájöttem, hogy a leírt gondolataim valóra válnak. És bár drasztikus, kegyetlen történetnek tűnik az összes írásom, csak a gonoszság elpusztítása a célom, mint ahogy ezt eddigi munkásságomban bemutattam. Az által, hogy több százan, több ezren olvassák a történeteimet, apránként megtisztítom a világot a kapzsi, háborúra és vérre szomjazó emberektől. Azt hiszem, egyik terroristáért sem kár, aki a novellám megírása után halálozott el. Az, hogy úgy végezte, ahogy én azt korábban leírtam, áldás-e, vagy nyűg, nem tudom megítélni. Ítéljenek helyettem a kedves olvasók, akik Ön által váltak az én olvasóimmá.

Még egyszer köszönöm Önnek, hogy saját munkássága kárára írót kreált belőlem! Most már adnak a szavamra a kiadók, már megtehetem, hogy visszaszerzem szeretett munkáját!

Ui.: Megígértem Önnek, hogy egyszer viszontlátja magát valamelyik írásomban.

Maradok tisztelettel a híve!”

– Micsoda? – állt fel a karosszékéből a kritikus elhűlve. – Átverés volt?

– Igen! Tökéleteset alkotott ez a fiú! És kezdő íróként átvert téged! – csapott a térdére kacagva a barát. – És átvert mindenkit! Nagyon ügyes!

SZALAI MÁTÉ

Otthon

Születünk valahol, onnan általában elkerülünk máshová, majd továbbsodródunk. És megválaszolhatatlanná válik a kérdés: hol az otthon?

(Czintos József)

„Sajnálom. Igazán sajnálom, de nincs mit tenni. Rövid időn belül el fogja veszíteni a látását. Ez a betegség a szem izmait roncsolja és gyógyíthatatlan. Három-négy nap és meg fog vakulni.” A berlini szemészeti klinika egyik legmodernebb vizsgálójában ültem. Nem tudtam megszólalni, ezek a szavak a reménység utolsó szikráit is kioltották bennem. Az orvos rezzenéstelen arccal ült, egyetlen porcikája sem moccant meg, olyan volt, mint egy ezeréves kőszobor, egy vízköpő a Notre-Dame homlokzatáról. Harminckét éve költöztem Németországba, megszoktam ezt a rideg, idegen viselkedést. Anyám mellettem állt, fogta a vállam, érintése férfias volt, erős. Mióta édesapám meghalt, ez a nő valahogy megkeményedett, páncélt növesztett teste és lelke köré is. Haját folyton kontyba kötve hordta, csak feketeszínű ruhákat vett fel, egykoron tengerkék szemei kiüresedtek. Mindig meleg étellel várt ugyan, ha valamilyen problémám volt megoldotta, komoly anyagi támogatást nyújtott, de mégsem volt olyan, mint annak idején, Budapesten, mikor hárman éltünk a XVIII. kerületben. Nagyon szerette az apámat, teljes szívéből, valósággal rajongott érte, leste minden kívánságát. Mélyen az emlékeimbe égett az a reggel, mikor csöngött a telefon, felsikoltott, holtsápadt lett s kérte tőlem, hogy vigyázzak a lakásra, neki mennie kell, mert nagy baj van. Csak később értesültem róla, hogy egy részeg kamionsofőr rossz sávba hajtott és megölte az én szeretett apukámat. Nincs többé az, az ember, akivel a Riviérán nyaraltunk, homokvárat építettünk, fogócskáztunk, futballoztunk, miközben mama olvasgatott, vagy barnulni akart a napon. Ezeket az emlékeket igyekeztem betemetni, egyre mélyebbre és mélyebbre rejteni. Hadd fedje be sár, ne kelljen látnom azt a markáns férfiarcot, azt a magabiztos urat! Azt, akiben volt annyi erő, hogy mikor elveszítette a munkahelyét, képes volt otthagyni a szülőföldjét, a helyet, amiről mindig csodálattal beszélt. Egyszerűen felültett minket az első induló vonatra és hárman zötyögtünk el ebbe a monumentális, félelmetes városba. Furcsa, de bennem ez ideáig az a téveszme élt, hogy nem halt meg, csak visszaköltözött Magyarországra.

                        Azóta eltelt pontosan tíz év. Háromezer-hatszázötven nap, nyolcvanhatezer-négyszáz óra. A diagnózis elhangzásának pillanatában a képekre rászáradt, sarat hirtelenjében lemosta az eső. Mindent láttam, mindent hallottam, csak sokkal élesebben, ezerszer hangosabban.

Felálltam, biccentettem a doktor úrnak és elhagytam a rendelőt. Anyám gondolom rendezte a számlát, de nem vártam meg. Nem akartam látni, nem akartam beszélni senkivel. Sétálni mentem, jártam a várost, ahol bár beköszöntött a zimankós december, egy szem hó sem volt, az autók mind elhordták, az utakat felsózták. Egészen más megvilágításban láttam az épületeket, a toronyházakat, a hidakat, a szebbnél-szebb autókat, motorokat is. Minden sokkal érdekesebbnek tűnt. Most jöttem rám, hogy évek óta nem jártam gyalog a belvárosban. Micsoda badarság! Három napom maradt arra, hogy bepótoljam azt, amit egy fél élet alatt láthattam volna. Lehetetlen…

Eközben, folyamatosan kattogtak agyam fogaskerekei. A jövőn gondolkoztam, azon, hogy mi legyen a következő lépés. Bizonyára fel kell számolni a virágzó cégemet, amit fáradtságos munkával építettem fel. A feleségemhez sem mehetek haza, nem várhatom el, hogy a mindennapjait ápolásommal töltse. Olyan csinos, okos, tele van lehetőségekkel. Biztosan talál majd valakit.  És a gyerekek? Ott kell hagynom őket, ez biztos. De mi lesz, ha néhány év múlva megkeresnem engem? Belegondolni is alig mertem abba, hogy ott állnak előttem, de nem látom a mosolyukat, a kis kezecskéiket, a göndör, szőke fürtöcskéiket. Ekkor szólalt meg, valahol a lelkem legmélyén egy hang, ami suttogni kezdett valamit, egyre hangosabban, egyre erőteljesebben: „Vesd magad valamelyik kocsi elé! Rajta, csináld, úgy minden gond megoldódik egy pillanat alatt. Fájni sem fog, gyorsabban jön majd, mint az álom.” Már majdnem megtettem, már éreztem, hogy a lábaim elindultak, de egy képzeletbeli kar visszarántott. Ez gyávaság lenne. Én pedig nem vagyok gyáva.

 Elővettem a telefonomat, gondolkoztam kiket hívhatnék fel, kitől kérhetnék tanácsot. A pszichológusomtól, a legjobb barátomtól? Ki tudna nekem segíteni? Végül arra jutottam, hogy a kérdést magamnak kell elintéznem. Meg kell gyorsan néznem mindent, amire eddig nem figyeltem, mert nem tűntek fontosnak. Gyorsan eltettem a készüléket, elindultam a város szívében fekvő park irányába, hó itt sem volt, az adventi díszek már a karácsony közeledtét jelezték. Forralt bor illata áradt szét, vegyülve punccsal, mézeskaláccsal. Mindebben valami egészen varázslatos volt, valami izgalmas. Biztos az a tudat tette azzá, hogy többé ebben az élményben ilyen formában nem lesz részem.

Ahogy így haladtam, ismerősen csengő hangokat hallottam. Ismerőseket, de valahonnan nagyon régről. Megfordultam és egy pár beszélgetett az egyik padon ülve, magyarul. Biztos voltam benne, hogy pestiek, megismertem, azt az érdekes hanghordozást. Talán pont onnan jöttek ahonnan én? Lehet, hogy néhány napja azelőtt a kórház előtt ballagtak el, ahol megszülettem? Esetleg abban a bisztróban ebédeltek, ahova apu vitt mindig egy finom gulyáslevesre, mikor hazafelé mentünk az iskolából. Igen a gulyás, a frissen sült kenyércipóval, a zene, ami ott szólt, a pincérek, akik nevetve csaptak bele édesapám tenyerébe, akiktől mindig kaptam egy kis adag somlói galuskát, ha jelest szereztem matematikából.  A lány nevetett, a fiú pedig, hangosan mesélt neki, valamiről, de a történetre nem tudtam figyelni, elragadott valami eddig ismeretlen érzés, a szemem könnyes lett. Közelebb mentem hozzájuk, hogy még jobban hallhassam őket. Elmerültem abban a csodálatos kiejtésben, abban az igazi magyar hangban, ami már csak régről derengett bennem, hiszen mindenkivel csak németül beszéltem, esetleg angolul. Már csak egy lépés választott el minket egymástól, de szemlátomást, nem vették észre, hogy figyelem őket. Nemsokára a lány ajkát elhagyta az a szó, mely világossá tette számomra, hogy mit kellene tennem. „Halászbástya” Hirtelen ötlettől vezérelve léptem eléjük és megszólítottam őket, az én igazi nyelvemen. Meglepetésemre nem tűntek idegennek, olyannak tűnt mintha a testvéreimmel társalgok.

Kérem, bocsássák meg az udvariatlanságomat, de meg kell kérdeznem valamit. Önök Budapestről jönnek? – tettem fel halkan a kérdést.

Igen, uram. - válaszolt a fiú mosolyogva, megilletődöttség nélkül.

Megtennének nekem egy szívességet?- kérdeztem félszegen.

Persze. – válaszolta a lány. - Mondja nyugodtan!

Meséljenek nekem Magyarországról! Milyen most?

Vagy egy órát ültünk a fagyban ők pedig megállás nélkül mondták az érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Kiderült, hogy az Országház pont olyan, mint egykor volt, a Halászbástya is sértetlen maradt, a Duna pedig ugyanúgy mossa a budai és pesti rakpartot, mint 1980-ban. Végtelenül hálás voltam, megöleltem őket, még taxit is hívtam nekik, majd elindultam a vasútállomás felé. A feleségemnek üzenetet írtam, hogy sürgős értekezletre kellett mennem, a titkárnőmnek pedig meghagytam, hogy mindenkinek, aki keres, mondja meg, hogy Münchenben tárgyalok egy fontos szerződésről. Vettem egy jegyet, de csak oda. Nem tudom, miért nem fizettem rögtön a visszaútért is. Valami belső hang azt mormolta, ne tegyem.

Szemeim rettenetesen égtek, alig bírtam mozgatni, nyitva tartani őket, minden homályosodott. A vonatot sokkal lassabbnak éreztem a szokásosnál, minden megállónál úgy tűnt órák mennek el a várakozással. Hol fiatalok szálltak fel, hol idős hölgyek ültek le a kabinomban, de nem foglalkoztam velük, mohón bámultam ki az ablakon, vártam, hogy meglássam a határt jelző táblát. Képtelen voltam elaludni, tudtam, bármikor eljöhet az utolsó pillantás. Bevallom rettegtem a sötétségtől, az örök sötétségtől.

Egy napi utazás után reggel hét óra húsz perckor láttam meg a jól ismert három színt, amelyek bár lelkemnek mindig is jelentettek valamit, de túl mélyre temettem őket ahhoz, hogy felszínre törjenek: a piroshoz, a fehérhez és a zöldhöz kapcsolt érzéseim. Rövid időn belül a vonat lassult, majd megállt, én pedig kirohantam a pályaudvarra. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, azt sem tudtam merre menjek, egy dolog volt biztos, látnom kell a Halászbástyát. Nem messze állt egy bódé, benne köpcös fekete hajú férfi árult turistáknak ajándékokat. Azonnal térképet kértem, úgy bontottam fel a csomagolást, mint egy kiskölyök a karácsonyi ajándékát. Elkezdtem rohanni a térkép alapján, nem is figyeltem semmi másra, pedig számtalan szebbnél-szebb nevezetesség mellett rohantam el. Valami azt suttogta, hogy ott a helyem, mert onnan minden az enyém lehet, onnan minden látszani fog, a legkisebb szeglettől, egészen az óriási, gótikus, barokk, reneszánsz épületekig. Mikor megérkeztem levegő után kapkodtam, a szívem hevesen dobogott, behunytam a szememet. Nem mertem elhinni, hogy valóban megtörténik, hogy újra itt vagyok, azon a helyen, ahol annak idején szüleimmel együtt sétálgattam, kakasnyalókát és mézeskalácsszíveket szorongattam, a városi vásárról hazajövet. Lassan nyitottam fel szemhéjamat, hagytam hadd szokjam hozzá a fényhez. Körbenéztem, s amit láttam gyönyörű volt, leírhatatlanul gyönyörű. Ott terült el előttem a gyerekkorom. Minden egy helyen jelent meg, egy időpontba sűrűsödött bele. Persze, hiányoltam a családomat, főképpen a gyermekeimet, de valahogy úgy éreztem, ez az én igazi helyem, mindig is ennek kellett volna lennie. Azt kívántam bárcsak itt nevelhettem volna fel őket.

Egy kékszínű távcsőbe is belenéztem, alaposan megvizsgáltam a Dunát, ezt az óriási, gigantikus víztömeget, ami mindig is itt folyt, soha nem állt meg, nem lassult le. Látta az ükapámat, a nagyszüleimet, látta a forradalmakat, a szabadságharcokat, mindenkit ismert, Széchenyi Ferencet, Kossuth Lajos. Jaj, ha beszélni tudna, mennyi mindent mondhatna el… Sötétedni kezdett mikor felocsúdtam. Álmosság fogott el, egyre rosszabbul éreztem magam, de még volt egy célom. Egy legutolsó dolog, amit meg kell pillantanom, a nélkül nem búcsúzhatok el a fénytől: a szülőházam. A térképet fürkészve rájöttem, hogy a Nefelejcs utca csupán félórányira van innen busszal. Ez nem olyan volt, mint a berlini utazás, egész testemet rázta a jármű, az ülések piszkosak voltak, de mindennek volt valami varázsa, amilyet odakinn soha nem tapasztaltam. Egy állomással korábban szálltam le s meglepve tapasztaltam, hogy itt semmi sem változott, minden pont ugyanolyan volt, mint akkor régen. Az útkereszteződések, a kopott homlokzatok, az apró járdaszegélyek… Egyedül az autók száma lett nagyobb, de ez nem zavart.  Rövid ideig bandukoltam a sötétben, el is felejtettem a fájdalmaimat, annyira elöntött a kíváncsiság. Mi lett abból a kis piroskapus házikóból? Nemsokára a következő kacskaringós betűkkel írt felirat rajzolódott ki előttem: Nefelejcs utca. Ott volt, pont ugyanúgy, ahogyan harminc éve, a tizenötös szám alatt a kis ház. Szaporázni kezdtem a lépteimet, mentem megállíthatatlanul, szinte egy karnyújtásnyira voltam. És akkor…

Nem vettem észre a kék autót, amelyik hihetetlen gyorsan ment végig az úttesten. Vagy ötven métert repültem, pont a házunk kapuja előtt estem le a földre. A kocsi eleje belevágott a húsomba, a kerekek darabokra törték a lábfejem csontjait, a fejem hihetetlen ütést kapott, csodálkoztam, hogy magamnál maradtam, hogy túléltem a balesetet. Mégsem ordítottam. Érdekesen hangzik, de valahogy minden annyira szép volt. Bár mindent vér borított, a házikó látványa valami meleg, megnyugtató érzéssel töltött el. Emberek sereglettek körém pillanatok alatt. Bár lett volna erőm megszólalni, nem tettem meg. Ismeretlenek fogták meg a kezemet, szólongattak, beszéltek hozzám. Én pedig otthon voltam és ott jó volt. Nagyon jó.

Garainé Piber Viktória

Kettős természet

Sokan elhagyták a falut és a nagyobb városokba költöztek. Épp ezért nagy meglepetést okozott mindenkinek, amikor Andrásék ideköltöztek. Azazhogy nem is ideköltöztek, hanem visszaköltöztek, ugyanis a fiú hétéves koráig itt éltek. Erzsébet a szomszédban lakott, és még emlékezett Andrásra gyerekkorukból. Szótlan, magának való gyerek volt, akit mindenki kicsit furcsának tartott. Erzsébet meglátása szerint ez nem igazán változott. A fiú szinte sosem lépett ki a házból, de a lány észrevette, hogy sokszor leselkedik a függöny mögül és határozottan az volt az érzése, hogy sokszor őt figyeli. Az idő múlásával azonban már nem foglalkoztak a fiúval. Szinte nem is létezett. Egy napon Erzsébet hazafele jött az erdőn keresztül. Már besötétedett, s a hold fénye visszatükröződött a virágok szirmairól. A csendet csak a patak csobogása törte meg. A lány már nem volt messze a falu határától, amikor az az érzése támadt, nincs egyedül. Minden idegszálával figyelt. Amikor lépett, mintha valaki utána lépett volna. Amikor megállt, a zaj is abbamaradt. Meg kellett tudnia! Megállt, majd úgy tett, mintha elindulna, de megtorpant. Az a valaki azonban tovább mozgott és mostmár tisztán hallotta!

Hahó! Ki van ott?

Semmi válasz, de mintha a neszezés kissé közelebbről hallatszott volna.

Ez egyáltalán nem vicces! Hahó! – a lány hangja egyre kétségbeesettebb volt.

Halk morgás hallatszott nagyon is közelről. Erzsébet futásnak indult; a hang követte. Szó szerint beesett a faluba. Amikor elérte a falu határát hátranézett a válla fölött. Esküdni mert volna hogy egy nagy farkast látott, amely a falu szélén megtorpant és őt nézte. A lánynak valahogy ismerős volt. A farkas fel-alá járkált, mintha nem jöhetne a lányhoz közelebb. Erzsébet megnyugodott. Otthon sokat gondolkodott azon, ami történt, de elhesegette a különös gondolatokat és inkább aludni tért. Reggelre szinte már nem is emlékezett az egészre, egészen addig, míg meg nem látta Andrást az ablakban. Ahogy a lányt nézte, sóvárogva, szinte mohón, mintha a farkas nézte volna.

Ez lehetetlen! – korholta magát.

A következő napok eseménytelenül teltek. Erzsébet élete a megszokott mederben folyt tovább, mígnem egy este ahogy az erdőn jött újra keresztül a farkas eléugrott a bozótból. Erzsébet hátrálni próbált, de a farkas mögé ugrott. A lány oldalra mozdult, a farkas követte. Minden oldalról elállta az útját. Aztán körözve közeledni kezdett a lányhoz. Erzsébet nem mozdult, de minden porcikája remegett. A farkas körbeszaglászta, majd elégedetten mordult fel. Erzsébet halálosan felt. Már felkészült a legrosszabbra, amikor legnagyobb meglepetésére a farkas megnyalta az arcát, majd odébbállt. Erzsébet futott, ahogy bírt, de ezúttal nem haza ment, hanem egy, a falu másik végén álló kunyhó felé tartott. Ott élt Eszter. Eszterről mindenki azt mondta, boszorkány. Erzsébet csak egy habókos öregasszonynak tartotta, de most úgy gondolta, talán segítségére lehet. Bekopogott. Az öregasszony igencsak meglepődött, amikor meglátta a lányt, aki szinte berontott amikor ajtót nyitott.

Segítenie kell!

Erzsébet mindent elmesélt az asszonynak, ami történt, még abbéli gyanúját is, hogy András és a farkas között valamilyen kapcsolat van.

Nem tartom kizártnak, szólalt meg végül Eszter, hogy nagyobb bajban vagy, mint hinnéd.

Eszter riadtan nézett rá.

András valószínűleg kettős természetű. Alakváltó tulajdonsággal bír. – magyarázta, amikor a lány kérdő tekintetet vetett rá. – Sokféle névvel illethetjük ezt a lényt, legelterjedtebb a vérfarkas, vagy farkasember. Attól tartok, hogy téged szemelt ki magának, hogy utódot nemz neki.

Micsodaaaa? Hogy mit csináljak?

A ma esti események erre utalnak.  Minden bizonnyal farkas alakban fog megpróbálni a magáévá tenni, hiszen emberi alakban még szinte nem is találkoztatok… Ez azonban hasznunkra lehet… – gondolkodott el az öregasszony.

Tud nekem segíteni? – Erzsébet torkát a sírás folytogatta.

Azt hiszem igen. Tudod, a vérfarkas olyan lény, amely két világot testesít meg, az emberit és a természetfelettit. Egyesek szerint a pokol szülőtte… Mi azonban  teszünk róla, hogy ha ez igaz, visszakerüljön oda…

Egy hosszú tűt vett elő, amelynek a tetején egy sárkány volt. Az asszony halkan sutyorogni kezdett, mire a sárkány szeme vörös rubinként izzani kezdett és az állat tekeregni kezdett. A boszorkány tovább sutyorgott, de Erzsébet hiába is próbált bármit is meghallani. Viszont egyszercsak a sárkány megmerevedett. Lábai előtt valami vörös színű tűnt fel. Egy aprócska ördög. Erzsébet szeme tágra nyílt, álla szinte a padlót súrolta.

Eeeez…

Igen, egy kis ördög. A sárkány és az ördög együtt meg fog védeni, és visszaküldi azt a lényt oda, ahova tartozik. Mindössze csak meg kell szúrnod ezzel a tűvel. – adta oda a lánynak.

Akkor közel kell engednem… – rebegte Erzsébet.

Igen…

De honnan tudjam, hogy mikor támad rám?

Holnap este telihold lesz. Nem kétséges, hogy ezt az éjszakát fogja választani.

Erzsébet felsóhajtott, majd felnézett Eszterrre. Félt, ugyanakkor rendkívül eltökélt volt.

Holnap vége lesz! – nyugtatta a boszorkány, amikor elbúcsúztak egymástól.

Másnap egész nap csak az estére készült. Feltűzte a haját és a tűt a kontyába szúrta. Amikor besötétedett, útnak indult. A telihold körüli vérvörös karima vörösre festette a tisztást és a fák lombjait.

Baljós este! – gondolta a lány.

Azonban nem kellett sokáig várnia, s  meghallotta az ismerős neszeket. A farkas követte őt. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint előtte. Szeme sárgán izzott, nyála csorgott, miközben folyamatosan morgott. Erzsébet bátorsága elillant.

El kell innen tűnnöm! – gondolta. – Ez nem fog menni!

Hátrálni kezdett, majd megfordult és futásnak eredt. A farkas azonnal utána vetette magát. Az üldözés nem tartott sokáig, a farkas pár perc alatt utólérte a lányt és a hátára vetette magát. Erzsébet a földre zuhant. A farkas nagy súllyal nehezedett a hátára, majd mocorogni kezdett. A lány felsikított, amikor meghallotta a ruhája szakadását, és rugkapálni kezdett. Sikerült megrúgnia a farkast úgy, hogy egy pillanatra elengedte. Erzsébet rohanni kezdett, de a farkas előtte termett és rávetette magát. A lány ezúttal a hátára esett. A farkas ráfeküdt és nyalogatni kezdte.

Hagyj békén! – kiabált a lány.

A farkas rámorgott majd felüvöltött. Erzsébet halálra volt rémülve. Hirtelen eszébe jutott a tű. Előhúzta és gondolkodás nélkül a farkas nyakába szúrta. Ekkor különös dolog történt. A sárkány életre kelt és szorosan rátekeredett a farkas torkára, a kis ördög pedig a bőre alá bújt és eltűnt. Aztán a farkas szeme kitágult, teste rángatózni kezdett. Egyre hevesebben mozgott, próbált kiszabadulni a béklyóból, de nem ment. Aztán egyszercsak egy vad hörgés után fennakadt a szeme és nem mozdult többet. A sárkány visszatért a tűre, de az ördög eltűnt. András holtában visszaváltozott emberré. Arcán furcsa nyugalom ült.

Erzsébet azonban nem törődött semmivel, felkapta a sárkányos tűt és Eszterhez futott. Az asszony már várta. Erzsébet ziláltan esett be a házba, még mindig a tűt szorongatta. Eszter megölelte, csitította. A lány sírt, mindent elmesélt, miközben visszaadta a tűt. Az ördög nem került elő. Visszatért a pokolba és magával vitte a farkast is. Erzsébet meglepődve vette észre, hogy a holmija Eszter házában van, de aztán megértette. András halála után nem maradhattak itt. Átöltözött hát, szakadt ruháját a tűzbe dobta és útra keltek, egy új élet reményében.

***

A múlt

Istenem, de gyönyörű ez a nap! – gondolta magában Sarah.

Azon a nyáron nem volt igazi forróság, kellemesek voltak a nappalok is. Sarah épp a süteményeket pakolta ki az asztalon egy tálra. Minden vasárnap meglátogatta a nagyanyját, aki egy közeli otthonban élt. Az idős hölgy már elmúlt 96 éves, ám ez alig látszott rajta. Egyedül talán szellemét viselte meg a hosszú kor, s gyakran révedt a múltba. Jodie, a család legifjabb tagja szokás szerint kérdésekkel ostromolta, míg szülei az uzsonnát készítették elő.

Ne kérdezd utazásaim számát; sem azt, merre jártam. – sóhajtott Agatha – Ne kérdezd. Képtelenség elmesélni, hisz majd annyi, mint éveim száma.

Nem emlékszel rájuk ugye? – kérdezte huncutul Jodie.

Élénken él bennem minden perc, mit e helyeken töltöttem, mit a sok fénykép sem ad vissza, de ha szavakba próbálom önteni… Ne kérdezz inkább róla…

Jodie azonban makacs volt. Ugyanolyan makacs, mint Agatha, ezt Sarah tudta jól, s már előre félt, hogy lánya esetleg kifárasztja idős asszonyt. Ám a szél egy szinte alig hallható dallamot hozott magával, valahonnan a társalgó felől, s Agatha másfele kezdett figyelni.  Úgy tűnt, rögtön felismerte. Ahogy a zene egyre mélyebbre hatolt a lelkébe, úgy lebbent fel a fátyol az emlékeiről, s elmosolyodott. Amikor megszólalt, a hangja bágyadt volt, szinte réveteg.

Amikor megismertem nagyapátokat ugyanilyen gyönyörű nyári nap volt…

Jodie megbabonázva ült. Sarah kitöltötte a teát is, s most már az asszony kötötte le a figyelmét. Emlékezett a nagyapjára. Imádta a férfit, aki melegszívű volt, kedves, szerette a tréfákat, és sokat bolondoztak együtt. Ám arra is emlékezett, hogy ha azt hitte, senki sem látja, kicsit mindig szomorúnak tűnt. Azt is észrevette, hogy nagyanyja mindig kissé távolságtartóan viselkedett vele…

Szüleimmel akkor tértünk haza apám egyik expedíciójáról. – folytatta Agatha. – Sok helyen jártunk… sok gyönyörű helyen – sóhajtott fel –, mégis legjobban a nyarakat imádtam otthon. Jártam egyedül a szűk kis utcácskák labirintusát, vagy üldögéltem a tengerparton. Valószerűtlenül gyönyörű volt a napfelkelte a partról. Amikor a nap előbukkant a vízből, s sugarai rávetődtek a parton álló régi erőd falaira, a rajtuk pihenő sirályok hadára, olyan színben pompázott minden, hogy az embernek csupa melegség töltötte el a szívét. Emlékszem, hogy azon a nyáron a falu egy nagy mulatságra készülődött… A falu egyetlen tere estére már fényárban úszott, vidám arcok tömege hömpölygött mindenhonnan. A tánctér zsúfolásig megtelt. Nem számított a kor, fiatal, idős, mindenki ott volt. Én csak gyönyörködtem ebben a felhőtlen jókedvben, mikor valaki megszólított. Nagyapátok volt az. Mivel elmerültem az ünnepség hangulatában, nem is figyeltem meg igazán. Csak tánc közben, ahogy szorosan tartott, kezdtem feltérképezni az arcát. Nem volt kifejezetten szép, de volt benne valami, ami vonzotta a tekintetemet, s éreztem, hogy belepirulok. Miután véget ért a tánc, egész este csak beszélgettünk. Az egész nyarunk így telt el, szerelemben… Apám azonban ambiciózus ember volt, s az én jövőmről is határozott elképzelésekkel rendelkezett… Ősszel, mikor új megbízatást kapott, megint elutaztunk. Messzire vitt… Messzire mindentől és mindenkitől… méghozzá végleg. Amikor kiderült, hogy állapotos vagyok, apám egy szót sem szólt hozzám. Kiment a hallba és elintézett két telefont. Az elsőben megszervezte az esküvőmet…,  a másodikban elintézte, hogy sose láthassam többet Ericet…

Abban a pillanatban Sarah arcából kifutott a vér, mosolya eltűnt, csészéje pedig a földre hullt.

 Ugyan már nagyi! – kuncogott fel hirtelen Jodie – Hiszen a nagypapát Stephennek hívták! – nevetve cinkosul anyjára pillantott. Sarah viszont csak meredten nézte a nagyanyját. Az idős hölgy azonban már nem figyelt akkor senkire és semmire. Gondolatban egészen máshol járt. Magával sodorta a múlt, s nem érzékelte többet a jelent.  Közben pedig egyre csak dúdolt egy régi-régi kedves dallamot.

Csépes Árpád

Álmomban

Álmomban álmodtam rólad és

a létezés kanyargós poklán át

látni véltem tenmagad,

éppen játszottál,

piciny lényed koszorút font

a tisztaság hófehér mezején,

mosolyogtál

s szemedben őszinte vágyak

fénylő sugara kélt,

csak néztelek,

mily csodás teremtmény,

mily csodás végzet,

mely magamnak formált

kecsesen,

s átemelt megannyi átkon

csendesen

és még mindig csak

néztelek,

törékeny éned mind nagyobbá

s nagyobbá nőtt,

varázsvilág,

pupillám kitágult,

de már nem láttalak,

eltűntél s én

összerezzentem.

Felébredtem kínoktól átitatva

de te itt fekszel mellettem,

remegő karom átfonja tested és

zavart lelkem jelet keres

a szeretet tövises útján,

és a végtelen mégis megbocsát,

boldog idő.

Évszakok

Most nyár van, forró nyár s az ég

kékjében fürdő napsugár igen rég

nem köszönt bárányfelhőnek.

Látni a végtelent az üvegfátylon túl,

s a vibráló forróság megannyi léte

szikrázva az áttetsző éterbe hull.

Szomjas a táj s a kiszáradt humusz

repedezve hámlik s felhő ami átúsz

felette nem hoz új életet.

És mégis, minden ami eddig létre

jött amit a tavasz hagyott, csodás

harmóniában maradt meg végre.

És jön az ősz a tavasz halála mégis,

elsárgul minden s beborul az ég is.

Fecskék búcsúznak, szánják

a nyarat, rövid ittlétük csak emlék

marad. A barna lombtakarót, mint

paplant használják sünök, medvék.

A nap elfordult más vidéket keres,

sugara gyenge, már nem oly heves.

A szél bátor lett űzi a fákat,

s viszi a híreket vége a nyárnak, és

az élő végtelen még nem adja fel,

felöltött ruhája mégiscsak mesés.

Aztán sötét lesz minden, korom

vidék, fagyott lesz minden orom,

völgy és rét.  Alszik mélyen

a természet maga, fájdalmat érez

ő minden szinten, mert a nap  az

életet adó most épp a szirten vérez.

Tél van éppen, s hó lepi az avart,

madarat, meleget messzire zavart.

Mélyen megvisel minden

életet, elfedi az étket, és megvádol

minden mást mit a lét alkotott, s

így maradt a fény s a meleg távol.

De végre itt a tavasz eljött a kikelet,

fény s meleg járja át az alvó életet.

Mosolyog a nap s a rügyeket

pattantja, s örömükben a fák üde,

színes ruhába öltöznek, s a szél

játékosan, szelíden beletúr a fűbe.

Madarak éneke örömódát zeng,

lombok közt a szél jókedvűen leng.

Kinyílik az élet, új értéket lel,

s a csoda ami eddig várt megérkezett

végre, szívek melege olvasztja a havat,

s a tél már tudja, hogy ő is vétkezett.

Vétkezett, mert az elmúlást idézi,

éltető fényt s életet nem sokra nézi.

Nap sugára, ha füröszti a tájat

élet kel mindenben, s mikor a fény

árad átjárva a létet, szabaddá és

boldoggá válik minden földi lény.

BAJZIKNÉ PANNI

A Balaton vidám

Habosan csobban a tó,

felszínén fénykarika,

türkize  ragyogó.

A szél lobogó sörényű

vad ló.

Csikóként, nyerítve rohan

a nyílt vízre,

fel-le bukik, mosdik

a friss légben,

vakító kékségben.

A Balaton vidám,

virágkoszorúval ékítik

a Víz Napján.

Hátára kap vitorlát,

ladikot,

derék csónakost.

Ünnepli a tavaszt,

az új holnapot!

Hitvallás

Hitvallást tett egy fiatalember,

tömeg előtt, fennkölten.

Hitvallást az Ő Istenéről

bőszen, lelkesen, szívből

és merészen.

Sokan hiszik, hirdetik az igét.

Mondják a maguk igazát

Istenükhöz szólva, bizonyságot

 téve: szelíden, csendben vagy

mellüket verve, fékezhetetlen.

A Világ a keleti filozófiában

hatalmas, erős lénytől ered,

a nyugat elképzelése Istenről:

magasságos, fénylő

 és mindennek felett!

A szellemi erőt hiszi az egyik,

szabályait ismeri. Felelősség és

rend uralja a benne hívőt.

A másik egyetlen vágya elérni

a tökéletest, élni a Földön, senkit

sem bántva, ez az egyetlen mit ismer Ő.

Hogy miben higgyél, kinek

igazában, család és etika

mondja meg. Buddhista a tökéletest,

zsidó Jahvét, iszlám Allahot, az egyetlent,

a jó katolikus, és a református

Atyát, Fiút és Szentlelket keres.

Vigyázzunk hát a magunk igazával!

Higgyünk, tisztelve mások igazát,

mert bár a szellemi lények különböznek,

mindegyik célja egy csupán, hogy

a beléjük vetett hithez kapcsolódva

a transzcendens erőt működtesse tovább!

Szentiványi Barbara (Budapest)

Kornél és a zongora

Mindig arról álmodtam, hogy egyszer zongorista leszek, de a sors kettévágta eme csodás álmomat. Apai nagyanyám szerettette meg velem igazán a zenét. Szigorú, mély tekintetű asszony volt, kívülről hűvösnek látszott, de amikor játszott, az maga a mámor volt. Számára a zongora szent volt, és soha nem engedett senkit a hangszer közelébe, nem csak azért, mert csak ő tudott rajta játszani a családban, hanem mert egyszerűen az az ő kizárólagos tulajdona volt. Mindig hangsúlyozta is, hogy nála jobban senki nem tudja megszólaltatni. És ez így is volt. Emlékszem milyen szépen játszott karácsonykor, ilyenkor összegyűlt a család és hallgattuk nagyanyám ünnepi műsorát. Akkor eldöntöttem, hogy én is zenei pályára fogok lépni.

Álmodozó kissrác voltam, és imádtam a zongorajátékot és annak minden árnyalatát. Ha megszólalt, akkor megállt körülöttem a világ, és ilyenkor elképzeltem magam hosszú fekete frakkban, amint ott állok a színpadon, meghajlok, majd frakkomat komótosan a székemhez igazítva leülök, megvárom, míg a nézőtér teljesen elsötétül és a suttogó kusza hangok is végleg csönddé foszlanak, és amint végre finoman leütöm a billentyűt, a zene, mint ezer virággal teli napsütötte tavaszi réten a szellő, suhog végig a teremben. A közönség pedig áhítattal hallgatja a csodát. Aztán tapsvihar következik, és én újra meghajlok büszkeséggel telten.

Harminchat éves vagyok, és továbbra is csak álmodozok, itt ülök magamban kezem lebénulva, és most már tudom, hogy soha nem lesz belőlem zongorista.

Miután nagyanyám meghalt, apám örökölte a zongorát. Ő ugyan tanult játszani, de nem szerette, és tehetsége sem volt igazán hozzá annak ellenére, hogy az anyja milyen kiválóan zongorázott. Így a zongora csak ott állt a nappali közepén, mint egy díszruhába öltöztetett katona a díszszemlén, aki alig várja, hogy végre ismét a harctéren mutassa meg harcbeli képességeit. Egyszer öcsém megkísérelte, hogy játsszon rajta, de abból nagy botrány keletkezett, mire végül apám fogta és lelakatolta. Azóta is itt áll a nappaliban és farkasszemet nézünk, a zongora és én. Minden nap figyelem, ahogy éhes tekintettel várja, hogy végre kinyissa valaki és megszólaltassa újra már-már megkövesedett húrjait.

Volt egy szerelmem, Szabó Emese. Együtt jártunk általános iskolába. Az első perctől kezdve nagyon tetszett nekem és sokáig úgy gondoltam, hogy ez kölcsönös volt. Emlékszem az évnyitóra, mikor nagy izgalommal álltam az iskola kapujában anyám kezét szorongatva. Akkor megpillantottam Emesét, ő is engem, egymásra mosolyogtunk, és az első nap már mellettem is foglalt helyet. Szoros barátság alakult ki köztünk, elválaszthatatlanok voltunk, mint két testvér. Aztán ahogy nőttünk, úgy alakult ki bennem egyre mélyebb érzelem iránta, és úgy érzem, Emesének én sem voltam közömbös. Gyönyörű lány volt. Szőke hosszú haja, szeplős, fitos orra és mélykék szeme igencsak lenyűgözött. De ami miatt igazán belé szerettem az, ahogyan zongorázott. Ezért mindig is irigyeltem, persze zenész családból származott, édesanyja zongoratanárnő volt, édesapja pedig zenetörténész. Emese csudaszépen játszott, nem volt senki hozzáfogható a csoportjában. Iskola után mindig bementünk a terembe, és hallgattam, ahogy játszott nekem Chopint, Beethovent, Lisztet és Mozartot. Soha nem felejtem el, ahogy lágyan végigsimította ujjait a billyentyűkön. Az első csók is zongorázás közben csattant el. Miközben én hallgattam zenéjét, mögötte álltam és a haját cirógattam, aztán megfordult, rámnézett, és mindketten ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy megcsókoljuk egymást. Aztán visszafordult és folytatta a zenét ott, ahol abbahagyta.

De ez az időszak is elmúlt. Elballagtunk, Emese zenei pályán ment tovább, kollégista lett. Hétvégente még találkoztunk, de ezek a találkozások egyre ritkultak, Emese egyre ritkábban ért rá. Talán érzelmei halványodtak el irántam, talán csak túl sokat tanult, és azért nem volt ideje rám, de számomra továbbra is csak ő létezett. Soha senki más nem dobogtatta meg szívemet. Aztán többé nem találkoztunk. Egyszer, évekkel később láttam a tévében, amint koncertet adott: ugyanolyan szép volt, vagy még szebb, mint gyermekkorunkban. Megházasodott, egy hegedűművészhez ment feleségül.

Én apám nyomdokaiba léptem, jogot tanultam. Soha nem szerettem, sőt szó szerint utáltam, de nem volt más választásom. Öcsém külföldre ment, miután anyám meghalt. Én apámmal maradtam. Éltünk egymás mellett, apám, én és az öreg zongora: csak figyelt engem némán, figyelte mindennapjaimat, figyelte boldogtalanságom, egész félrecsúszott életemet. Én meg igazi szeretettel bántam vele, naponta tisztogattam - persze kizárólag mikor apám nem látta - sőt még nevet is adtam neki. Mesinek neveztem el, ahogy annak idején az én kis szerelmemet hívtam. Néha már betegesnek véltem magam, hogy ennyit foglalkozok a zongorával. Kinyitni már meg sem próbáltam, mert tudtam, hogy apám úgysem engedné és talán a fejemet venné.

Aztán jött a betegségem: lassan elvesztettem minden uralmam a kezeim felett, fogni is alig bírtam, végül mindkét kezem lebénult.  Így hát végleg vége lett a zongorista karrieremnek. Apám ekkortájt már megöregedett, a hallása is kezdett megromlani. Volt egy házvezetőnőnk, Aranka, akinek a végzettsége ápolónő volt. Ötvenes évei elején járt, nagyon lelkes volt, mindenben segített, ő volt aki átsegített a nehéz időszakon, bár úgy gondolom, ezután soha nem tudtam igazán teljes értékű emberként élni. Aranka szinte már családtagnak számított. Volt egy vendégszobánk ott lakott, mindent megcsinált amit egy házvezetőnőnek kell. Mindemellett még jó beszélgetőpartner is volt, hisz rajta kívül nemigen kommunikáltam senkivel. Mivel egyedül élt szívesen elvállalta a feladatot, apám pedig jól megfizette.

 Egy nap furcsa kéréssel álltam elő: megkértem, hogy hozza el a kulcsot az apámtól és nyissa fel a zongorát, hadd szóljon végre újra a muzsikaszó.

• De hát az lehetetlen! – mondta Aranka. – És mit fog szólni az apja?
• Az apámmal ne törődjön ő már úgyis nagyot hall, és különben is kit érdekel a vén csont! Menjen csak és nyissa ki, Aranka! – És Aranka ment, tudta, apám hol rejtegeti a zongora kulcsát, hát levette róla a lakatot, én pedig ott ültem előtte és köszöntöttem Mesit.
• Üssön le, kérem, egy hangot!
• De hát én…
• Csak üsse le! – mondtam, és a hang kissé rekedtesen, nyávogva, mint egy most ébredő kismacska, megszólalt. A szívem zakatolt a bolodgságtól, újra kisfiúnak képzeltem magam, aki ott áll a színpadon fekete frakkban, és a közönség tapsolja őt.
• Holnap hívjon egy zongoratanárt! – kértem Arankát. – Hallani akarom a zongora hangját!
• De mégis, hogyan akar zongorázni a beteg kezével?
• Ne törődjön vele, csak tegye, amire kértem, keressen egy tanárt nekem.

És másnap jöttek különböző életkorú és mentalitású zongoratnárok, de egyik sem volt megfelelő. Volt olyan, aki az arcomba nevetve mondta, hogy felejtsem el az egészet, bolond vagyok, úgysem fogok soha megtanulni. És igaza is volt, de én csak nem adtam fel. De olyan is akadt a jelentkezők között, aki szó nélkül elviharzott, mikor meglátta, hogy béna a kezem. Valaki a zongorát ócsárolta, hogy ilyen őskövületen nem lehet megtanulni játszani, de volt, aki inkább megvette volna a drága Mesikémet, mintsem engem megtanítson bármire is. De a szándékom erős volt, hogy megtanuljak zongorázni bármibe is kerüljön.

Egy napon jött egy hölgy, én éppen háttal ültem, mikor hallottam, ahogy Aranka beljebb tessékeli az ajtón.

• Hallottam, hogy zongoratanárt keresnek... – mondta halkan Arankának, de a hang nagyon ismerősen csengett. Megfordultam és egy, türkizkék ruhába öltözött nőt pillantottam meg az ajtóban.
• Emese? – kérdeztem, de abban a pillanatban el is némultam, mert az a lány, akit egykoron szerettem teljesen idegennek tűnt előttem. Arca beesett volt, teste pedig nagyon sovány volt, egykor oly gyönyörűnek tetszett idoma eltűnt. Nyoma sem volt az egykoron gyönyörű, szépséges lánynak. De szemében és mosolyában még mindig ott ragyogott az egykori gyermeki fény, amit akkor annyira szerettem.
• Kornél! – mosolyodott el, mikor megismert, aztán ahogy jobban szemügyre vett, zavarodottság villant át az arcán. Lesütötte szemeit, és egy pillanatra megállt az idő a házban.

De a következő pillanatban ismét mosoly ült ki Emese arcára.

• Szabad? – nézett a zongora felé, majd leült a székbe és újra játszott nekem Chopint, Beethovent, Lisztet és Mozartot.

És akkor ott abban a pillanatban nem számított már semmi, csak az, hogy a zongora újra életre kelt és Emese újra játszott nekem. Minden héten eljött hozzám és nálam töltött egy-két órát. Ismerkedtünk a hangokkal, én figyeltem és hallgattam. A zongoraleckék után pedig sokat nosztalgiáztunk a régi szép időkről.

Apám minden egyes alkalommal ott állt az ajtóban, nem szólt semmit, csak figyelt minket könnyeivel küszködve. Egy napon váratlanul a szobámba lépett. Egy ideig nem szólt semmit, majd lassan, kimérten kezdett neki a mondandójának:

• Édes fiam, neked ajándékozom a zongorát, fogadd úgy, mint örökséged. Holnap elutazom, búcsút jöttem venni tőled.

Szavai megleptek, hisz ő, aki évtizedeken keresztül tiltotta, hogy akár egy ujjal is hozzányúljak, most nagylelkűen nekem ajándékozza. Nem tudtam mit felelni, alig halható hangon kérdeztem:

- Hová lesz az utazás?

- Gyógykezelésre. - Jött a válasz, majd leült és alázattal nekiállt zongorázni. Újra felcsendült a gyermekkoromban annyiszor hangzott karácsonyi dal, amit még nagyanyám játszott nekünk. Tisztán és hibátlanul hangzott újra fülemben. Mikor véget ért felállt, méltóságteljesen meghajolt előttem, aztán, komótosan, vissza se nézve kiment a szobából. Ez volt az utolsó, hogy találkoztunk, utána soha többé nem láttam.

Endrődi Tamás Levente

Magyarországnak

Én maradok akkor is magyar!

Ha gonosz sötét órán elhagy,

minden gyermeked, drága néped,

ha mind idegen földön lépked.

Én maradok akkor is magyar!

Ha az aljas ajkak szava mar,

akár a sötét kígyó mérge,

mi álnokul hatol a vérbe.

Én maradok akkor is magyar!

Ha bestiák serege akar,

rajtad tiporni, láncra verni,

megalázva szolgává tenni.

Én maradok akkor is magyar!

Ha a kesergés órája van,

ha ünnepeljük dicsőséged.

Kiállok mindig bátran érted!

Hiszen itt születtem s itt halok.

Imáimban csak hálát adok,

hogy szívem piros, fehér és zöld,

s otthonom lehet a magyar föld.

Őszi tánc

Olyan szép ez az őszi táj!

Megpihen most a természet.

Sárgult levelek tánca száll,

hűvös szellő zenéjére.

Hajbókolva tisztelegnek,

a szép előadást nézve:

Megkopasztott fák serege,

eme kies erdőszélen.

Én is csak merengve nézem,

miként búcsúzik el a nyár.

Majd lép át őszbe és télbe,

a végső táncát járó táj.

FARKAS-CSAMANGÓ TEKLA

Karácsonyi csoda

Odakint sűrűn hullt a hó, mint gyengéd takaró fedte el a várost, mesével balzsamozva lelkét és álomba ringatva testét. A pelyhek könnyedén szálltak alá a felhőkből, semmi sem zavarta útjukat. Bár a csipkeruhába öltözött pajkos szél, néha bele-belekapaszkodott egybe, hogy távolabbra röpítse. S ilyenkor a pihe leszállt egy háztetőre, leereszkedett az ereszcsatornán, átugrott a párkányra és lopva benézett az ablakon.  Boldog mosollyal lehelt párát rá, s tovalibbent, hogy végre a földön térjen nyugovóra.

 Karácsony volt, így a legtöbb hópihe valamely szeretetteljes családi képet zárhatott szívébe, megbizonyosodva arról, hogy a boldogság igazi kincs. Ki-ki ajándékot bontott a fa alatt, melyet a Kisjézus vagy angyalai csempésztek oda nagy titokban, vagy anya és apa közösen olvastak mesét a gyerekeiknek, esetleg a nagymama tipegett be meleg téli papucsában a konyhából egy tálca jó illatú süteménnyel, hogy mindenkit megkínáljon belőle…

De nem volt minden hópihe ilyen szerencsés, volt, aki szomorúságot látott az üvegen keresztül. Olyankor odakucorodott egészen az ablak tövéhez és figyelt.  S, ha sokáig így maradt általában észrevett valami aprócseprő csodát. Pont, mint az az összegömbölyödött hópihe, aki szép alkonyi égkék szemével Martin szobájának ablakából szemlélte az eseményeket.

Martin anyukája szomorúan ült a fotelban, fia ágy mellett, s könnyes szemmel, remegő kézzel finoman simogatta a karját. De a fiú nem mozdult, nem reagált semmire. Bár szeme nyitva volt, nem pislogott, egy másik világban járt. Valahol messze a miénktől, mintha elveszett volna az univerzum szegletében, nem találva a visszavezető utat. Egy éve feküdt éberkómában. Az orvosok szerint az életfunkciói jók, egyedül lélegzett, csak a táplálás miatt volt szüksége infúzióra. Fél év után engedték haza, mert stabil volt az állapota. A szülei mindent megtanultak az ápolásáról, nem adták fel a reményt. De a karácsony náluk nem a boldogságról szólt.

Ekkor történt a balesete, egy észrevétlen kisdarab kő került egyik játszópajtásának hógolyójába, ami szerencsétlenül találta el épp a fejét. Ártatlan játéknak indult, s máris megvolt a baj. A szülők azóta kilátástalan hullámok közt vergődtek.

A nő csak ült ott és halk szavakat suttogott neki.  Nem tudta, hogy hallja-e, csak remélte, hogy érzi a jelenlétét. Már nagyon várta, hogy hazaérjen a férje, aki egy kis facsemetéért ment. Bár ő nem akart karácsonyfát látni a házban, a férfi meg volt róla győződve, hogy mindent úgy kell csináljanak, mint azelőtt, mert Martin is ezt szeretné.

Amikor megérkezett némán, de szeretve nézett feleségére. A nő felállt, és kinyitotta az ablakot, úgy érezte szüksége van egy kis frisslevegőre.  Amikor az ablak kitárult a még mindig ott ácsorgó hópihe kissé kibillent egyensúlyából, de aztán sikeresen visszanyerte.

 Így már hallotta is, hogy mit beszélnek. Szerette volna megnyugtatni őket, s azt mondani, minden rendben lesz. De számukra ő szinte láthatatlan volt. Összefüggő hóréteget láttak csak a párkányon, de az a pihe, akit a szél sodort oda, s megáldott a látás és hallás képességével, nem tűnt fel nekik. A kis apróság azt kívánta, bárcsak észrevennék, és vele együtt meglátnák a csodákat.

A férfi a háta mögé sétált és a vállára fektette a kezét.

• Nézd, hogy hull a hó. – mondta kifelé bámulva. – Mindig imádta a fehér karácsonyt.
• Még most is szereti. – válaszolta a férje.
• Mi lesz, ha sosem ébred fel? – kérdezte elhaló hangon és kezét a hótengerbe fúrta.

Ebben a pillanatban a pihe felkapaszkodott az ujjára. Csendben maradt, mert nem akarta megijeszteni a nőt.

Eközben pedig Mackó, Martin golden retriever kutyája odasomfordált az ágyhoz – ugyanis nem mehetett be nehogy a fiú elkapjon valamit – és bökdösni kezdte a kezét, majd finoman nyalogatta az ujjait. Nem tudta, miért nem kelt fel, ezért nedves orrát a nyakához dugta és lihegni kezdett. Martin ilyenkor nagyokat kacagott, mert ez a furcsa érzés csiklandós volt.  Mackóra most senki sem figyelt, így nyugodtan játszhatott a fiúval.

• Ne mondj ilyet, hinnünk kell benne.
• De már egy év is eltelt, és azt mondják, minél később ébred fel, annál rosszabb.
• Kérlek… - mondta és magához húzta őt. A nő a kezét férje mellkasára fektette és pulcsijába temetett arccal sírni kezdett.

Néhány perc után megnyugodott és letörölte a könnyeit, bár arca nedves maradt. Ekkor vette észre a hópihét az ujján. Egyenesen kék szemébe nézett. Úgy ragyogtak, mint két csillag, finom halovány sugarat lövellve a fáradt tekintet felé. A nő melegséget érzett, és megesküdött volna rá, hogy mosolyogni látta a pelyhet. Nem akart hinni a szemének, de a fájdalom, amit a szívében érzett túl erős volt, ahhoz, hogy álmodja. Szóra nyitotta a száját, de Mackó ugatni kezdett.  Mindketten az ágyhoz rohantak, már éppen ki akarták küldeni, amikor látták, hogy a fiú ébren van, és a kutyát simogatja.

                Sírva ölelték át, és csókokkal borították az arcát. Martin nem értette, mi történt.

• Itt járt már a Jézuska? – kérdezte kissé bágyadt hangon.
• Igen, kicsim. – mondta az anyja.

A hópihe látva őket mérhetetlen boldogságot érzett a szívében, ettől felmelegedett és elolvadt. Ugyanebben a percben a fa, amit Martin apja az ágy mellé állított pompába borult és ajándékok jelentek meg alatta.

                Ez volt életük legszebb karácsonya, mert közösen éltek át olyasmit, amit nem lehet szavakba önteni.

Rucska Ferenc

Föld felettem, ég alattam

Amikor ráncaira büszkén ülnek száguldozó sebek -

hogyan zokog, s jajgat a föld, nem halljátok emberek?

Országutak pókhálója szűk vénáit, hogy marja,

míg szomjas böglyök rőt csordája lakmározik rajta,

s az élet langyos csatornái, hogy szorulnak mélyén,

ha ólomtalpú, szétfeszített málha hörög kérgén,

s hogy fáj a Földnek, annyira fáj minden szántott árok -

senyvedt, néma keservébe csak egyedül én látok?

Ha a szikár fákról lengedező leveleket tépnek,

Mikor a karámba tett kis jószágok összebújva félnek,

S ha révült ujjak a tátongó semmiben ránganak,

vagy bűvös, kevély szempárok, ha új foglyot bántanak,

s ha a dicső szobrot pattogó kötelekkel döntik,

ha egy lélekből a meleg nektár sírhant fölé ömlik,

vagy az áldozatot vastag lánccal totemhez szegezik,

vagy az Éter hosszú zajába egy gyermeki hang veszik,

s ha egy nyoszolyát az aggodalom szögesdróttal bélel,

olyankor az én álmom' is cibálja a kétely.

Mikor sakál vonyít barnaléptű, sivatagi, vak éjen,

s mint mikor zsákot húzván hamvat szór a bűnbánatos szégyen,

úgy zsibong ez emberkínok darázsfészke bennem,

ám csillapító sejtjeikből mégsem lehet vennem,

kecsesen, ha elém toppan egy évődő gerlepár,

melytől naprendszerek fásult gondja csillagmérföldekre jár,

s hirdeti a rügyfakasztó ígéretek zászlaját -

hogy leheljem én is így a Gondviselés szavát?

Idegen száj mosolyától miért lennék boldogabb,

ha már beférkőzött ízeimbe a  Láthatatlan Lovag,

s ha kuncogásban lubickol egy ismerős buzgalom,

Miért örvendjen a kilátó a tájképnek oly nagyon?

Koldus, tolvaj tekintettel mégsem tehetünk mást,

mint apró rőzsét szedegetvén őrizni a parázst,

ám csak ne gyúlna e végtelennyi gyertya ily fényesen!

Talán úgy könnyebben jutna mankóhoz vánszorgó mételyem...

Néha, avas sorsunkon, a kallantyú, ha mozdul,

s tovább vijjogná a sólyom, mért' szárnyalt ő rosszul,

ráeszmél, hogy perzselt tolla egyedül őt égeti,

s minden vércsepp, mellyel egy-egy felhőt akart védeni,

darabonként hullik alá meddő alkuk gyomrába,

majd ropogását mohón issza a Tévelygés oltára,

melynek perselyében ott csörög már lassan elenyészve

értéktelen nyugtatókért zálogba vert pénze.

Mert a forró burok belül sokszor hideg, mint a jég,

s a szilaj lángtól kiolvad az átlátszó üresség,

miközben a párás üveg reped bár, de nem törik,

s tűzből sarjadt pengéi a valódi hőt tükrözik.

Egy súlyos árnytól viszont mégis összeroppant kelyhem,

mondván, hogy a fáradt Földdel együtt vigyem terhem,

s Atlaszként e súlyos glóbuszt gerincemmel fogjam,

bár a csillámporos Mennyországot régen megtapostam...

Csak egyszer...

Csak egyszer volnék sóhajtozó kőris az út mellett,

mit a torz kegyelem kiéhezett holnapoknak mentett,

s csak egyszer rázná üstökömet a tépázó mennydörgés,

melytől nem óv semmi piruló, vagy megfeszült nyöszörgés,

s állván, ha a dúlt forgatag súrolgatja levelem',

míg gyökerem' a száraz földből ki soha nem vehetem,

s a mozgó erdő többi fája kikerülvén megy tovább -

hogy mit jelent az elhagyott? Éreznéd legalább!

Csak egyszer, mint a párolgó víz, bomlanék lágy cseppekre,

melyek az iránytűnek száz sarkában várakoznának egyre,

hátha összeérnek még a Nap lángsarlója alatt,

ám közben a vélt zarándoklat holt medrekbe szaladt,

a könnyes kezek pedig újra nem tapadnak össze,

mert az erős folyam testecskéit csatornákba lökte,

s vándorlásuk távolodó göröngyökre hág -

hogy mit jelent a széthullás? Éreznéd legalább!

Csak egyszer égnék el reccsenő, kis gallyakként végre,

hogy ordításom' föleméssze a pattogó tűz fénye,

míg a felhevült lég függönyén át meglelném a gyilkost,

ki máglyára vet minden vézna, könyvéltű papirost,

majd utána csóváimmal elnyelhetném lelkét,

de a sánta szikra haragomban minden csapást elvét,

így ismét reám zúdul a sok súlyos, tömött hasáb -

hogy mit jelent a megvetés? Éreznéd legalább!

Csak egyszer fújna téli szablyák süvítő, vad vihara,

és terítene, mint sziklát be minden kínzások hava,

s békémet egy szomszéd hegylánc gerincébe ültetném,

omladozó, hűvös sebét gleccsernyúlvánnyal fedvén,

ködös, dermedt bűnöm pedig dideregne fölötte,

hamvainál éjjelente keselyűpár körözne,

mely igyekszik még felvágni a piszkos fellegek fagyát -

s hogy mit jelent az átkozott? Éreznéd legalább!

Csak egyszer folyna iszaptóvá valamennyi vérem,

hogy az ádáz törvényt indulattal többé meg nem sértsem,

ám akkor is, ha sárrá válnék, mélyre döngölne a Szó,

s inkább gyorsan eltaposva szikkadozni volna jó,

hogy vályogként lassacskán az Örök Falba olvadjak,

hol minden téglát neki rendelt, szűkös helyén meghagynak,

a hézag hízik mégis, míg a habarcs egyre lazább -

s hogy mit jelent a kimerült? Éreznéd legalább!

Csak egyszer lenne gondolatom fenn portyázó villám,

amellyel az égi hangot ajkaimra hívnám,

forgószelem míg átjárna ismeretlen álmokat,

melyekről a hideg foszlás díszes kérget hántogat,

majd jő a Csend, ráülvén a szilaj, őrült nyeregre,

melytől elalszik a vonaglás a sors arcába meredve,

s egy pillanatra hallanám a világ minden zaját!

Hogy mit jelent a felejtés? Éreznéd legalább!

Csak egyszer, ha nem végződne rögtön, kezdet nélkül!

Ha nekem fájna minden tőr, ha valaki megsérül,

S ha belém oltaná egy tű a szenvedélyes mérgeket,

Ha mindünk helyett én cipelném a hétfőt és Nagypénteket

Fölemelvén vállaimra a szakadt valóságot,

milliárdnyi szívből lopván fölösleges zsákot,

s tudnám, hogy sok tört csontvágyam talán csak ócska báb -

hogy mit jelent az elvetélt? Éreznéd legalább!

Csapi Bianka

Anatole Hongrois

Télapó apu

Ahogy emlékszem arra a december 6.-ára, lassan sétálgattam  a szegedi sétáló utcán a Dugonics tér felé. Kicsit fázott a lábam a télapó csizmában.  Fejemen a nagy piros sapka. Műszakállamat simogattam és közben a másik kezemmel lóbáltam  a mikulás zsákot. Sok kisgyermek ijedten nézett, de azonnal  barátságos hangon  megnyugtatom őket, hogy nem bánt a mikulás bácsi, ellenkezőleg, szereti a gyerekeket. Erre a zsákomba nyúltam és egy pár szaloncukrot elővettem és a kis kezekbe adtam. Pár másodperc és már jöttek is a kívánságok az apróságoktól, hogy ezt meg azt hozzon a mikulás bácsi. Természetesen ígérgetem, de azt majd csak akkor kapják meg, ha az anyu és az apu is meg lesz elégedve a kis emberpalántákkal, vagyis jó kisfiúk és kislányok lesznek. Őszintén szólva, ez a mikulás szerep nem nagyon tetszett, mert volna más dolgom is, de a nagyon jó  szomszédom,  aki elvállalta megbetegedett.  Na, a hó is elkezdett esni, most az egyszer nem hiányzott. Hirtelen egy kislány toppant elém, elmosolyogtam magamat, nagyon szép arcocskája ki volt pirosodva a hidegtől. Meg akartam fordulni hol van az anyukája, de megfogta valaki  a mikulás kabátom bő ujját  s ezért nem hátra, hanem jobbra fordultam. Elakadt a lélegzetem. Egy ismerős arc nézett rám. Hosszú barna haja, barna szeme lenyűgözött úgy, mint az első találkozásunk alkalmával. Gondolataimban elkezdtem kutatni és saccoltam az elmúlt időt úgy hat-hét évre. Elkaptam a tekintetemet, nem akartam, hogy felismerjem, de hogy miért, nem találtam okos magyarázatot. A nő, Klárika,  kislányát figyelte s ezért nem is nézett a szemembe, de azonnal mondta is kedvesen.

--Ne haragudjon, de azt gondoltam, a tavalyi mikulás bácsi van itt újra.  Szerettem volna most én adni neki ajándékot, mert mindig csak ö adott.--Meglepődtem, lassan észhez tértem, nem ismert fel, ez a lényeg. A kislány szólalt meg.

--A mikulás bácsitól szeretnék kérni egy kisbiciklit, egy hajas babát, de a Barbit, barna hajút, egy…--Hirtelen az anyukája vágott közbe nevetve.

--Ha a mikulás bácsi ezt mind elhozza nagyon nehéz lesz a csomagja, mert sok kisgyereknek a kívánságát is teljesítenie kell. –Rám nézett, én kicsit oldalt. Tudtam, már nem fog felismerni, mert a sok év ezt megoldotta.  A zsákomba nyúltam és egy marék szaloncukrot vettem elő, leguggoltam a csöppség elé, megfogtam a kis kezét és  kedvesen kérdeztem.

--Hány éves vagy.—Azonnal jött a válasz.—Hat vagyok, igaz még nem vagyok teljesen, de egy kicsit alszok és már itt is van a szülinapom. –Elhallgatott, ezt kihasználva a kicsi kezekbe nyomtam a szaloncukrokat, mosolyogva gyűrte  kis kabátja zsebébe. Megsimogattam a fejét és már mondtam is újra neki, de közben emelkedtem fel.

--Apukádnak meséld el, beszéljen a mikulás bácsival és elhozza neked a kért ajándékokat.—A kislány helyett az anyuka jegyezte meg szomorú mosolyát küldve felém.

--Az apukának nem kellünk,  még nem is látta a kislányát, igaz én tehetek erről is, mert én nem kalandnak gondoltam a kapcsolatot akkor, de a fiú annak. – Meglepődtem, ilyen szép nő, csodás kisgyermek, és ezt mind eldobta.—Mérgesen jegyeztem meg.—Miért nem csinál valamit. Menjen el hozzá, vagy a bízza a hatóságokra.—Elhallgattam, mert egy kisfiú jött hozzám, a zsákomba nyúltam és kapott egy nagy marék szaloncukrot. Nagyon boldogan ment el. A nő, szomorúan jegyezte meg, az előbbi mondataimra a válaszát.—Tudja, mikulás bácsi, a fiú ma már tanár, sokszor látom messziről, amikor jön ki az iskolából, még mindig nagyon szeretem.—Elakadt a lélegzetem,  bámultam a földet, a szívem a torkomban, majd a fejemben dobogott, legalábbis így éreztem.  Elkezdtem gondolkozni, a kislány annyi idős lehet mint amikor mi találkoztunk.  Elkezdtem krákogni, majd halkan kérdeztem. – Hogy hívták azt a fiút, talán ismerem én is.—Azonnal válaszolt meglepetten.—Miért, maga is tanár.—Ijedten mondtam.—Nem, most mikulás.—Nevettünk, de az én nevetésem fájdalmas, lelki sírás volt. A nő, hirtelen mondta.—Krisztiánnak hívják, de ha ismeri, ne szóljon neki. – Nem kell neki szólni, mert én vagyok Krisztián. Borzalmas lelki pofont kaptam. Néztem a kislányt, majd rásandítottam a nőre, szégyelltem magamat. Valahogyan végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Arra még emlékeztem, jövőre újra találkozni fogunk, itt ezen a helyen az ékszerész üzlet  előtt, és délután hat órakor. Még sétáltam egy keveset, elfogyott az ajándék szaloncukor és elindultam a kocsimhoz. Beültem és haza mentem. Azonnal a szomszédhoz siettem, kérdezgettem, Klárikát honnan ismeri.  Elmondta, az édesanyja a Klárika szomszédja, egyedül neveli a kislányát a szüleivel. Nagyon komoly nő. Eladóként dolgozik a Nagyáruház papír osztályán. Nagyon spórol, szeretne venni egy lakást, de még nincs annyi pénze rá. Nehezen élnek, de a kislánynak megvan, ami kell. Megint elszégyelltem magamat, elkullogtam a szomszédtól, de agyamban hatalmas gondolatok űzték egymást. A lényeg, tennem kell valamit, de ehhez Klárika  is kell. Eszembe jutott az az első és utolsó nap is Klárikával. Egy kicsi büfében dolgozott a főiskolán, akkor, mi főiskolások minden nap ott haladtunk el a kis büfé előtt. Így volt ez akkor is, amikor egyszer buliba indultunk és megálltam a kicsi ablak előtt és beszóltam neki, eljönne e bulizni velem. A nagyon széplány igent mondott, találkoztunk a  klubban.  Majd egy nagyon szép éjszaka következett. Pár hétig nem mentem a büfé felé  sem mert gyakorlaton voltam a Felsővárosi iskolában. Két hétig voltam távol  az iskolától,  majd amikor újra a büfé előtt álltam ő már nem volt ott. Mint megtudtam, áthelyezték másik munkahelyre. Nem kerestem, úgy voltam vele, sok széplány van még Szegeden. Az  idő telt a mikulás napi lelki pofon  után, nem kerestem Klárikát, de elmentem a Nagyáruházba, messziről figyeltem, valóban egy szépség volt még mindig, sőt… Sokszor elmentem az óvoda előtt ahova a kislány járt és leparkolva vártam jöjjön el a kislányáért. Eladtam a lakásomat, egy nagyobbat vettem, három szobásat, ami már három főnek is alkalmas. Lassan eltelt az év, újra jött a mikulás, de most a volt szomszéddal együtt mentünk mikulás sétára. A  volt szomszéd nem tudott a Klárikával való kapcsolatomról, szégyelltem elmondani neki. Vártuk a hat órát. Végre megpillantottam őket, a kislány valamit nagyon magyarázott az anyukájának, mert néha elébe szaladt és úgy mondta a  magáét. Elmosolyogtam magamat a műszakállam alatt. De azért a tenyeremben markolásztam  egy kicsinyke dobozt, benne egy pár jegygyűrű, nem szabad a véletlenre bízni semmit sem.  Végre előttünk álldogáltak, volt szomszédom régi ismerősként üdvözölte, majdnem, mint én. Beszélgettünk és  egyszer gondoltam  egyet, levettettem  a fejemről a nagy piros sapkát, a műszakállamat és nagyon komolyan ott álltam álca nélkül Klárika előtt. Ledöbbent, ettől kicsit bátrabb lettem. Nézte a szememet, én az övét. Egy könnycsepp lassan elindult a szeméből, majd követte a többi. Lassan felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcát. Megtöröltem a szemét. Kinyitottam a tenyeremet, de ő csak a szememet nézte. Felkattintottam  a kis disz fedelét és kivettem a kisebbik gyűrűt. Ekkor szólaltam csak meg.

-- Klárika, akarsz e a feleségem lenni, és a kislányod  édesapjával együtt élni. – Még mindig sírt, a kislány ijedten nézte anyukáját és ő is elkezdett sírni. Átölelte anyukája lábát. Klárika lenyúlt és felvette az apróságot, ekkor szólalt meg akadozva, sírástól elcsukló hangon.

-- Kicsit késett hat évet, na meg a hely, de igent mondok.—Megmozdult mind a két karom, átöleltem a megtalált családomat, megfogtam Klárika kezét, kicsit eltávolodtam tőlük és felhúztam az ujjára. Picit nagy volt, de majd jó lesz neki egy pár évtized múlva. A volt szomszéd le volt döbbenve, nem jutott szóhoz, hozzá fordulva jegyeztem meg.—Holnap felkereslek és elmondom mi is történt. – Klárikához fordulva folytattam tovább.—Most pedig elmegyünk haza, mert van ám saját lakásunk, és saját életünk, drágám. – Felnéztem az égre, lassan elkezdett esni a hó, most nagyon jól esett, a kislány kis karját nyújtotta felém, átvettem és boldogan mentünk  tovább az erősödő hóesésben. Tudják miért meséltem el ezt a történetemet, mert az unokámat viszem, a télapó ünnepségre s ebben benne van egy pici télapó apu történet is.

Balog Marianna

Ínség csendje

Lassú léptekkel halad

a fák alatt;

nézd a levélzetet:

megérkezett

az ősz.

Szürkén kanyargó hanyag

füstfonalak

képezik részedet,

egészedet.

Komor köveken kopog

cipőd, zokog;

lábad fázik,

nedves.

Hazaérsz, a tűz lobog,

csendben morog

a vaskályha lángja,

egymagába’.

Utolsót lobban a láng,

a tűz falánk:

körbe’ mindent felfal,

lassan elhal,

kihűl.

Kiürül a fáskosár;

csak pár bogár,

mi motoszkál benne:

ínség csendje.

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

Kacagó halál

Halálharang zúgása töri meg a csendet.

Fekete ruhában vonuló emberek,

az út szélén vén kutya szendereg;

még pár perc, és föld takarja a testet.

Elindul a gyászmenet, lassan halad,

fekete masszaként hömpölygő emberáradat

követi a furcsa, szürke árnyakat;

a halál arat.

Tompán koppanó földdarab,

súlytalan zuhanó, piros rózsaszál;

emberfőkről lekerül a kalap,

a távolban gúnyosan kacag a halál.

Sírig tartó gyász

Keretbe zárt emlékek,

papírra rótt szavak;

csak ez maradt.

Életünkben kellékek;

sűrű, sötét anyag

hozzánk tapad.

Rideg kő síremlékek;

hömpölygő könnypatak-

ár elragad.

Haszontalan remények:

vastag, tömör falak;

a gyász marad.

A betűk ereje

A szőke lány pár napja érkezett a Balaton-parti faluba. Egy kis házat bérelt, hogy távol az otthon zajától végre befejezhesse élete első regényét. A regényt, ami egy kicsit róla is szólt. Félelmeiről, ábrándjairól. Saját lelkét, érzéseit szőtte a sorok közé.

Épphogy megvirradt. A szőke lány a szomszéd kakas kukorékolására ébredt. Nem volt mérges. Elmosolyodott. Mikor is kelhetne így otthon, a szűk kis bérlakásban, melynek ablakán, ha kinéz, nem lát mást, csak a szemközti ház falát. Köpenybe bújt, és kilépett a teraszra, hóna alatt kincsével, a regény kéziratával. Beleszippantott a hűvös, szeptemberi levegőbe, megcsodálta a teraszról nyíló panorámát, a ködbe burkolózó, zöldeskék tavat. Leült az asztalhoz, és írni kezdett. Fázott papucsba bújtatott mezítelen lába, de nem törődött vele. Egyre csak írt. Írt arról a fiatal lányról, aki élete első regényét készült befejezni:

„Mary újra és újra átolvasta az utolsó fejezetet, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. Megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett. A szomszéd fiú, Gabriel állt a telket elválasztó, közös kerítés másik oldalán.

- Meghívhatlak egy kávéra? - kérdezte.

Mary maga sem tudta, hogy miért, de igent mondott. A fiú már korábban is megpróbált a közelébe férkőzni, volt, hogy sikerült is neki. Ilyenkor órákig beszélgettek. Sok közös vonásuk volt, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezett. Mégis, két, izgalmasan különböző személyiség voltak. A lányt pont ez riasztotta meg. Félt. Félt egy újabb szerelemtől – hisz a fiú annyira szerethető volt. Félt egy újabb csalódástól – hiszen annyi szenvedésben volt már része. Ezért is döntött úgy, hogy inkább nem beszél vele. Most viszont, ezen a kora őszi, reggelbe forduló hajnalon megtört a jég.

A közeli kis templom harangjának tisztán csengő hangja már az ebédidőt jelezte, és ők még mindig ott beszélgettek az üres kávéscsészék felett. Mary valósággal itta Gabriel minden szavát, és az érzés, mintha hosszú évek óta ismerné őt, egyre erősebb lett benne. Már nem félt. Készen állt az új kapcsolatra. Sorsuk ott, akkor egy életre megpecsételődött.”

A szőke lány újra és újra elolvasta élete első regényének utolsó fejezetét, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. A már jól ismert hang ráköszönt a szomszédból:

- Jó reggelt! Ma is korán keltél.

A szomszéd fiú volt, akit mindenki csak „a halász”-nak hívott. Egyszer valaki, valamiért ráragasztotta ezt a becenevet, és ő azóta is viselte. A szőke lánynak tetszett a fiú, és tudta, hogy ő sem közömbös a számára. Órák hosszat el tudtak beszélgetni, és mindkettőjük előtt nagyon hamar világossá vált, hogy sok közös vonásuk van, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezik. Mégis oly különbözőek voltak. A szőke lányt pont ez riasztotta. Rettegett attól, hogy újból csalódnia kell.

A mai reggel valahogy más volt. Olyan regénybe illő, mondhatni, meseszerű. Pár perc múlva már gőzölgő kávéjukat kortyolgatták a fiú kertjében.

Teltek a percek, az órák. A szőke lányt és a halászt kéz a kézben érte a déli harangszó.

NAGY JÁNOS (Nagykanizsa)

Maria  nővér

A trópusi hajnal egyik pillanatról a másikra fényárban úsztatta az ütött-kopott sátrat, ahol feküdtem. Ez volt a tábori kórház. Csak nagy jóindulattal lehetett kórháznak nevezni, mert egy normális országban még a disznóól is különb lehet ennél. De Afrikában semmi sem olyan, mint amit otthon megszoktam. Már két napja feküdtem a tábori kórház vaságyán, magas láztól aléltan.

Azt hiszem, valami pók csípte meg a bokámat, de akkor nem sokat törődtem vele. Estére viszont már úgy bedagadt a lábam, hogy nem tudtam ráállni és a lázam is az egekbe szökkent.

Hermann doki, a Nemzetközi Vöröskereszt helyi missziójának német orvosa csak hümmögött, de semmi érdemlegeset nem tudott a bucira dagadt lábammal kezdeni. Egy-egy fájdalomcsillapító injekcióval enyhítette a kínjaimat.

A helyzet egyre rosszabbra fordult. Iszonyatos görcsök gyötörtek, amikor úgy vergődtem az ócska matracon, mint a partra vetett hal. Állandóan szomjas voltam, a lelkemet eladtam volna egy pohár jéghideg limonádéért. Maria nővér, a misszió egyik helyi alkalmazottja nem győzte törölni testemről a verítéket. Vizes szivaccsal nedvesítette cserepesre száradt ajkaimat, cserélte le az agyonizzadt lepedőt. Igazán mindent megtett értem, ami tőle tellett.

- Azt hiszem, nekem befellegzett, Maria nővér! – szóltam letörten.

- Ne adja fel Mister! – megfogta a kezemet és gyengéden megtörölte verejtékező homlokomat.

Nagyra értékeltem ennek a szegény néger teremtésnek az odaadó munkáját, de tudtam, hogy minden hiába. A szervezetembe jutott pókméreg legyőzte a testem ellenálló képességét, csak idő kérdése, hogy a szívem felmondja a szolgálatot. Nem tudom meddig képes elviselni a véráramba került gyilkos méreg támadásait. Már megbékéltem a sorsommal, készen álltam az elmúlásra.

Amikor otthon kiléptem a rosszul sikerült házasságból, elhatároztam, hogy új életet kezdek. Ehhez kínált nagyszerű lehetőséget a cégünk új afrikai vízlelőhely kutató programja. Gondolkodás nélkül elfogadtam a felkínált állást. Sok kutat fúrtunk, ezzel egészséges ivóvízhez juttatva az ott élő lakosságot. Megszerettem Afrikát, ezt a hatalmas kontinenst, amely az emberiség bölcsője volt valamikor. A rohanó nagyvárosi életből kilépve megtapasztaltam, hogy lehet másképp is élni. Nomád körülmények között, egyszerű emberekkel, összhangban a természettel.

- Jaj! – ordítottam fel hirtelen.

A görcs váratlanul, minden előzetes jel nélkül rántotta össze a testem, iszonyatos fájdalmat okozva. Megmarkoltam a vaságy szélét és szorítottam, mint egy őrült, hogy el tudjam viselni a fájdalmat és ne ordítsak, mint éjjel a dühödt oroszlánok. A görcs legalább egy percig tartott, bár én úgy éreztem, hogy órák óta megfeszült a testem, mint a felajzott íj. Kiáltásomra Maria nővér is előkerült egy másik sátorból, ahol más betegeket látott el. Aggódva sietett hozzám és hideg vizes borogatást helyezett a szivárvány minden színében játszó, puffadt lábamra. Már nem csak a bokám, az egész lábam feldagadt, olyan volt, mint ha felpumpálták volna. Végre elmúlt a görcs!

- Hahh! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, de tudtam, hogy ez még naponta többször megismétlődik.

- Mister, az én nagymamám törzsi gyógyító. Engedje meg, hogy megvizsgálja magát, hátha tud segíteni!

Rezignáltan mosolyogtam Maria nővérre. Szegény lélek! Azt hiszi valami törzsi hókusz-pókusszal lehet segíteni rajtam. Talán még egy modern, jól felszerelt kórházban lenne valami halvány esélyem, de itt Afrikában, a semmi közepén…

- Jól van Maria, jöjjön el a nagymamája!

Már úgy is mindegy. Szerettem volna valakivel beszélni arról, hogy hova temessenek. Nem gondoltam, hogy így fogom végezni. Közel negyven évesen, egy elhagyott afrikai országban, egyedül, távol a civilizációtól. Nem marad utánam más, csak egy fakereszt, de az is csak addig, amíg az időjárás viszontagságai el nem tüntetik örökre. Egy könnycsepp akaratlanul folyt le az arcomon, pedig nem vagyok egy érzelgős ember.

A hőség szinte elviselhetetlen volt. A magas láz még rátett egy lapáttal. Úgy izzadtam, mint otthon a finn szaunában, csak ez egyáltalán nem esett jól. Szerintem lefogytam már vagy öt-hat kilót, mióta itt fekszem a kórházi ágyon, persze nem is kívántam enni. A nap, a tikkasztó melegben nehezen telt, még két lázgörcs szívta el az erőm utolsó morzsáit is. Kaptam egy injekciót a dokitól és végre elszenderültem egy picit.

Arra ébredtem, hogy egy vénséges vén néger asszony kántál az ágyam mellett. Ő volt Maria nővér nagymamája. Még viccből sem lehetne szépnek nevezni. Kezével különös jeleket rajzolt a feldagadt lábam fölé, miközben magas hangon érthetetlen szöveget ismételt ritmusosan. Végezetül belenyúlt a magával hozott fonott kosárba és egy apró, fekete kígyót húzott elő. A kis kígyó gyorsan felcsavarta magát a vénasszony alkarjára. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni. A vénség lassan, ritmikusan lengette a kezét a beteg lábam felett. A kígyó hirtelen belevájta méregfogát a puffadt bokámba. Felszisszentem, de nem is a fájdalomtól, inkább meglepetésemben.

- Na, még csak ez hiányzott! – gondoltam magamban. A pók mérge mellé egy kis kígyóméreg is, hogy biztosan feldobjam a talpam.

Erős forróság öntötte el az egész testemet, úgy éreztem, hogy szinte lángolok. Felnyögtem és azt kívántam bárcsak mielőbb meghalnék, mert ez a szörnyű forróság elviselhetetlennek tűnt. Éreztem, hogy Maria nővér megfogja a kezemet és tekintetünk egybefonódott, mielőtt az ájulás hatalmába nem kerített.

Egy néger falu közepén találtam magam, ahol a kör közepén álltam. Körülöttem meztelen felsőtestű néger nők táncoltak valami furcsa, feszes táncot. Mögöttük öt-hat néger férfi guggolt és dobolta a ritmust egyre gyorsuló ütemben. Azt vettem észre, hogy magam is a dobok által kibocsátott ütemben ringatom a testem. A táncoló, félmeztelen nők között felfedeztem Maria nővért is. Két szép, gömbölyű melle csábítóan ringott a dobok dallamára. Nem tudtam, hogy álmodom, vagy valóban megtörténik az egész. A szemem nem tudtam levenni Maria nővér bronzbarna, izmos felsőtestéről. Nem gondoltam, hogy a fehér kórházi köpeny ilyen istennő testet rejteget. Köldöke felett, a hasán egy ágaskodó kígyót, egy tetoválást fedeztem fel. Csípője ütemes mozgásától úgy tűnt, mint ha a kígyó élne, vonaglott jobbra-balra.

- Mi ez a tánc? – kérdeztem tőle.

- Ez az élet tánca – felelt, de egy pillanatra sem esett ki a tánc pergő ritmusából.

A tánc egyre gyorsult, a néger nők félmeztelen teste úszott az izzadtságban. A dobok őrült iramot diktáltak és én is ugyanabban az őrült tempóban jártam velük a táncot. A testem szinte önálló életet élt, elvált a tudatomtól és végkimerülésig ropta a táncot. A lábamnak persze semmi baja nem volt! Tudtam, hogy ez az egész nem történik meg, csak álmodom a történetet, mégis olyan valósághű volt minden.

A háttérben a falu nádfedeles kunyhói, a doboló férfiak, a táncoló nők körülöttem, és főleg Maria nővér, akinek a hasán egy kígyó táncol.

Éreztem, hogy nem bírom már sokáig, szédültem, forgott velem a világ. Hangos nyögéssel vesztettem el az eszméletemet.

Újra a tábori ágyon találtam magam, testem izzadságban fürdött, valahogy mégis könnyebben éreztem magam. Kinyitottam a szemem. A vénasszony rám nézett, majd tört angolsággal így szólt az unokájához.

- Már ő van túl a halálon, már ha akar, él! – azzal fogta a motyóját és elhagyta a sátrat. Maria nővér egy hideg vízbe mártott törölközővel lemosta a testem, majd odaült az ágyam mellé. Látszott, hogy régóta nem aludt egy szemhunyást sem, fáradtan ült a műanyag székben. Most én fogtam meg a kezét és a szemébe néztem.

- Pihenjen Maria! Úgy gondolom, nehéz éjszakánk volt.

Halványan elmosolyodott és pillanatokon belül el is aludt. Tényleg nagyon kimerült lehetett. Arca békét, megnyugvást sugárzott, álmában mosolyra nyílt az ajka. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ő sokkal többet jelent nekem, mint egy nővér a misszióból. Éreztem, hogy nincs lázam, a lábam korántsem olyan dagadt, mint a megelőző napon.

- Lehet, hogy mégis túlélem? – tettem fel magamnak a kérdést. Mariára néztem. Egyenletesen lélegezve aludt. Elől, a köpenye közepén egy gomb nem volt begombolva, enyhén szétnyílott a fehér anyag. Közelebb hajoltam, ujjaimmal széthúzva a köpenyt, belestem. Maria nővér hasán békésen ágaskodott a tetovált kígyó!

- Lehet, hogy mégis megtörtént minden?

Újrakezdett élet

Ülök a kerekesszékben és csendben bámulok a semmibe. A baleset óta már több mint félév eltelt, de az élni akarásom továbbra is a nullával egyenlő. Nincs kedvem semmihez. Közben leszázalékoltak, rokkant járadékot kapok. Sajnálom magam.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy egy csomó gyógyszerrel véget lehetne vetni mindennek. Bevenni és elaludni végleg.

- Nem élet ez így! Csak a terhére vagyok mindenkinek!

Hiányzik a munkám is, pedig előtte hogy utáltam nap, mint nap bejárni a munkahelyemre. Hiányoznak a kollégák, a barátok is. Tudom, hogy fel kellene állnom és a járókerettel használni a megmaradt lábam. Fél lábbal nem egyszerű az élet!

A masszőr hetente kétszer jön, hogy meggyúrja a lábizmaimat, nehogy elsorvadjanak.

- Többet kellene mozognom! – mondja ő is. A feleségem is örökké ezzel nyaggat. Már az idegeimre megy!

- Mit érek azzal, ha többet mozgok? Talán kinő tőle a lábam?

Nem értik, hogy mennyire kilátástalan a helyzetem. Ezt csak az tudja, aki benne él. Nem köt le sem a TV nézés, sem az internetezés. Csak azzal szembesít, hogy az élet ugyanúgy zajlik nélkülem is. Minden megy a maga útján, csak én ülök otthon egy rohadt tolókocsihoz kötve.

- Vajon mit csinálhatnak a régi ping - pongos haverok? – sóhajtok nosztalgiázva.  Hát én nem mostanában fogok a zöld asztal mögött ugrálni!

Megkeseredtem. Szegény feleségem! Biztos, nehéz neki elviselni az örökös nyüglődésemet. Feszült közöttünk a viszony. Veszekedtünk is, pedig előtte sosem.

Tudom, hogy én vagyok az oka, mégsem tudok változtatni a viselkedésemen. Az ember nem tud kibújni a bőréből!

Pedig mindent megtesz értem, szinte lesi minden kívánságomat. Nagyon nagy teher hárul rá, tudom.

A háztartás minden nyűge – baja, a csekkek feladásától kezdve a bevásárlásig. A mosás, főzés, takarítás. Ráadásul ott a kert!

Csodálom, hogy bírja ép ésszel. Végezetül ott vagyok én! Hab a tortán! Az összes bajommal, nyavalyámmal együtt.

Sajnálom szegényt. Ezért gondolom néha, hogy jobb lenne, ha legalább tőlem megszabadulna. Csak kolonc vagyok a nyakán. Ez állandóan vita téma közöttünk. Veszekedünk épp eleget miatta.

Csengetnek. Kigurulok az előszobába, kinyitom a bejárati ajtót. A postás az, csomagot hozott. Aláírom, átveszem a csomagot. A nappaliban kibontom. Egy műláb!

- Az ám, - jut eszembe – méretet vettek a csonkról. Már meg is feledkeztem róla. Elolvasom a használati útmutatót.

Levetem a tréning alsómat. Felcsatolom a műlábat, befűzöm a kötéseket, szorosra húzom.

Rettentően furcsa érzés! Hozzám tartozik, mégsem az enyém. Nagyon óvatosan fölállok.

- Na, még csak az hiányozna, hogy elessek vele! – fut át az agyamon.

Lépek vele egyet. Aztán még egyet. Bizonytalan vagyok, de izgatott. A baleset óta ezek az első lépéseim.

- Meg kell tanulni járni vele! – nyugtatom magam.

Lassan, óvatosan bejárom az egész házat. A küszöb átlépése még nehezen megy, de majd belejövök. Jó érzés, hogy a kerekesszék nélkül is tudom a helyemet változtatni.

- Végre valami, ami örömet okoz!

Megebédelek. Ezt a „lábamat” sajnos nem tudom behajlítani, ezért kinyújtom az asztal alatt, úgy fogyasztom el az ebédet.

Még nehezen boldogulok a fölállással és leüléssel, de majd belejövök.

A délutánom nagyon aktívan telik. Órákig járkálok föl s alá. Estefelé megérkezik a feleségem. Beáll a garázsba és cipeli fel a lépcsőn a vásárolt holmit. Az előszobában állva köszöntöm.

- Szia, drága! – mondom félszeg mosollyal az arcomon. Megjött a „lábam”.

Ledobja a bevásárló táskát és átölel.

- Édes Istenem, olyan jó így látni téged! – súgja a fülembe könnyes szemmel.

Végre nyugodtan vacsorázunk. Nincs bennem a hónapok óta meglévő feszültség. Tudok figyelni arra, amit a feleségem mesél. Jókedvem van.

- Erre inni kel! – mondom és ellépegetek a hűtőszekrényig.  Felbontok egy üveg bort és a feleségem által kikészített poharakba töltök belőle. Koccintunk. A bor jótékonyan melegíti át a lelkem.

Békés beszélgetéssel telik el az este, a bor is elfogy. Meghitt a hangulat, olyan, mint régen.

Lecsatolom a műlábat és az ágy mellé teszem.

- Arra gondoltam, mi lenne, ha az egész történetemet megírnám? – kérdezem a nejem. Azt hiszem, mindenki számára nagyon tanulságos történet kerekedne ki belőle!

- Az nagyon jó lenne! – mondja és szájon csókol.

Szeretkezünk. A baleset óta először.

- Azt hiszem, újrakezdődött az életem – villan át agyamon a gondolat, miközben a hozzám bújó meleg asszonytestet átölelve elalszom.

Sbins

Sugár

A fényed és kedvességed hozza a boldogságot

A szemedben nem látok mást csak fáradt vidámságot.

Egy szóban kimondva amit érzek, a szívemet elnyerted

A te igened boldogítaná meg minden percemet.

Nem éreztem soha ilyet semmiféle lány iránt

Az istennek teérted elmondom az összes imát.

Voltam már normál gyerek, árva, melletted sztár vagyok,

Te légy az a napsugár, mi minden percben rám ragyog.

Vers

Mások azt hiszik, jó ha van hatalom.

Nincs más érzésem, elvisz az unalom.

Minden percben hoztam a rímeket,

Összekomponálva ezzel a verseket.

Te nem tudsz rólam semmit, ezt biztosra tudom.

Magamról annyit mondok, a versbe bujdosok.

Azon gondolkozik, mit érhet Ő énnekem,

Immár el is hozta nekem a saját végzetem.

A magyar tanárom mindig hesseget,

Én másképpen értelmeztem a verseket.

Töriből minden nap jöttek a kettesek,

A személyek fejemnek terhesek.

Vámosi Kira Fanni ( 17 éves, Debrecen)

Melankólia

Fekszem a földön, nézem az eget,

a belváros nem az álom – sziget.

Számomra az lenne a város – liget,

ha láthatnám a tenger vizet.

Bár lenne szárnyam, bár tudnék repülni,

bár el tudnék egyszer innen menekülni.

Ki a városból, ki a messzi csendbe,

hol társam csak a magány lenne.

Nincs zaj, nincsenek emberek,

nincs az a megveszekedett gyűlölet.

Mikor szellő simítja arcomat,

fa suhogása énekli dalomat,

s este mikor álomra hajtom fejemet,

víz csobogja el, hogy álmodj szépeket.

****

Kegyetlen élet

Ha majd az eget befedi az alkony, s barna szárnyával repül a madár,

szívemből a szomorúság kitör és szenvedés vár.

Az égre nézek kétségbeesetten s megkérdezem miért szerettem?

Hogy felemésszen a bánat? Hogy epekedjek iránta?

Vagy, hogy sorsom reménytelen legyen mindhiába?

A hű lovagot fehér lovon várhatom,

hisz mit régóta építek, látom már rég rom.

Lángba borult arcomat, nedves könnyel enyhítem,

s elfelejtem mindazt, amiért eddig szenvedtem.

Víz csorog tenyeremen végig, zavart fejjel fekszem az ágyon,

most már minden gondolatom bánom.

Az ajtó felé indulok, a küszöböt átlépem,

megérzem a levegőt, s látom a madarakat az égen.

Zöld fűbe taposva indulok fák alatt sétálni,

s kiülök egy csobogó patak partjára a halakat bámulni.

Csak úgy úszkálnak, nincs semmi gondjuk,

nem esnek szerelembe, mint az emberek, kik bolondok.

Miközben a halakat néztem, oly gondtalan volt minden.

Az eső is esett itt – ott éppen.

Haza indultam, mert későre járt, és féltem.  

Nem a sötéttől, hanem az érzéstől, mely elkap, mikor egyedül vagyok,

az, hogy már nem vele vagyok.

Egy követ rugdosva siettem át egy dombon,

mikor megláttam, egy lánnyal ölelkezve Őt az úton.

Lemerevedtem, ennyi volt, a szívem görcsbe szorult.

Álltak ott a fényben és néztem, hogy csókra csattan

a szájuk a szélben.

Szeretnék a karjaiban feküdni és kelni,

nézni a csillagokat és boldognak lenni.

De ez sajnos elérhetetlen számomra,

gyötrelem sújt rám minden álmomban.

Nem lehetünk együtt ez már végleges,

Ő mást szeret s ez számomra végzetes.

vitéz ORSZÁG GYÖRGY

A koponya szelleme

(Dezső Ilona kortársamnak)

    Kornél egykedvűen nézte, ahogy a szakkör művészpalántái a felszólítására pakolni kezdenek. Volt bennük valami áhítat, alázat, ahogy rendszerbe szedték a festő- és rajzeszközeiket. Közben a mester kissé előrehajolva, szemüvegét megigazítva, egyenként szemlélte a készülő alkotásokat. A tanulók keresték szemében, és az arcvonásaiban a véleményt. Nem tudhatták, hogy csak a teste van jelen, mert gondolatai máshol járnak. Már napok óta a hétvégét várja, mikor Számadó András költőbarátjával a régi temető bontásából részére félrerakott márványdarabokat hazafuvarozzák. Remélhetőleg a törtszárnyú márványangyal is felkerül az autó utánfutójára. A házuk udvarát szerette volna átrendezni a tisztításuk után. Édesapjától örökölte a kétszintes családi házát, alul a két világos műteremmel. Az egyiket a saját céljára használta, másikat meg tanításra rendezte be. Édesapja híres festő volt, de ő is szépen eléldegélt a rámaradt névvel. Rendeltek tőle festményeket, és tanítványai is rendszeresen voltak. Van egy vásárlóréteg, melyek kevésbé műértők, inkább a név számít. András barátja gyakran a szemére olvasta művészi lustaságát, lelki restségét. Véleménye szerint hiányzik alkotásaiból maga a művészet lényege. Órákig beszélgettek arról a többletről, amit egy alkotónak hozzá kell tenni az énjéből. Számadó szerint nem elég, ha Kornél kézügyes, mint ahogy magáról is állította az kevés, ha szóügyes, vagy mondatügyes. Ebből csak akkor lesz művészi alkotás, ha a festménynek vagy versnek lelke is van, és ezt a festménybe gyönyörködő, verset olvasó is érzi. A művészet oltárára  rakott mű így jut el lélektől lélekig, szellemtől szellemig, és érinti meg az erre fogékonyak értelmét.

   Rendszeresen figyelmeztette András a barátját, hogy mindketten megették a kenyerük javát, lassan a serclihez érnek. Egyszer mindenkinek el kell számolni a talentumával, ahogy azt a Biblia írja. Nem elég csak tengeni-lengeni a világban.

    Ő mindent megtesz, hogy ne remegő térddel álljon majdan a szőnyeg szélén. Nem sajnálja rá az erejét, hogy reggeltől estig az ősöktől reájuk hagyott földet műveljék. Megtehetnék, hogy eladják és feléljék az árát. De- szokta mondani- a magyar föld nem eladó főleg, ha az ősöktől örökölték. Általában esténként és vasárnap ír. Munkától erős kérges kezében szinte fuldoklik a toll, de gyönyörű népi, nemzeti, Istent-tudó versek kerekednek az olykor fáradt, de tiszta elméjéből.

      Kornél gyakran gondolt barátja intelmeire, és tán igaznak is vélte.

Szombat délután, mikor gúlába kipakolták az udvarra a márványdarabokat András javaslatára a törött szárnyú  márványangyalt  a tetejére állították. Fáradtan könyököltek egy kerti asztalra, csendben fröccsözgettek  a márványgúlát és az angyalt figyelték. Gondolataik találkozhattak a térben, mert egymás szavába vágva ugyanarról beszéltek. Az évezredes megmunkált de szívét törte márványdarabokon, mint egy máglya tetején nézett az ég felé a töröttszárnyú angyal. Apokalipszis-  mondta a festő. Világvége bólintott a költő.

        Már szürkülni kezdett, mire agyuk útvesztőiben átgondolták a délutánt. András kért barátjától egy söprűt, amivel leterelte a törmeléket a kölcsönutánfutóról. Söprés közben legurult egy gömbölyűvé összeállt labdaforma, melyről a földreérés ütésétől letört a fölös anyag, és ahogy Kornél a tenyerébe fektette egy emberi koponyát látott. Csendben előkerített a műterméből egy sárkefét, lepucolta majd finom ecsettel letisztogatta. Kihozott egy széket és ráhelyezte az új vendéget, a koponyát, és most már hárman ülték körbe az asztalt. Magukba fordulva külön- külön értékelték a váratlan látogatót, majd a festő kikísérte barátját.

          Kornél elhelyezte a koponyát a tanulóműteremben és egy kis tükröt állított mögé. Majd jó lesz modellnek a tanulóknak- gondolta.

            Egész vasárnap a műtermében üldögélt és a festővásznon készülő 250 éves a tatai vár tövében a tópartján lakó öregplatánt nézte. Ő is érezte, hogy még nincs kész. Gyötrődve kereste, hogy mi hiányzik róla. Azt a művészi többletet szerette volna ráálmodni.

             Hétfőn rendre megérkeztek  a művészpalánták, és tágra nyílt szemmel álltak meg készülő alkotásaik előtt. Megköszönték mesterüknek, hogy belejavított a képeikbe. Kornél értetlenül fogadta a a köszöneteket, majd hosszasan végignézte a munkákat. Ő csodálkozott a legjobban, hogy milyen jó irányba indultak el a meg-megtorpant alkotások.

              Ezután minden foglalkozás között jó irányú javítások történtek a vásznakon. A festőpalánták szárnyalni kezdtek. A szaklapok is írtak Kornél új tanítási módszeréről, amit ő sem értett. Az egyik hétvégén gondolt egy merészet és átvitte a koponyát saját műtermébe. Reggel első dolga volt, hogy megtekintse a készülő „Platán titkát”. Valami csoda történt a festménnyel. Látni nem, de a képet nézve érezni lehetett a legendát. A fa koronája, mint egy hatalmas tenyér tartotta az eget. Tövében csilingelő hangon énekeltek és lejtették sejtelmes táncukat a tó víztündérei.  A városban elterjedt volt, hogyha valaki kilesi táncukat, minden kívánsága beteljesül. Közelebb lépve, a kép jobb alsó sarkában a Tatai Bodza Bálint aláírás volt pingálva. Most értett meg mindent. Bálint bácsi már- már világhírű festőművész, édesapja tanítómestere volt. A koponya gazdája tehát Bálint bácsi, és az ő szelleme segítette át az alkotási válságon Kornélt. Elnézést kérve átfestette saját nevére az aláírást és átvitte a lakásukba.

          Beteget jelentett a barátainak és a tanulóknak, és magára zárta a műtermét. Mint még soha teljes átérzéssel, az őrület határán festeni kezdte az Apokalipszist. A képen az esti búcsúzásra készülő Nap vörös sugarakkal „ gyújtotta” fel a máglyává rakott márványdarabokat és a tetején égett az angyal. Még az égő test sercegését is hallotta. Beteljesedett az Ige a hittelen önpusztító világ halála. Ekkor elsötétült az ég és óriási szélvihar kerekedett. A szél kitaszította a műterem ajtaját, és egy hatalmas fekete kutya inalt be. Felkapta a koponyát, és vicsorogva kirohant. Kornél, mikor észbekapott már eltűnt a gomolygó szélviharban. Visszament a készülő alkotása elé, és ráfestette még a máglya elé az iszkoló, vicsorgó fekete kutyát, szájában az emberi koponyával. A vöröslő Nap felett a sötét fellegeket a porfelhő szürkítette meg. Nedves szemmel megköszönte Bálint bácsi segítségét és jó barátja tanácsait. Elégedetten, komótosan dedikálta a művét.

          A székre rogyva félig alva mosollyal a szája szegletén tette le a művészet oltárára a festményt. Most adott igazat jóakaróinak: a művészi vajúdás olykor bizony szenvedéssel jár.

Szeder Katalin

KÖNYVÓDA

Szerelmem, könyv, merre sétálsz

most, s ha majd nem leszek, holnap?

Kit száz nyűge csontig tépáz,

lép-e még mögém könyvmolynak?

Olvasni nem iskolában

tanultam, molyok közt nőttem.

Apám, anyám, tesóm rágott,

mégsem boldogultak ők sem.

Mégis fény vagy, felrepítesz

köznapjaink ugaráról,

azaz repítettél: mindez

távol van, sokévnyi távol.

Itt a Pécé, Cédé, Tévé,

no meg az új toll, a Pendrájv.

(Sándor, hasztalan kerestük

sírod, e százszor szent fejfát.)

Felolvastam tucat pontot

ötvenhatban, az ég zengett.

Próbáltam a Hídavatást:

kik küzdöttek, kik elmentek.

Apám október huszonnégy

délben hunyt ki, mint a mécses.

Beláttam többé-kevésbé,

hogy a gyermekkor, az véges.

Matúra után harkálynak

szegődtem: monószedőnek.

Éjszakáztam, és a bánat

szép lassan elhagyta főmet,

s költözött lejjebb: hasamba.

Ám két emberöltő óta

kísér holt gyógyítóm hangja.

Ünnep volt a tornaóra.

Nyomda, kiadó, terjesztés,

így jártalak körbe, drágám.

Írtam is, hadd legyek papnőd,

adtam hozzád színt, Szivárvány.

Sokan ősleletnek néznek,

híveidet szélhámosnak.

Tán a vénülő szegények

lapoznak éjszakahosszat.

Légy örök, élj túl, nem engem,

de ez új évezret, álmom.

Tárd ki szárnyaidat, Hajnal,

e szétszabdalt, roncs világon.

SZILÁGYI HELÉNA

Az igazság relatív

Sokat gondolkoztam már jó és rossz viszonyán, hogy mi, vagy ki dönti el, mikor cselekszünk helyesen. Hol a határ, ahol a mérleg billen és egy jónak szánt cselekedet gonosszá válik, vagy fordítva, amikor az önös, aljas gondolat nemes virágot hajt? Édesanyám mindig azt mondta, nincs fekete vagy fehér, csak a szürke létezik és a szivárvány összes árnyalata. Nem lehet senki sem egyértelműen gonosz vagy szent. Ám az emberi törvények, írottak és íratlanok, megcáfolják mindezt. Az ember ítélkezik, a törvény szabályokat állít, amely egyértelműen kimondja, kiből lett bűnös és ki marad ártatlan.

A mindennapok forgatagában keveseknek van ideje ilyen filozófiai vagy teológiai okfejtésekkel foglalkozni, de én kivételesen ráérek, időm, mint a tenger, hiszen mind a társadalom, mind a bíróság elítélt. Az ő szemükben velejéig romlott vagyok. Életfogytiglant kaptam, ami rosszul hangzik és örökre szólónak, de ha jó a magaviseletem, még a klimax előtt kijutok innen.

Csak egy a kérdés: akarok én egy olyan világba visszatérni, ami kivetett magából? Amelynek szabályait már nem is ismerem?

Gondolataimból a börtönőr ébresztett fel, aki ebben a pillanatban zörgött be hozzánk. Valószínűleg eljött a látogatási idő.

A cellatársamra néztem, Irénre, aki tizenöt évvel idősebb tőlem, már tapasztalt fegyenc és történetesen leszbikus. Na igen, tizennyolc voltam, mikor bekerültem, nem ismertem a szerelmet, se a női-, se a férfitestet egy kivételével, a személyiségem pedig még alakulóban volt. Nem tudom, mi történt volna, ha kint maradok, de most a helyzet az, hogy ő az élettársam minden értelemben. Ez jutott nekem és én ettől boldog vagyok, mert szeret és megvéd, úgy, ahogy még senki.

Vajon melyikünk ma a szerencsés, esetleg mindketten?

Az őr végül felém intett, tehát ezúttal én kapok egy kis szeletet a külvilágból. Pillantásommal búcsút vettem Iréntől, a szívem hevesebben kezdett el verni, miközben felkeltem az ágyról, de nem törődtem vele, követtem a nőt. Nem beszélgettünk a fegyőrrel, sosem kedveltük egymást, de ez nem meglepő, ő itt senkit sem kedvelt és mindenkit megvetett. Ahogy a kint élők többsége is.

Végigballagtunk a szűk, kopott folyosón, majd bevezetett a helyiségbe, ahol már várt a látogatóm. Már távolról éreztem az arcszesze illatát és a drága kölnit, amit használt. Kiköpött apám. Milyen régóta vártam már, hogy lássam! És ahogy az emlékeimben, most is tökéletesen nézett ki elegáns zakójában és márkás cipőjében. Évek óta rostokoltam már a rácsok mögött, hébe-hóba megjelent az édesanyám, szinte havi rendszerességgel a húgom, de ő még sosem. A bátyám először tisztelt meg a jelenlétével. A szívdobogásom még gyorsabb iramra váltott.

− Minek köszönhetem, hogy ennyi év után időt szántál rám? – kérdeztem, mikor bezáródott mögött az ajtó. A hangom bárdolatlannak és rekednek hangzott, pedig amikor utoljára a bátyámhoz beszéltem, fiatalos és csengő volt. Az évek nem múlnak el nyomtalanul, a fegyházban töltött idő pedig megtriplázza a hatását.

− Megbocsátottam – szólalt meg hosszas merengés után a férfi, majd végre a szemembe nézett.

Felszabadult sóhaj tört fel belőlem, majd merev izmaimat meglazítottam. Talán mégsem olyan ember, mint amitől tartottam, talán még maradt belőle valami abból a kisfiúból, akivel kölyökkoromban játszottam az udvaron.

Helyet foglaltam vele szemben.

− Anya és húgi gyakran járnak be hozzád – jelentette ki, de nem volt folytatás. Nyilván azt várta, hogy én mondjak valamit. A távolba meredt.

− Igen, amennyire lehetséges.

− És beszélgettek.

− Igen, szoktunk. Te is szóba kerültél. – Ekkor figyelme újra feltámadt, pillantása az enyémet kereste. – Anya elmesélte, hogy lediplomáztál és eljegyezted a barátnődet. Gratulálok – erőltettem mosolyt az arcomra, majd igyekeztem semleges maradni. – Húgi viszont ennél érzékletesebben beszélt rólad.

− Érzékletesebben?

− Vannak dolgok, amik nem szűnnek meg. Bizonyos szokások öröklődnek.

− Mire gondolsz? Mint az ünnepek? – ráncolta a homlokát a bátyám, miközben fészkelődni kezdett az ülésen.

− Végül is igen. Rendhagyó események, családi rituálék.

− Ez így van – bólintott, aztán rám nézett. Belemélyedtem a tekintetébe és nem tetszett, amit ott láttam.

− Nagyon hasonlítasz apára. Kívülről mindenképp – grimaszoltam akaratlan.

Mikor észrevettem magam, hátradőltem, majd előszedtem az ingujjamba rejtett tárgyat és játszani kezdtem vele az asztal alatt. Nehéz jónak maradni az úton, mert az élet számos próbatételt tartogat. Ugyan mivel kerülhetnék még mélyebbre? – latolgattam az esélyeimet.

A neonlámpa halkan sercegett, kattogott, vibrált a félhomályban úszó térben, a fegyőr meg az ajtó előtt várt csendben. Feszült csendben.

Mikor felfogtam, hogy a bátyám ismét nem méltat válaszra, csak nézelődik a teremben, ismét megszólaltam. Mentséget kerestem neki:

− Milyen a lány, akit el fogsz venni? Ismeri a családunk múltját?

A fiú szája, aki szabad lehetett, tanult és tapasztalhatott, gúnyos mosolyra húzódott. Lenézte az iskolázatlan, elbukott, ápolatlan húgát. Fájt ez az érzés, fájt, hogy ő a testvérem.

− Szép és kedves, jogászhallgató. – Úgy beszélt élete szeméről, mintha csak egy árucikk lenne. Szavai érzéketlenül és üresen koppantak a csendben. – Nem tud mindenegyes részletet, de tisztában van vele, hogy az idősebb húgom gyilkos.

− Bájos – kuncogtam kínomban. – És azt is tudja, miért öltem?

− Na mégis miért? Mert képtelen van fékezni az indulataidat, sosem voltál százas.

− Az lehet – vigyorodtam el, hidegvérrel fogadtam a sértegetést. – És azt tudod-e, hogy mit csinálunk idebent a fogkefével a fogmosáson kívül?

− Hogy mi?

A testvérem összezavarodott, hátrébb akart húzódni, de a szék csak lassan, nyikorogva mozdult. Én felpattantam, kicsúsztattam a kiélezett fogkefét a rabruha ujjából, majd tenyérre fogtam. Elsőként nyakon szúrtam. Kegyetlenül és mélyen. Vér spriccelt az arcomba, amikor kihúztam a fegyverem a húsából, hogy aztán újra belészúrjam. Újra és újra, amíg végül már nem nyögött és nem mozdult, amíg az őrök be nem rohantak és le nem fogtak.

Már késő volt. Őt is megöltem, akár csak az apánkat.

Lihegve vergődtem a két erős nő szorításában, miközben teli torokból ordítottam. Már nem én voltam a szobában, mintha csak kívülről láttam volna magam. A düh és a bosszú leterített, a számból pedig végtelen trágár szófolyam ömlött, csak mocsok és vád. Az igazság.

Ne ölj! – hirdeti az egyik parancsolat a tíz közül. De mit csináljon az ember lánya, ha tudja, ha nem támad, mikor lehetősége adódik rá, sokkal rosszabb történik?

Éjszakánként újra és újra átélni, hogy nyikorogva nyílik az ajtó, halk léptek nesze susog a némaságban, majd a takaró felemelkedik és ő bekúszik melléd az ágyba, mint egy kígyó. Siklik a keze, érintése nedves és zavaró, szavaitól bukfencet vet a gyomor. És hiába szólsz, hiába kéred, álljon le, ő mégis folytatja. Édesanyád meg csak annyit mond: ne foglalkozz vele, majd abbahagyja.

Évekig tűrtem. Nem hagyta abba.

Rövid életem során már két szörnyetegtől szabadítottam meg a világot, de erről csak én tudok, anyám és a húgom. Ez a mi titkunk, amelynek súlyát csak én viselem. Örökre. Pedig nem kellett volna, hogy így történjen… de senki sem vállalta a felelősséget és az évekig tartó procedúrát, kamaszlányként pedig nem maradt más eszköz a kezemben. Erősnek kellett lennem, mert más nem tette meg helyettem. Gyilkossá váltam emiatt a világ és a törvény szemében is, de már elfogadtam a megbélyegzést.

Visszatértem a testembe, és rögvest kirázott a hideg örömömben meg borzalmamban is, amikor bátyám kitekeredett, kivérzett holttestére néztem a padlón. Megkönnyebbülésemben felzokogtam. Hosszan, hang nélkül sírtam, mert véget ért. Végre nincs tovább. Elkárhoztam miattuk, de legalább ők ketten is velem együtt rohadnak meg odalent a pokolban.

 Új kezdet

Sokáig némán állt, csak nézett maga elé. Apró szemébe könny gyűlt, ujjait morzsolgatta, közben pedig hagyta, hogy kedvenc plüssmackója a porba hulljon.

Figyeltem őt és azon gondolkoztam, hogy egy hét éves gyermek mennyit érthet mindebből. Nem tudhattam, így csak néztem továbbra is pirospozsgás arcát, ahogy lassan elsápad, majd a lábát, ahogy hátrabotladozik, majd leül egy padra. Zita meghallotta a felnőttek beszélgetését, egy olyan tépelődést az édesanyja és édesapja között, amiről másképp kellett volna, hogy tudomást szerezzen.

Hosszú percek teltek el a csendben, mire ő rám emelte égszínkék, ártatlan tekintetét és megkérdezte:

− Mi az a halál?

− Tudod, az egy olyan dolog… – kezdtem bele, de ő félbeszakított.

− Tudom, mit jelent, a tanító néni már mesélt róla, amikor egy madárfióka kipottyant a fészekből az udvarra. Azt mondta, a Mennyországba került. De akkor nem hittem neki, mert apa azt mondta, hogy a Mennyország egy kamu.

− Apu nagyon… földhöz ragadt. Ő csak azt hiszi el, amit lát és ugye… míg el nem távozunk erről a világról, nem láthatjuk, mi van odaát – magyaráztam, mintegy magamat is meggyőzve erről.

− Akkor létezik? – csillant fel a szeme reménykedőn.

− Ez nem ilyen egyszerű… − motyogtam tanácstalanul.

− A nagyi odakerül?

− Remélem.

− Igen vagy nem?

− Nem tudom, kicsim. Azt hiszem, igen – feleltem, kezdtem kétségbeesni, hogy az elsőszülöttem egy balféknek fog tartani, amiért egy számára egyszerűnek tűnő kérdésre képtelen vagyok válaszolni.

És ha ez nem elég, ezt az elveszett érzést csak fokozta a tudat, hogy az édesanyámnak, Zita szeretett nagyijának már csak napjai voltak hátra az orvosok szerint. A kislányom kérdésére tulajdonképpen rávághattam volna, hogy igen, létezik a Menny és mama, mivel annyira jóságos volt, odakerül. Ez lett volna a helyes, ezt tette volna egy jó anya, hogy megnyugodjon a gyermeke kicsiny lelke, de én mégsem tudtam sutba vágni a tudós énemet. Öt év az egyetemen, még több a laborban. Kézzel fogható eredmények, racionalitás és logika. Ez voltam én, ami a lehető legtávolabb áll egy gyermek lelkületétől. Túl rideg, túl számító, neki pedig még játék kellett volna, hogy legyen a világ.

Meggondolatlan szavaimmal összetörtem benne valamit.

 Zita ezután már nem szólt hozzám. Először azt hittem, megsértődött rám, aztán kiderült, hogy az apját sem méltatja szóra, az iskolában pedig egyáltalán nem hajlandó olvasni, felelni, sőt még a barátaival sem beszélget. Bezárkózott, ami csak rosszabb lett, mikor kimondták az elkerülhetetlent: az édesanyám elhunyt, a szervezete már nem bírt tovább küzdeni a kórral. Mindenki felkészült már a hírre elméletileg, de van, amire hiába számít az ember, mégis váratlanul éri.

Szabadságra mentem, napokig sírtam, de nem csak az édesanyámért vagy önmagamért, hanem az én kis Zitámért is. Mert ő semmi jelét nem mutatta, hogy kapcsolatba szeretne kerülni a külvilággal. Mert ő vérfagyasztó csendben ült a sarokban a macijával és egész nap csak rémisztő, sötét ábrákat rajzolt. Figyelt ránk, ha beszéltünk hozzá, integetett, bólintott és ingatta a fejét, viszont egy hang sem jött ki a torkán és egy könnycsepp sem permetezte az arcát. A pszichológus azt mondta, szelektív mutizmus. Érzelmi megrázkódtatás okozta némaság.

Kegyetlen szavak ezek egy édesanyának. Magamat okoltam. Én mondtam azt neki, hogy nincs Mennyország, hogy mama a légüres semmibe távozik. Én némítottam meg az okos és tehetséges lányomat.

Borzalmas érzés egyszerre elveszíteni egy anyát és egy gyermeket is.

Napokkal később a férjem hazaállított egy kölyökkutyával. Nem terveztük és nem is meglepetésből vette. Borzalmas állapotban találta az utcán, kidobhatták szegényt. Amikor a párom lepakolta az apró, didergő testet egy párnára, Zita tekintetében újra feltámadni véltem az érdeklődés szikráját. Először azt hittem, a képzeletem játszik velem, ám amikor a kis, nyöszörgő csöppség mellételepedett és két hét után először kérdezni kezdett, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Igaz, nem engem faggatott, hanem az apját, de már ez is mérhetetlen örömmel töltött el.

− Pici – motyogta Zita. – Ho−ho−hogy került az utcára? – dadogott a szentem, de legalább beszélt.

− Vannak rossz emberek, akiknek nem érték az élet.

− M−Mi az az é−é−élet? Ho−hogyan lesz? Miért?

− Az élet csoda és a születés egy nagyszerű dolog. Tudod, amikor…

− Akkor miért halunk meg? – vágott közbe mérgesen.

− Mert ez egy körforgás, szívem. Ha valami elkezdődik, véget is kell, hogy érjen. Ez sokszor szomorú, de ez az élet rendje. Van egy bizonyos idő, ami azért adatott nekünk, hogy boldogságot lopjunk mások szívébe, mosolyt az arcára, és mindez fordítva is igaz. Aztán egyszer csak véget ér, hogy átadjuk a helyünket másoknak… Meg kell becsülni az itt töltött időt, hogy később ne bánjuk, hogy távoznunk kell.

A férjem megtalálta a szavakat, amik egy ateista szájából is igazan és szépen hangzanak, nem kellett kegyes hazugságokat elhintenie. Persze, ezután jött a közgazdasági és ökológiai maszlag is, hogy a népesség túlszaporodása esetén a bolygónk belerokkanna a megterhelésbe, ecetere, de a beszéd ezen része már csak őt érdekelte. Zitának elég volt az első pár mondat, én pedig képtelen voltam tovább figyelni a férjem okfejtését, mert annyira meghatódtam a szép szavai hallatán. Így aztán, amikor a temetésre is sor került, a kislányom már megbékélve meg mosolyogva léphetett a gödör mellé és szórhatta a földet elhunyt nagyanyja koporsójára. Sokan sírtak, részvétet nyilvánítottak, imádkoztak és rimánkodtak, ezért hát nem volt csoda, hogy páran megdorgáltak, amiért hagyom, hogy a lányom ilyen szemérmetlenül mosolyogjon egy ennyire gyászos és szomorú eseményen. Pimasznak gondolták, nem odaillőnek, ám amit Zita a sír mellett mondott, mindenkinek magyarázatott szolgáltatott:

− Nyugodj békében, mama – ismételte a szavakat, amiket már mindegyikünktől hallott, majd hozzábiggyesztette: – Odafenn találkozunk.

Mérhetetlenül büszke voltam rá. Rájöttem, hogy talán bölcsebb mindannyiunknál. Zita nagyon szerette a nagyiját, ezért tudtam, hogy a mosolya nem rosszindulatú vagy zavart. Egy ígéret volt és a megnyugvás, mert ő már tudta: nem a vég érkezett el, hanem egy új kezdet. Neki is, nekünk is.

A következő pillanatban pedig három hét óta először megfogta a kezem, egymásra mosolyogtunk, majd lassan elballagtunk, miközben friss avar ropogott a talpunk alatt. Azt hiszem, ekkor bocsátott meg nekem a tétovázásért. Az élet túl rövid ahhoz, hogy örökké haragudjunk.

Szabó Dárió

téridő-térítő

álltam, csak magam
s mintha kellett volna
csak vártam
míg hátha megértem magam...
a szellő már régesrég rozsdás
lábakon fickándozott az űrben,
miként csak álltam egy kerge zűrben...
álltam, mint egy főnix, melynek
szárnya hamu maradt...
olyan voltam, mint a folyó,
olyan el-elkóborló de vissza-visszalopakodó...
álltam és végignéztem ahogy
felírod a nevemet az égboltra
a véremmel...
lassan ráreccsentem repedt csontomra,
s eltorzultam együtt veled,
a tükörképemmel...
veled, mert te is ott álltál,
te is... ti is... mind...
mind gyáván, mind velem együtt
a téridő-térítőn

honvágy

ölelésed az otthon, benn csókod az ágy -

nélküled minden percem egy borús árva,

mert mardos a mocskos hitetlen honvágy...

s várlak karjaimat csak néked széttárva!

Ősz

Szürkével jár táncot a köd,
Lehámozza színeit a víg
Vidéknek egy álmos sóhaj mögött -
Füstös bort lehel a bíborcsík,
Mit nyárként hánytam
Mikor az ősz szíven döfött.

Ez itt a kérdés

Az idő hántolt

Kincse az ember? Vagy épp

Édesgyermeke?

hétköznapok

tükörszín tenyeremben táncot tekernek
a hegek -
a holnap már kút,
melyben az álmok tehetetlenek

BAZSÓ ÁDÁM

Pillanatba ágyazott

Falvak, amelyekben nem lakunk
De amelyeket a vonatból
kitekintve látunk:
Távolról szemlélve minden egyszerű
természetes rendbe illeszkedő
elem.
Ők is élnek
A létezés
bennük is végtelen.
Tulajdonképpeni céljuk
saját törekvéseinkkel
sohasem rokon.
A pillanatba ágyazott
tudat
Nem foghatja fel
mélyebb sorsukat.

Illuzórikus, bennünk változó
 

  A jelen pillanatnyi
    A múlt örök.

  A pillanat,
    amiben itt vagyok
      Nagyobb
         és fontosabb
           mint bármi más.

                     Esteledik.
                     Odakint a köd
                      A hűs hara(n)g
                       A pára.
                        A tér,
                         Amely összeszűkül.
                              Egy női test.
                         Változatok sokasága.

                                   A jelen
                            Mag(j)ába olvaszt
                                       Míg

                          A létező,
                            térbeli tükrök
                               visszaverik
                                   az illuzórikus,
                                   bennünk változó
                                    tudatosság
                                      tébolyult
                                        csodáit.

Rátalálunk

Felnövünk
  Másoknak menni kell
    A föld alá
      Az égi tűzhelyekhez.
         Egy ritka nap
           Talán majd rátalálunk
            Új önmagunkra
            Mit nem ismerünk még.

Rezgés

Elvonatkoztatott.
  A tárgyak
    térbeliségén túli
      rezgés
        vagy
         ragyogás.

Új ég

1.

Visszatérünk a levelekbe
A gyökerekbe
A fákba
Az esetlen
és
emberi imákba.
Ahonnan egykoron
a semmi szült
Formát kapóvá
Szürke szerkezetté.
Így tudunk újra
megmaradni fénynek.
Elmondhatatlan útjain a nap
Önnönmagába
így hullatja sorsunk –
új égre kell most kapaszkodnia.

2.

Hozzá menekülök
A teste túlél
Minden napot
Az évek hitszegését.
Elmúlhat, ami meghal
Megbocsáthat Isten
vagy ami
bennünk él belőle.

FÁTYOL NOÉMI

Sorsmozaikok

Készültem éppen a világra,
egy nőorvos ráförmedt anyámra:
Vetesse el!Egy macskakölyök sem
lesz ebből a teherből!
Nem engedett,világra tett.
Itt voltam hát,s hogy mi minden várt,
csak Isten volt tudója.
Jöttek évek,amíg élek,szép emlékek.
Apámmal voltam többnyire,
mert házinénink,Nesztike,
nem tudni mért,
fenyegetett,hogy kútba vet.
Játékterem egy étterem és vendégszobák.
Idegen beszéd,zene,zajos világ.
Én vidám gyerek,csak repkedek.
Halvány emlék,nem tiszta a kép,
hogy elveszek.
Egy teljes nap,a park oly nagy,
és nem vagyok.
Pesten vagyunk,jót mulatunk,
a csónak vízbe csap.
Rettegek,apám nevet,
szólni nem merek.
Éjszaka,az ajtóban anyám,
feldúlt és halovány,
a szeme vádlón ragyog.
Hol voltatok?Nem szóltatok!
Én hallgatok.
Falura vitt anyám,egyik nap hajnalán,
sokáig ott hagyott.
Semmit sem tudhatok,
minden bizonytalan.
Iskolás évek,gyenge emlékek.
Jó legyek a lényeg.
Történelem óra,
Egyiptom,Róma.
Régész leszek!
Nagyanyám kertje,lyukakkal telve,
úgy vonz a múlt.
.........
Felnőtt leszek,a sors vezet.
..........
Kútban vagyok,nem futhatok,
nincs benne út.
A sok szép remény
mind mélybe hullt.
...........
Harmad,negyedíziglen megbüntetlek fiaidban.
Istenem,mit tartogatsz nekem még malmaidban?


Fohász

Istenem,add,hogy ne kelljen
többé csalódnom senkiben!
Szívem,ha tisztán nyújtom át,
ne érje tőrdöfés a páriát!
Utamat,melyen járok,Te kövezd!
Szeretteimet vigyázd,óvd,átöleld!
Lelküket béke,szeretet töltse meg!
Hitemben soha meg ne törjenek!
Elmémet hagyd épen,élesen!
Ennyi csak,s nem több e kérelem.


Őszutó

Hideg őszi szelek tépdesik a fákat,
csupasz karjaikat nyújtják az ég felé.
Ledobta százszínű ruháját szép Flóra,
fázósan bújik el egy fürge kis egér.
Fátyolt ölt magára szemérmesen a Nap,
fénye már csak opál az égbolt közepén.
Csendesek az esték,tücsök sem zenél már,
vért gyöngyöz az alkony a puszta peremén.
Összekacsint a Nap az ezüstös Holddal,
a fodrosan gomolygó fellegek fölött.
Gyorsan jön az este,bársonyt húz a tájra,
meleg tüzek gyúlnak a házfalak mögött.
Tükrébe néz az Ősz,dér ül vén homlokán,
fázósan húzza össze magán köpenyét.
Véget ért szerepe a természet színpadán,
s bús képpel,zúgva,süvöltve áll odébb.

Eszmélés

Te tudtad,hogy élni fáj,
hogy nem vár a kártyavár,
hogy a jóért nem hála jár,
hogy vannak rossz emberek,
hogy a föld néha megremeg,
hogy minden megváltozik,
hogy aki bűnös elkárhozik,
hogy a szívben megáll a vér,
hogy minden út véget ér?
Ha tudtad,mért nem mondtad el?!

Egy kis nyugalom

Mint egy őrül hangyaboly a város.
Zúgva,lüktetve éli életét.
Átláthatatlan,őrületes káosz,
monoton,nyugtalanító a lét.
Rohanás,zaj,autók,emberek.
Hirtelen megtörik,megáll a kép.
Ezer és száz éves ódon falak,
szemem elé mementóként belép.
Nyugalom,harmónia és szépség.
Egy templom tör büszkén az ég felé.
Megszűnik a káosz,az üresség,
ritmusát a szív nyugodtabban veri.
Az ember egy percre elkalandozik,
Mi fontosabb a létben,az önzés,
vagy valami,ami sosem változik?

RÓNA J. LÁSZLÓ

            Gyöngyök fénye

Csendek mennye könnyes ködöt tapaszt

az ősztől megárvult öblös törzsű fákra,

itt, ott csipke csillan, mint a setét fáklya

fénye, körben átsárgállott lengő haraszt.

Jegek ollója nád haján csattogóan vágdos,

nyár száraz sörényén fagy faragcsál, 

madárberkenye mélyre hajtja arcát,

alatta apró hóvattákból összefútt vánkos.

Hajadról lecsúszva szemedbe siklik a fény,

onnan lopja el egy magányos felhőkaréj,

hogy gyöngyökként táncos pelyheknek adja.

Hullani kezd… szád keresem, megölellek,

felnézel, mit elcsent most átnyújtja a felleg,

nap is ránk les, pillanatra nincs kalapja. 

Haverda ház

A hatvanas évek elején igencsak forró nyarak járták. Bújt is mindenki fák hűse alá, szobába, vagy pince mélyire, ott volt ám a jó világ. Csakhogy nagymamám eldugta a kulcsot mondván, aki oda kihevült testtel lemegy, biztosan megfázik. Elkerülendő a meghűlést, ő is magára kapta kiskabátját, mielőtt a hordók közé ereszkedett volna a keskeny lépcsőn, ha valamely szomjas betérő bort kért a magával hozott flaskába. Olyankor a félkerek tetejű ajtó nyitva állt, és én kihasználva az alkalmat lelopództam néhány fokot, élvezkedve a hűvösségben. Ebben a hőségben csak három semmirekellő ugrált, játszadozott fittyet hányva a perzselő napsugaraknak. Kecskegidák voltak az említettek, alig két hetesek, de szertelenségük nem ismert határt. Kicsiny álluk alatt kis bőrlebeny fityegett, himbálódzott a kajla mozdulatokra, akár egy apró csengettyű.

  – Lackó – hallottam nagyapám hívó hangját –, merre vagy, te?

Fenn ült a gangon, a számára fenntartott zöld, csővázas kertiszéken, amikor odaértem.

  – Eriggy mán el a Haverdáhó', hozzá két doboz Kossuthot – nyúlt a régen még feketének mondott bukszájába. – Ehun a píz, nagyon fáj a lábam – simogatta a bokáját. – Messze van a má nekem…

  – Én oda nem megyek nagypapi – mondtam határozottan –, mert félek tőle.

  – Fész-e? A Haverdátú? – nézett rám fakókék szemeivel. – Hallottad, amit a Csüröpnek mesétem a mútkorába, ugye?

Bólintottam.

Valóban. Nemrég nálunk járt a nevezett szomszéd, átnézett egy kis poharazgatásra.

 – Mező bátyám – kezdte Csüröp, letéve a poharat –, ezek a Haverdáék alig mozdulnak ki otthonról mostanában. Ebédezni mán nem mennek vagy öt éve. A Trautmann vendéglőbe jártak egy időbe, de kinézték őket onnan. Oszt igaz tán, amit beszélnek róluk?

Papa töltött a rózsaszínű rozéból mindkettőjüknek.

  – Igaz há – fogott bele. – Fődim nékem ez Haverda Mariska, Szabadka mellő való. Szépsiges fehérnép vót, de nem bírt a vérive. Nagyvilági életet ét, összeát valami Vojtha nevű katonatisztte. Amikor a piz fogyóba vót, meglűtték az öreg Haverdánét, oszt az meghót. Gazdag asszony híribe állott, hát a pénzé tették. De megfogták űket. Még nóta is született róluk ottan, hogy aszongya:

                                    Haverda Mariska Vojtha barátjáva,

                                    megölte az anyját annak pisztolyáva,

                                    hollálá hopszala hó…

Tovább nem tudom… na, szóval e vót, Csüröp bácsi – gyújtott cigarettára nagyapa. – Aután má mondtam, efogták űket, és börtönbe űtették mindkettőt. Kiszabadulása után az asszony idegyütt Barossra, oszt bírbe vette a bolondos festő házát. Nem egyedű, a cellába szigyenszemre összemelegedett egy másik nőszemillye, a Rózáva, mán érti, hogy mire gondolok? Nyitottak egy trafikot, de ezt mán maga is tuggya.

  – Tudom, tudom - erősítette meg a szomszéd. – Ennek a Rózának úgy megromlott a szeme, mán alig lát. Nem is engednek be senkit a bótba, a bejárati ajtóra csináltattak egy kisablakot, azon keresztül szolgálnak ki mindenkit.

  – Már csak ű szógál ki – fűzte hozzá nagyapa – a Mariska szégyelli magát, hogy előgyűjjék. Na, isten-isten – koccantak össze a poharak.

Én éppen az írást gyakoroltam a szobában, a nyitott konyhaajtón keresztül minden szó behallatszott, amiről a két öreg beszélgetett.

  – Nem kű féni, hát mán mióta jársz oda – folytatta felém hunyorogva nagyapa –, oszt egysze se haraptak meg, no. Venné egy kakast is, igaz-e? Na várjá, adok hozzá – nyúlt a pénzért.

Az utolsó mondatnak,  hát annak bizony varázsereje volt számomra.

A szóban forgó kakas nem tudott kukorékolni, de még a szemétdomb tetején sem kapirgált, mert cukorból volt. Piros színű, pálcikás nyalókának teremtették, és mennyei volt az íze. A vágyakozás erősebbnek bizonyult bennem minden félelemnél.

Öreg szülém látta, hogy egy szemvillanásnyi idő alatt átváltozott bennem az akarat, és ezt igennek véve a kezembe nyomott még egy egyforintost.

  – Osztán lípkeggyé, mer fogytán van a színi valóm – szólt utánam, amint a gidákat kikerülve, becsuktam magam után a lécből szegelt ócska kaput.

Végigvágtattam a poros, forró utcán és megálltam a nyomóskútnál inni. Amint kortyolom a hideg nedűt, valaki megáll mellettem.

  – Szia Rozi – köszön Jancsi. A vezetéknevemből ragadt rajtam ez a lányos becenév. – Hová mész, nem snúrozunk? Aki nyer, az…

Közbeszóltam.

  – Nem lehet, megyek a Haverdához, nagyapámnak cigiért.

Átfogta a vállam.

  – Ide hallgass, van egy csomó régi egypengősöm, még a dédié volt. Öregem, a Béla azt mondta, hogy pont akkorák, mint az egyforintos. Kért belőle, adtam neki, és a Róza néninél már el is sütött néhányat. Láttam, amint az öreglány a pénz recéjét kapargatta, aztán adott neki érte cigit.

Alig mondta végig, már szaladt is.

Béla számított közöttünk a nagyfiúnak, így is, úgy is. Nálunk több évvel öregebb, és egy minden hájjal megkent rosszcsont volt, ráadásul már cigarettázott.

  – Gyere, jövök én is – ért vissza lihegve. – Itt van ni – és zsebéből előhúzott néhány érmét. – Van nálad forint?

Odaadtam, mire egymásra fektette őket.

  – Látod? Teljesen egyformák – mutatta. – Irány a trafik.

Nekem rossz előérzetem volt, különösképp nagyapa története után, de nem szóltam semmit. A ház, amelyben a két öreg hölgy lakott a főúton, tornyával, elvadult kertjével úgy festett, mint egy ódon kastély. Sokszor jártam már ott, de most úgy éreztem, mintha fenyegetnének a sárgafoltos falak. Rozoga vaskapuja nyikorogva nyílott, amikor lenyomtam a kilincset. Pár foghíjas lépcsőn fellépve egy barna üveges ajtó állott, felette az ismert tábla: "Trafik. Cégt.: Haverda Mária" felirattal. Bekopogtam a kisablakon, amely kis idő után kinyílott.

  – Egy Kossuthot, és egy kakast kérek – nyújtottam be a pénzt az ablakon.

Kontyos Róza néni fakókék szemmel a kezébe vette, forgatta, megkapargálta a recéket, majd kiadta, amit kértem.

Kiszaladtam az utcára és egy bokor mögül figyeltem, amint felment Jancsi is. Nem értettem mit mond, csak azt láttam benyújtja a régi pénzt.

Egyszerre kinyílott az ajtó, ott állt Haverda Mariska.

  – Nem szégyelled magad te csirkefogó! – rikácsolta. – Takarodj innen a csaló pénzeddel együtt! – és a kifutó barátom után hajította a pengősöket.

  – Hű, ez meleg volt, öregem – kapkodta a levegőt egy sarokkal arrébb.

  – Meg is ölhetett volna – válaszoltam. – Nem tudtad, hogy megölte az anyját?

Hüledezve hallgatta hazafelé a történetet.

Rövidesen nyílt egy másik trafik, és én utána messze elkerültem a félelmem házát.

****

Retúr

Érkezik a vonat, jellegzetesen magas, fémes hangon fékez. Beáll, szusszan egyet. Leugrik a masiniszta, akár egy akrobata.

Vajon miért tervezik ilyen magasra a vezetőfülkéhez tartozó létra legalacsonyabb fokát?  Elmélkedik megbámulva az ötvenes férfi rugalmasságát, de aztán lefoglalja a gondolat, hová üljön.

A bőség zavara.

Üres szerelvények, indulás háromnegyed óra múlva, utas sehol. Igaz is, szombat van és reggel kilenc óra.

Felkászálódik az egyik kocsiba, kiszemel egy kupét, bevackolja magát menetnek szemben a jobb oldalon. Csakis menetnek szemben, képtelen ugyanis háttal ülni.

1956 decemberében fél napig egy platón kucorgott sokadmagával, hátát a Csepel teherautó utasfülkéjének falához szorítva, útitáskák, batyuk között. Azt azonban nem utazásnak hívták akkoriban, hanem disszidálásnak. Éjszaka történt, a rakteret körülvevő ponyva miatt fogalma sem volt merre járhatnak, csak azt tudta, folyamatosan hányingere van.

Hát azóta…

Menni idő is telt el? Harmincegynéhány év.

Mintha ma lett volna.

Kinéz az ablakon, az állomás sötétlő bejárata ásít vissza rá. Január van, foltokban áll a hó, a himlős utakon embert alig látni. Két varjú billeg a használaton kívüli sínpár szélében, riadtan rebbennek fel egy kordét húzó egyensapkás vasutas láttán.

Rándul egyet a szerelvény, a szusszanás megismétlődik. Apró dara kezd hullani odakinn, ráverődik az ablakra, vékony, nyálas csíkokat húzva folyik le az üvegen.

Langyosodni kezd az ülés alatti radiátor, de a kabátját még nem veti le. A melegedés nyomán orrába oson a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető utastéri szag. Idejét sem tudja mikor érzett hasonlót utoljára.

Egy kucsma halad el az ablak alatt, oldalvást követi a szemével, amíg az eltűnik.

Rövid idő múlva nyílik a fülke ajtaja. Alacsony, aszott arcú öregembert lát, hóna alatt kis vulkánfíber bőrönddel. Mintha visszalépett volna az idő fél évszázadot. Barna, zsinóros velúrbekecs, bőrcsizmába tűrt posztónadrág. És a kucsma. Majd egy számmal nagyobb gazdája fejbőségénél, csak az arcához képest nagy fülek tartják, le ne csússzon az álláig.

Illedelmesen köszön, kérdi, van-e egy hely. Most mit válaszoljon, hogy az egész vonat szinte teljesen üres? Keressen helyet másutt? Már majdnem mondja, de ahogy végignéz az illetőn meggondolja magát és bólint. Az öreg mielőtt leülne vele szemben, fellódítja a bőröndöt a csomagtartóra. Akkor látja, egy nadrágszíjjal van az utazó alkalmatosság átfogva. Ez még inkább a régmúltra emlékezteti.

Gyors ütemben, a sofőr nógatásától kisérve ugrálnak lefelé a teherautó hátsó feléből, bele az éjszakába. Csak a Csepel reflektora világít maga elé. Egy fejkendős asszony nehezen szánja el magát. Aztán mégis, de mielőtt földet ér, a bőröndje megelőzi. Szakad a spárga, amellyel átkötötték, ettől az egész tartalma kiborul a pocsolya közepébe. A nő zokogva szedegeti a holmikat, utoljára egy nagy vázát próbál visszaerőltetni a sáros fehérneműk közé. Mennyire előtte van ez a kép, főleg a váza. Mi vesz rá valakit, hogy ilyesmit cipeljen menekülés közben? Talán értékes, de az is lehet, egyszerűen csak emlék, ki tudja.

Ismét rándul a szerelvény, de most elindul. Némi párásság lepi be az ablakot, tenyerével ovális tisztást simít rajta. Kinn áll az állomásfőnök, tárcsáját le-fel mozgatja. Lassan elmarad ő is, az épület is. Csak a két varjú repül velük együtt, mintha versenyre kelnének a vasóriással, de hamar lemaradnak.

Leveszi a kabátját és a háta mögé akasztja. Udvariasan megkérdi a kisembert, nincs-e melege, mire az azt mondja, mindig fázik. Tudja, a munkatábor Szibériában, teszi hozzá. Meg aztán az öregség már csak ilyen. Ilyen nyavalygós.

Ebben maradnak. Nézi a fehér mezőket, a mellettük elfutó jeges karú fákat, hótól kövérré vált bokrokat. Valami nyávogásfélét hall, a hang akár egy kölyökmacskáé is lehetne, de rájön, a ködmönös férfi bőröndje adta ezt a hangot, ahogy gazdája kinyitotta. Kezében egy rakás papírt tart, lapozgatja, forgatja, majd egy kötegbe rendezi.

Összenéznek.

Kárpótlási jegyek, szól az öreg, mintegy válaszolva a fel sem tett kérdésre. Tudja, árverésre megyek a határ mellé. És mesélni kezdi, hogyan vették el a szülei földjét, akkor tudta meg mindezt, amikor hazatért a fogságból. Most meghirdették, egyebek mellett arra a földre is lehet licitálni, amely az otthona volt egykoron. Visszavásárolni indul az ősi jussát, így mondja. Mesél a táj szépségéről, néha elcsuklik a hangja. Aztán elhallgat, a fülkét csak a kerekek monoton kattogása tölti be.

Adósa lett elmondani, ha már így beavatja az útitársa, hogy ő hová is tart.

Hová?

Egy temetésről lemaradva, megkésve emlékezni. A késésről nem tehet. Kézen, közön tudta meg, hogy egyetlen barátja eltávozott oda, ahonnan még senki nem tért vissza. Talán másképp alakul, ha vele jön a forradalom utáni napokban, de nem jött. Később sem, pedig csalta. Hogy hívta, szerez neki munkát, dolgozhat egy porcelánüzemben kiemelt fizetésért. Ellakhat nála, amíg el nem rendeződik az élete Dortmundban, abban a német városban, ahová őt is sodorta az élet. De a hű barát hajthatatlan maradt. Pedig micsoda keze volt, gyönyörűen festett, csak éppen menedzselni nem tudta magát. Abban az időben ezt a fogalmat nem is ismerték a szocializmus lelkes és kevésbé lelkes hívei. Telt az idő és legutóbb azt írta, a szíve rakoncátlankodik, baj van a ketyegővel. Majd egyszer csak megszakadt a kapcsolat. Valahol megérezte, baj van. Nagy nehézségek árán felkutatta egyik távoli rokonát Szlovákiában, tőle tudta meg, a barátját már el is temették. Lenn délvidéken, abban a kis faluban, ahol mindketten születtek és ahol együtt gyerekeskedtek.

Míg mindezt elmondja, az öreg nem szól közbe, hallgatja, csak amikor befejezi, akkor szólal meg. Tudja az úr, tolja kissé feljebb a kucsmáját, mindenkinek meg van a maga keresztje.

Megint hallgatnak.

Ismerőssé kezd válni a táj, hamarosan le kell szállnia. Hát, isten áldja, üti meg a karját barátságosan az útitársa. Ő sok sikert kíván neki az árveréshez, kezet fognak. Kolos András voltam, mondja, bekecsét igazítva. Örvös Péter, válaszol neki. Amilyen kicsi az ember, olyan apró a keze is. És hideg. De a mosoly meleg a szája szegletében. Amikor már lenn áll a peronon visszanéz, látja-e. Ott áll a kisember az ablak mögött és int egyet. Visszaint neki, elindul a keskeny nyomokkal teli földsávon, közben nedves havat hord arcába a szél.

Enyhe emelkedőn kaptat felfelé. Kitaposott ösvény az inkább mintsem út, mely a falu déli végéhez vezet. Megállapítja, hogy a vidék ezen része semmit sem változott, már amit az egybefüggő fehérség láttatni enged. Hamarosan felér a dombra, innen hunyorogva rátekint a településre. Azért a belső rész kibővült rendesen, azt meg kell hagyni. Középen változatlanul, mint egy bálvány, ott a templom. Világosszürke tornya alig üt el a havas táj tónusától, csak a fekete kereszt rajzolódik ki erőteljesen a tetején. A dűlő szélében, íme, itt a két hámló törzsű hárs is, a régi ismerősök. Istenem, micsoda matuzsálemek lettek. Hiába, az idő nagy úr. Keresi rajtuk a jelet, amit közösen véstek a barátjával a háncsba, és ott van: Ö. P., R. L. Szeretettel simítja végig.

Most már jönnie kell a temetőnek, nógatja magát és valóban, a domb mögül kiérve meg is látja. Hol van már a kidőlt rozsdás kapu, amely úgy hevert félrelökve évekig a félfa szélében, mintha maga is halott lenne. Új bejárat készült kovácsoltvasból. Feltámadunk, szól a tetején az írás, nagy, cirkalmas betűkkel. De jó is volna. Akkor most átölelhetné Lajost. Bekopog a bejárat mellett megbúvó kis épület ajtaján, de nincs válasz. Lenyomja a kilincset, zárva. Most honnan tudja meg, hol keresse, akiért ezt a nagy utat megtette? Mindent belepett a hó, csak lejjebb van néhány friss sír, amit a rajta feltornyosult koszorúk jeleznek. Talán ott lesz. Elindul, miközben meglát egy női alakot, kezében kisseprűvel, sírt tisztogat éppen. Közelebb lép, az asszony felegyenesedik. Nézik egymást. Péter, nem ismersz meg? Zavartan kérdezi, és forgatja a seprűt. Dehogyisnem! Hiszen ez a Piroska, a Merczel Piroska. Alatta járt iskolába, még mindig milyen csinos az arca. Csak néhány apró ránc látszik a szeme alatt. Beszédbe elegyednek. Férje sírját sepregeti, mondja szipogva, aki tavaly távozott, s ő immár egyedül eszi az özvegyek kenyerét. És te? Mire mesélni kezdi a disszidálás óta eltelt időt, persze nem részletesen, hiszen arra az egész nap is kevés lenne. A Lajos sírját keresem, teszi hozzá végül, nem tudtam itt lenni a temetésen. Révész Lajosét? Amott lenn van, egészen a temető szélében, mutat az asszony az alvég felé. Nem volt nagy temetés, alig páran jöttek csak, szól halkan.

Megcsókolja a nő hidegtől kisápadt arcát, aki zavarba jőve átöleli és magához szorítja. Aztán halljak ám rólad, int utána, ahogy elindul lefelé. Négy újnak látszó hantot is talál, kereszttel, koszorúkkal. A negyedik sír református fejfája erősen megdőlve dacol az állva maradásért. Olvassa rajta a feliratot, ez az.

Élt hatvankilenc évet, béke poraira. Béke, mormolja és imát mond. Kézzel igyekszik eltakarítani a havat a domborulatról. Egy nagyobb, aztán két kisebb csokor tűnik elő, valamint néhány elkormozódott mécses maradványa. Nagyobbik csokron szalag: Utolsó üdvözlettel…

Nem hozott virágot, csak hajtotta a szíve, megnézni, hol tűntek el azok a földi maradványok, és beszélni barátja lelkéhez, utoljára. Szólni, mondani, emlékszel, amikor törökmézet csentünk a vásárban? Vagy amikor a tanító széklába alá dióhéjat csempésztünk? És a spárgára kötött pénztárcára, amit rángattunk a fal mögött, ha valaki fel akarta emelni a földről?

Letöröl két könnycseppet.

A sír mellett pár lépésnyire áll egy nagykoronájú szomorúfűz, kopasz ágait néha meglengeti a szél. Letör egy vesszőt, és a hant fejfa felőli oldalán megpróbálja leszúrni, de a fagyos föld nem enged. Zsebkésével csinál lyukat, abba dugja a hajtást. Remélem, legyökeresedik, gondolja. Visszaállítaná a fejfát egyenesbe, de nem lehet, kapaszkodik bele a kőkemény összefagyott humusz.

Lassan indulni kéne. Meg sem nézte, mikor megy visszafelé vonat. Felér a kapuhoz, kilép, közben rásandít az órájára. Fél három, nemsokára besötétedik. Igyekezned kell Péter, lép elő a kerítés mellől Piroska, negyed négykor jön a vonat, aztán ma már nem megy több, csak holnap reggel. Megköszöni, akar valamit mondani, de a nő megelőzi. Tudom, szól tétován, régen ott a szüreti bálon miattam verekedtél Lalival, ugye? Így igaz, emlékszik vissza magában. Mindkettőjüknek tetszett a lány. Mi jött rájuk, talán az óbor feszegette a férfiasságukat, de összekaptak. Inkább birkózás volt az semmint verekedés. Nézi a nőt és bólint. De te, kérdi tőle, miért nem mentél hozzá Lajoshoz? Nekem te tetszettél, de aztán elmentél, végül Asztalos Karcsihoz mentem.

Igen, eljött otthonról, el a messzi távolba. Karcsi? A melák, csak így hívta mindenki a mackós fiút. Péter, szól Piroska halkan, ezt Lalitól kaptam. Egy kézzel festett, pár centis porcelán angyalkát nyújt felé. Nekem adta akkor a bál után, de én most továbbadom neked, legyen ez egy emlék róla. Én ki tudok jönni hozzá a temetőbe bármikor, de te… Elpityergi magát. Elveszi az apró figurát, és most ő szorítja magához az asszonyt. Lassan engedi el, majd megindul a dűlőn lefelé. Kis idő múlva megfordul, de már nem látja a nőt. Amikor a két vén hársfához ér, csak akkor nyitja ki a tenyerét. Íme, egy közös emlék. Könnyezni kezd, de erőt vesz magán. Megszaporázza a lépteit, hamarosan az állomásra ér. Éppen időben, már látja a vonatot. Ahogy közelebb ér, megállapítja, ugyanaz a szerelvény. Megismeri a mozdony sárga orrát, bal oldalán hiányzik a festék egy darabon. Úgy látszik, ez jár oda. vissza, ugyan mi az a nyolcvanegynéhány kilométer? Felkapaszkodik és végig megy a fülkék előtt.

Ni csak, a kisember. Menetirányban ül, alszik, kucsmája a szemébe húzva.

Kolos bácsi, sikerrel járt-e? Vár, de nem jön válasz. Restelli, amiért szólongatja, hiszen bizonyára elfáradt. Átmenjen egy másik kupéba? Úgy dönt, marad, inkább mellé ül. Bőven elférnek, hiszen az ülés három személyes. Nézi a szemben lévő ülés simára kopott műbőr huzatát, van rajta egy érdekes, vé alakú repedés. Igen, most jut eszébe, idefelé maga mellett látta. Még játszottak is az ujjai a hasadáson. Akkor jön rá, a vonat nem fordult meg, csak a mozdonyt kötötték a szerelvény átellenes végéhez, és elindult visszafelé az ellenkező irányba. Az öreg ugyanott ül, mint lefelé menet. Milyen véletlen, pont ugyanabban a fülkében. Egy idő után furcsállja a mozdulatlanságot, ismét szól hozzá, de semmi válasz.

Bátyám, rázza meg végül a zsinóros bekecsből kilógó kezet. Érzi a kötött pulóveren keresztül a madárcsontú alkart. Elengedi, az öreg váratlanul előrebukik akár egy rongybábú, kucsmája leesik elé a földre. Megrémül, kapkodva fogja meg az eres csuklót. Nincs pulzusa. Visszaülteti, megérinti az arcát, jéghideg.

Lehúzza az ablakot, hogy a rátörő fuldoklás alább hagyjon. Kintről havas szél vág be, ahogy szalad a táj. Kilép a folyosóra, elindul megkeresni a kalauzt.

„Az emberek többsége télen megy el”. Nagymama mondta ezt, ha valamelyik ismerőse vártan, vagy váratlanul befejezte a földi létet. „A tél eldermeszti az életet”, fűzte hozzá.

Volt ebben valamiféle előre nem láthatót sugalló öregkori bölcselet.

Mégis, mennyire hihetőnek tűnik most, kivetítve a mára, a leghidegebb évszak derekán, gondolja. Mintha Lajos arcvonásait vélné felfedezni a két szerelvény átjáró ajtajának üvegjére rajzolt jégvirágban, mikor lenyomja a kilincset.

Eldermeszti? Inkább elorozza a hordozójától.

Így, menetnek szemben.

Pokornyi Ferenc

Egy félszeg keszeg beleszeret a pontyba

Lemerül érte mélyen a habokba

Úszkál mellette ékes délcegen

Simogatná uszonyát édes kéjesen.

Te nem vagy hableány álmom

– szól a ponty, -

pont

nem terád vágyom.

De engem boldoggá tenne a tudat

Hogy csókolgathassam gyönyörű kopoltyúdat.

Tested csupa báj

és még a háj

is jól áll gömbölyű hasadon

Te szépséges hajadon.

Ússzál mellettem szorosan, kérlek,

Egyedül ugyanis mindentől félek.

Hallasz!? Igaz, hogy nincs füled,

Messze van még Balatonfüred?

Mit tátogsz? Én nemes hal vagyok!

Fel és lemenőim arisztokraták, nagyok.

Neked még nemesi címered sincs oly helyen,

Hol nekem kutyabőr díszíti minden pikkelyem.

Nem vagy te nemes keszeg, csak egy félvér dévér.

Ereidben nem folyhat kék vér.

Neked!?  Nemesi címered!?

Mondani hogy mered?

Az én famíliámnak van nemesi címere

Erről szól a tihanyi apátság címeres levele.

 És ácsi!

Apám nem mohácsi,

hanem született nemesgulácsi.

Én az ő ivadéka vagyok,

Le és felmenőim nekem erősek és nagyok.

Látom ezt te nem érted

Uszony iszonyom van tőled,

Még hogy te gondozd ikráimat?

Inkább féreg rágja lábikráimat.

Nem vagy te túl merész,

Hogy velem így beszélsz?

Kutyabőrödet rég belepte a penész,

És érdekes. Van lábad?

Ha van is, jól eltakarja hájad.

Ezzel a keszeg, mint ki jól végezte dolgát,

Nemes mátkajelöltjére végezte el dolgát,

és szívében deresen

úszott el sebesen.

Mérge fokról-fokra nőtt,

Mi elvitte Siófokra őt.

A napfényes, homokos part csábította oda,

Hol a langyos vízben lesben állt egy éhes csuka.

A keszeg, mikor meglátta őt,

a büszke, karcsú nőt,

vágya egyre jobban nőtt.

Kedvesem! - szólt kedvesen

Szívem hevesen dobog

És vérem is tüzesen lobog.

Jól mondta barátom, a remeterák,

e vidéken élnek a legszebb arák.

Fényes, fehér fogaidat látva

Te lehetsz számomra az igazi mátka.

Ússzunk innen gyorsan el,

van közelben egy tágas nádas,

fittneszkádas motel.

Benne fényes, nászutas háló,

Hol nem foghat meg rabsicos háló.

Ott lehet igazán nagyot ívni,

végzetes szerelmed végleg kivívni,

és megkérhetem csodaszép kezed.

Ígérem, odaadó férjed leszek.

Ússz közelebb- szólt rejtelmes ravaszul a csuka.

Méreteid nézve lógna rajtad az ünnepi ruha.

De látom, udvarlásban profi vagy

és érzem, szerelmünk halálosan nagy,

Igaz, lehetnél kövérebb is, de nem bánom,

esküvőnkre meghívom néhány barátom

Cigányhal banda húzza el nótádat

Így köszöntsd méltóan szerelmes mátkádat.

E szavakra a keszeg teljesen elalélt,

még mondott volna valamit, de csak egy csobbanás…

és addig élt.

G. Joó Katalin

Markó és Gyöngyike

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy tündérleány, akit Gyöngyikének hívtak. Társaival boldogan élt Tündérországban.  Játszottak, daloltak, kergetőztek, így múlatták az időt.

Ha Gyöngyike ezt megunta, kiült egy magányos sziklára, s onnan nézte a napnyugtát, vagy a napfelkeltét. Csodálta a tenger kékségét, a fodrozódó hullámokat. Szerette, ha a szél a haját borzolta, kócolta.  Sokszor szomorúan énekelt a tengerparton, mert érezte, valami hiányzik az életéből. Tündérpajtásai hívták, hogy jöjjön játszani, hímezni, de ő egyre többször üldögélt a szirten, és dalolta a bús énekét:

- Tündérnek születtem,
  eddig palotában éltem.
Szeretnék elmenni,
emberek közt élni.
Emberek közt élni,
s boldogabb lenni...

Hallgatták keserédes dalát a sirályok, odagyűltek a halak. Egy kismadár az aranylile is minden este odaröppent, hogy hallhassa a lányt. Repkedett a tündér körül, majd egy karnyújtásnyira letelepedett tőle. Aztán minden nap egyre közelebb merészkedett. Barátok lettek.

Gyöngyike sokszor sírdogált, s könnyei igazgyöngyökké váltak. Ezeket, hogy ne lássa senki, mindig kagylóba rejtette, s behajította a tengerbe. A kislile is próbálta vigasztalni, de hiába, Gyöngyike csak szomorkodott.
A gyöngyhalászok nagyon megkedvelték a magányos szikla környékét, mert gyakran találtak ott csodás, selymes, gyöngyházfényű igazgyöngyöket. Egyszer egy ifjú gyöngyhalász este nem tudott aludni, kisétált a partra, s ekkor meghallotta az édes-szomorú dallamot.

- Tündérnek születtem,
  eddig palotában éltem.
Szeretnék elmenni,
emberek közt élni.
Emberek közt élni,
s boldogabb lenni...

Lassan elindult a hang irányába, és megpillantotta a lányt. Aranyhaját a szél most is fésülgette, cirógatta. A lenyugvó nap pirosas fényénél a sziklán ülő lány sziluettje csodálatosan festett. A fiú nem tudta levenni a szemét róla.
- Ki vagy te, szép leány?- kérdezte.
Gyöngyike megijedt, felpattant, és egy szó nélkül elillant. A legény csak állt, s nem tudta álmodott-e, vagy valóság volt, amit látott. Elhatározta, hogy másnap is kijön ide, hogy bizonyosságot szerezzen. A következő este Gyöngyike megint a kedvenc szikláján énekelt. Az aranylile ott pihent mellette. A legény óvatosan lopakodott, nehogy a lány észrevegye. Nézte egy darabig, de nem bírta megállni, hogy ne szóljon.
- Ki vagy te, szépséges leány?
Alighogy befejezte a mondatát a lány csak úgy, mint előző nap, felugrott, s eltűnt. De a legény most ügyes volt, s elkapta a kismadarat. Faggatni kezdte:
- Ki ez a csodálatos teremtés? Hol lakik?
A kismadár elmesélte, hogy a lány valójában egy tündér, aki minden este idejön a palotájából.  Ha sír, akkor a könnyeiből gyöngyök lesznek.

Markó, mert így hívták a legényt, csak ámuldozott. Ez megmagyarázta, hogy miért van mostanában errefelé ennyi igazgyöngy.

A gyöngyhalászoknak nincs könnyű életük, sokszor több órát töltenek a hideg vízben. Egy kosárral a kezükben lemerülnek a habokba, hogy gyöngykagylókat szedjenek. Lélegzetüket hosszú perceken át vissza kell tartaniuk, s akár tizenöt méter mélyre is lemennek. Derekukra kötelet erősítenek, s ha azt megrántják, akkor a csónakban ülők felhúzzák őket. Sokan meghalnak, mert túl mélyre merülnek, s mire felhúzzák őket, már késő.

Markó elhatározta, hogy másnap is eljön, és nem tágít addig, míg el nem éri célját. Megkérte kismadarat, segítsen neki, vegye rá a lányt, hogy ne menjen el. A szikla alatt talált csodás gyöngyökből láncot fűzött, kérte a kislilét adja majd át a lánynak.
Másnap este bíborfényben úszott az ég, csodálatos volt a napnyugta. A tündér most is a sziklán dúdolta szomorú dalát.

Egyszercsak a kismadár egy csodálatos nyakláncot tett a kezébe.
- Ezt honnan hoztad? - kérdezte. Hisz ez az én könnyeimből készült!
- Ezt Markó küldi neked ajándékba, szeretne veled beszélni, s kéri, ne menj el, hallgasd meg!
Addig kérlelte, míg végül beleegyezett, hogy beszél a legénnyel.
Markó közben el kezdte énekelni a gyöngyhalászok dalát:

-A gyöngyhalászok lemerülnek,
a tengerben igazgyöngyöt keresnek,
sokan örökre a tengerbe vesznek,
de a többiek újra s újra alámerülnek.

Gyöngyike figyelmesen hallgatta Markó énekét. A legény odament hozzá, s beszélgetni kezdtek.
- Hogy hívnak Téged, te szép leány, elárulod végre?
- Gyöngyike vagyok. Azért kaptam ezt a nevet, mert könnyeim gyönggyé válnak. Köszönöm a belőlük fűzött láncot.

- Engem Markónak hívnak. Gyöngyhalász vagyok, itt élek, nem messze egy kis kunyhóban. Mesélj még magadról!

-Messze, messze van egy palota … – mire mondanivalója végére ért, hullani kezdtek a könnyei, amik azonnal gyöngyökké váltak.
- Ne sírj! – próbálta vigasztalni a fiú.
A lány nem szólt semmit, felállt, hogy neki most már mennie kell.
Innentől kezdve esténként találkoztak, egymásba szerettek. Sokat beszélgettek, de szomorúak voltak, mert tudták, soha nem lehetnek egymással boldogok.

Egy kapzsi gyöngyhalász kifigyelte, hogy Markó minden este útnak indul. Kíváncsi lett, vajon hová mehet, vajon mit csinálhat? Elhatározta, hogy meglesi. Utána lopkodott. Látta a szerelmeseket, s azt is, hogy ha a lány sír, a könnyei gyöngyökké válnak. Elhatározta, hogy elrabolja a lányt, gazdaggá teszi magát, hisz biztos sokat fog sírni, s neki rengeteg igazgyöngye lesz, és még a víz alá sem kell merülnie.

Egyik este elcsalta Markót, hogy segítségre lenne szüksége. A fiú jó szívvel ment, gondolta, gyorsan végeznek, s utána megy Gyöngyikéhez. A gonosz Tahim azonban bezárta Markót, ő pedig elindult a sziklához. Most is ott ült Gyöngyike, és énekelt:

- Markó szívem, Markó!
Itt van már az este,
S te nem jössz,
Hiába várlak epekedve.

A kis lile észrevette a veszedelmet, hangosan trillázni kezdett, de Tahim egy kővel megdobta, s a kismadár holtan zuhant le a szikláról az egyre jobban háborgó vízbe. A tenger a zúgásával, egyre sötétebb színével akarta figyelmeztetni a lányt a közelgő veszélyre, de ő ezt nem vette észre, csak a falu felé nézett, ahonnan Markó érkezni szokott.
Tahim a lányra dobott egy halászhálót. Gyöngyike hiába kapálódzott, nem tudott kiszabadulni. Közben Markó nagy nehezen kijutott a fogságból, s rohant a tengerpartra, mert érezte, hogy Gyöngyike bajba került.

Meglátta Tahimot, aki cibálta a lányt. Rávetette magát, dulakodni kezdtek. Sikerült felülkerekednie. Markó taszított egyet a gonosz halászon, aki a mélybe zuhant. Gyöngyike vergődött a hálóban, próbált kiszabadulni, de egyre közelebb és közelebb került a szikla széléhez. Markó kétségbeesetten kiáltott, el akarta kapni. Már épp elérte, de már megtartani nem tudta. A szerelmesek zuhanás közben átölelték egymást, együtt merültek el a habokban. Csend lett. A tenger morajlása is elült, színe újra kék lett. Soha többé nem látta őket senki.

Még ma is az a fáma járja, hogy itt, a magányos szikla közelében találhatóak a legszebb, legkülönlegesebb igazgyöngyök. Mi tudjuk, hogy ezek, Gyöngyike mélybe rejtett tündérkönnyei.

Stella e.Soul

Az ajtó mögött

Itt állok a magas társasház legalján mely gyermekkorom óta a csodák helye. A szűk kis betonudvaron nagy cserepes virágok, maga az oázis. Egy falatka természet. Mindig megnyugvással tölt el, ha látom. Az előbb mikor beléptem a szűk kis bejáraton már előre láttam lelki szemem előtt ezt a képet. Máskérdés hogy akkor is így van, ha csak becsukom a szemem. Nem igényel hatalmas koncentrációt.  Emlékeimben úgy rakódott le, mint másnak talán valami egzotikus út. Valami hatalmas és csodálatos táj melyet elraktároz az ember, hogy ha nem is megy többé, de mégis rögzüljön szemében az a tisztaság és egyfajta áhítat, lelki béke. Én is ezt éreztem minden évben születésem óta minden nyáron, amikor messzi falunkból feljöttünk ide a nagyvárosba. Mert itt nem azt látta a szem, amit otthon. Édesanyám rokonsága kötött ide, egy nagyon erős és vastag lánccal melyet észre sem vettem.  Mégse ereszt, sose ereszt. Tehát eljutván az ajtóig a fehér kopott üveges ajtóig, megláttam valamit a jobb oldalán. Egy kis széken volt egy naptár egy amolyan kis sima hajtogatós fajta.  Dédi mamám keze nyoma rajta.  Mert ha elment otthonról ezt csak felvette és egy olyan oldalra lapozta ahol az állt hova is megy.

Az egyiken például: - Boltba mentem!-

Doktornőnél vagyok! - (doktornő az egyik munkaadója és barátja, aki még az én dédi mamámnál is idősebb volt, és akivel örök életre szóló barátság és tisztelet kötötte őket egymáshoz. Valamint az alázat, amivel ő nála minden alkalommal takarított, port törölt. Felmosott vagy bármit. Cserébe pedig megbecsülést kapott fizetése mellé.)

Ezek a betűk, amiket bár én mondhatni, átláttam másoknak mindig nagy fejtörést okozott, mert azok a betűk mindig kis tömör kusza sorokban adtak információt.  Valami titkos nyelven, akit szinte az értett, aki őt igazán ismerte.

Megérintettem azokat a gyűrt papírlapokat, miket megannyiszor használattól nyúzottan tett ő az ajtóra. Láttam ujja mozdulatait, ahogy írt, majd a táblácskát néztem! Melyen neve betűi: Ács Jánosné

Igen réztáblácska hányszor is láttalak és olvastam én ezt a nevet.  Csengőhöz érek most és várok. Várom, hogy nyíljon az ajtó. Nem nyílik! Miért nem nyílik? Hova ment? De hát nem akasztotta fel a naptárat! Nem írta ki hogy elment. Kopogok.  Hol vagy? Alszol? Megint csengetek. Az ajtó kinyílik. Belépek. Nem áll senki az ajtóban. Mind, ha csak én volnék itt. Végigfut a hideg hátamon.  Nézem mi történt, van e bent valami változás? De semmit nem látok minden pont olyan, mint amikor utoljára itt voltam, mint amilyen mindig is volt. Jobbra a spájzajtó, kinyitom. Benne a befőttek a földön az üdítők, sörök sorakoznak, ahogy mindig, ha tudta, hogy jövök. Bizony mert engem mindig vár! Mert ő engem elfogad, ismer és szeret. Még ha gyerekként nem is ennyire világosan láttam. Kimenve a kis könyves szekrény, amiből csak úgy folytak a könyvek.  Aztán meg a nagy szekrény benne a rengeteg munkásruha. Amik talán évek óta bent pihenték örök álmuk. Még dédi papámé volt mind. De ő már rég meghalt, én nem ismertem. De megnyugszom, hogy minden a helyén van.  Majd a fürdőbe megyek. Hihi . A kád szélén  ül a babám!  Nem is ül hisz csak egy lába van és már a szeme is kikopott. De az enyém.  A fürdős babám. Itt várt hát rám és nem számít hány éves vagyok, oly jól esik.  Felveszem és megsimítom haját.  Azt a maradék hajcsomót, mit az évek fürdése ki nem mosott abból a műanyag testvér fejéből.  Kikészítve vár a rózsaszín törölköző, szembe a falon ott egy nagyon régi naptár egy lapja.  Miért is lényeges hogy ott legyen?Mindig néztem, mert egy nagyon szép kislány mesealakja van rajt és mindig azt képzeltem, ha lesz egy kislányom olyan kis kerekarcú, szőke kislány lesz .  Mintha csak tudtam volna,  hogy a kegyes Isten  megadja nekem, s nem egyet mindjárt kettőt adott. Megsimítom azt a kislányt és azt hiszem, könnyezem.  Belenézek balra a mosdókagyló tükrébe és meglátom az arcom. Már nem gyerek .  A  polcon meglátom csíkos fogkefém és sárga műanyag fogmosó poharam. Kijövök és szembe a konyhába megyek. Mamát szólítom: - Itt vagy? Miért bújsz el?-

De belépve látom, ott sincs senki. Megnyugtat a tudat, hogy ott is minden a helyén van.  A falvédő a falon pihen a réz mérleg az asztalon és lám egy tányér tejbedara.  Nagyon megörülök, hisz már elfelejtettem mennyire éhes vagyok. De hát tudta a mamám biztos, hogy jövök, nekem rakta ide.  Megfogtam a kanállal azt a kakaós csodát, melyet mindig vacsorára kapok és az egy szem szobába viszek. Ott vár a kerek asztal kis rejtett fiókjával miket már rég tudom, kincsekkel vannak megrakva. Sok terítővel letakarva azonban ezt csak én tudom.  Leülök az asztalhoz. Körbenézek.  Eszem és még mindig azt vizsgálom hát változott valami. Na, vegyük csak sorra. A komódon 94 év emlékei fényképek formájában,..  94 év. Megvan. Aztán jön az ágy, hát elég nagy ahhoz, hogy lássam. Megvan az összes díszpárna mely huzatai kézműves remekek mind. Pokróc rejtve . És e kanapé tetején a babák, macik , és mindenféle barát a múltamból. Megnyugszom, mind megvan. Milyen nagy is ez a kanapé? Hát emlékeim szerint három testvérem mindig ott aludt anyukámmal együtt. Szóval kihúzva oly kicsi biztos nem lehet.  A tv is megvan. Rajta kis vázák benne toll, olló ,kis művirágok. alattuk a szekrény melyben egy élet hivatalos papírjai sorakoznak katonás sorrendben. Aztán jön a varrógép. Melyeken mennyi munka készült!  Ó az ágyam! Hát igen én kivételes voltam én külön alszom. Fehér párnahuzatom tisztán vasalva kispárnámra simul. Feltérdelek, mint rég is mindig ugyanígy. Nézem az ablakból a nyüzsgő várost, az autókat, ahogy a hídon és alatta küzdenek a túlélésért. Hallgatom mily szép zene ez a zaj a mérhetetlen falusi csönd után.  A szálloda pont szemben melyet minden este innen néztem utoljára és reggel először. Ma is így teszek elhatároztam. Ha már zene! Van e szebb a lelkemnek, mint ez a tik,tak. magasan tornyosul a szoba fölé ez a tekintélyes óra. Tik, tak de leginkább, bimm bamm.  Igen így van, Bimm, bamm, már hallom. Végül a dédi ágya és körbeértem a szobán. Rajt a már megszokott ágyterítők egymáson rendben. 

Na, most már tényleg gyere elő! Hol vagy?-

Parancsolok mindjárt mamára, mert valahova igencsak elbújt hisz sehol nem látom. Leülök a kerekasztal melletti székre és  egy általam kreált ajándékot piszkálok ,amit mindig is itt tartott az asztal közepén. Ugye mondtam, hogy kivételes vagyok. Jaj, már biztos nagyon várt. Hisz mindent ide kikészített. Vajon hova kellett elrohannia? Már nagyon bosszant.  Majd egy meséje mind álomkép villant át agyamon.   Molyóci egy kis tündérlány története. Butus dolog jutott eszembe, vannak e tényleg tündérek? Hát na, majd megjön megkérdem! Ő biztos tudja, ha van. Ő majd megmondja, ő nem hazudik nekem. Megakad a szemem a falon a nagy régi szentképen mit mindig úgy féltett. Mely valami különös helyen van számára. Mindig azt mondja, hogy ha ő nem lesz, úgyis eladják, kidobják. De hát én nem engedném, tudhatná!  Hé, hát az? Mit keres itt a babám? Az Eszti baba! Igen az én vagyok magamról neveztük el.  Ennek hosszú a története. Mikor már nagyobbacska kislányka voltam elkértem tőle, hogy hadd vigyem haza Gyékényesre.  Ő sose engedte. Azt mondta, ha meghal, akkor megkapom. Hát hiába sírtam ebből sose engedett. Emlékszem 18 éves voltam, amikor eljött megköszönteni és senki ki nem találná mit is kaptam. Bizony előbújt a baba, doboz rejtekéből és én az öröm helyett akkor megragadtam és felfutottam a szobába és sírtam. Most akkor biztos meg fog halni, arra gondoltam. Annyiszor elmondta, hogy már a bőrömbe volt ivódva, szavai nyomatéka, de akkor mégis ott volt. A jó Isten megtartotta mégiscsak őt akkor köztünk és én megkönnyebbültem. Hát így lett az enyém, de akkor már nagylányként bár nem játszottam, de nagy becsben tartottam e kis darabka ént. De most mit keres itt? Felugrottam a székből és felkaptam.  Felnéztem a szentképre. Hát nincs is ott a szentkép. Hova tűnt?!  Kétségbeestem. Az ágy, az asztal, a szék, a komód.

 Most mi történt ki vitte el?  Hova tűnik minden? Dédi hova tűnt minden? ... Futok a fürdőbe, a konyhába és nincs meg semmi. A szemem láttára válik semmivé! Kiürül a lakás. Csak a csupasz falak.  Fáj!  Miért tűnt el? Ki megyek az udvarra és a földön van a naptár felhajtva az egyik oldalon. Felveszem remegő kézzel. Mi van ideírva?-

„ Sosem foglak elfelejteni még a sírban sem és mindig veled leszek és hívjál mindig, szeret és csókol a te szerető dédi mamád.”-

Tessék? Ezt mintha olvastam volna már. Igen már tudom egy képeslapon, amit tőle kaptam. De most ez miért van ide írva? Szédülök. Összemosódik a világ és az ajtó lassan csukódik, eltűnik lassan az üres ház. Fáj. Fáj.  Kiáltanék, de nem teszem, mert ő már nem hall. Megértem, ő csak nem felejt a halálban sem. Becsukom szemem, érzem, szállok, repülök.

Kinyílnak pilláim és sötét van, én felülök és mindent megértek. Tudom, hol vagyok, csak álmodtam. Konyhába megyek.  Sírok. Meglátok a szekrényen egy teás edényt, ami az övé volt. Leülök egy székre a kerek asztalhoz, igen ahhoz a kerekasztalhoz.  Kinézek az ablakon és újaimmal végigsimítom a függönyt mely nem más mint az egyik kézzel horgolt ágytakaró. Kissé újjászületve. Megnyugszom, és a gyerekeimhez megyek fel a galériára. Ahol egy fontos dolgot pillantok meg.  A falon a szentképet!

Igen, mama ,nem adta el senki!  Nem került a szemétbe sem. Nem engedtem! Vigyázd csak a gyermekeim álmát . A villanyt lekapcsoltam  ,jó éjszakát.

Az idő

Sok minden elmondható az időröl. Kitöltött bár, vagy elpazarolt.  Mindig van és  végülis  sose  mondhatjuk hogy elég. Rohanunk át az életen, valahogy felgyorsult ez a világ. Vagy csak azért  tűnik így, mert velünk együtt  repülnek az évek.  Nem igazán  sikerül megfogni őt.

Őszi nap volt . Száraz  az idő és a tölgyfákról már szinte leolvadt a rozsdás  levél.

A szél hirtelen felkapott egy párat. ahogy száradtan járták utolsó  táncuk , egy  férfi kabátjára és kalapján rejtőztek el . Ő pedig idegesen kapkodva szaladt át a park fái közt , zsebéből azonban mindig elővette óráját. Kettényitotta és minduntalan  azt motyogta :

-Nem fogok odaérni! Nem fogok odaérni..De muszály..- Az izzadság csorgott homlokán , visszacsapta  annak a  kis ezüstóra fedelét ,mit még  édesapjától kapott. Mely oly  hűn  szolgálta őt is ahogy annak idelyében vele is tette. Most futott , futni kellett nemsokára  kilenc  óra. Ő pedig nem ér a  vasutállomásra . Hogy miért  sietett? Hova  siethet egy  férfi?   Szerelméhez. Aki nem sokára vonatra  száll, és  jó ideig nem is láthatják egymást. A fővárosba  megy . Élni , tanulni,  zongorázni. Már nincs messze az állomás, fuss már! Ott a park végén. De pontban kilneckor már  vége . A  vonat elzakatol. Tatamm. Tatamm.Tatamm.  Siet is  ,szedi lépteit De akkor egy papiros kiesik  kabátjából .  Ő meg a nagy  rohanásban nem vette mindjárt észre  így  vissza kellett futni. Rugta a port, az út  porát. Szaladtak  a  hűvös  tölgyek. Csak ő érezte  hogy ez egy örökkévalóság.  Mindennek  vége lessz. De a  papír nélkül sehova!  Mert az a búcsú. Az az utolsó vallomás. A nélkül pedig nem engedheti el. Megbotlott és hasraesett. A szél pedig nem kímélve  őt  , feltámadt irgalmatlan és  szálltak a levelek a   vörös avaron. Megérte elkapni azt a kis cetlit mi most maga a  világ  volt . Az a hófehér  lap mire szívének könnyeivel íródott az üzenet.  Visszafordult és szinte látta lelki szemei elött a  vonatot ahogy majd az orra elött megy el.  Összeszorult  a  gyomra . Futott le sem takarította magát csak rohant .

Csak még egyszer hadd lássam ! Apám ott fönt, most segíts! Csinálj valamit! Így nem mehet el! – De ezt már hangosan üvöltötte. Miközben majdnem  fellökött két nyugdíjast akik épen arra sétáltak. Nagyon megilyedt az egyik . Majd  felöklelte ez a  fiatalember . De meg is  torpant így ismét.

Ne haragudjon kérem! Ugye nem esett baja? Nem akartam… kérem..

De fiatalember már leéltem 70 évet , alig visz a lábam- mondta kissé megszédülve . Sálát igazítva közbe.

Tényleg sajnálom de rohannom kell…- Még egyszer elővette az órát . Mint valami végső sóhaj a reményhez. a pontos idő nyolc óra 54 perc 29 másodpercvolt. szemei nyugtázták , és minden erejét  összeszedte. Nem zavarta  ,hogy lassan szemerkélni kezdett az eső.  Mint ha csak édesapja küldte volna neki odafentről sós könnyeit. A tölgyek ágai integettek, közben a lány már ott állt a peronon a vonat mellett . Csomagjai nehezek, de ami ennél is súlyosabb a fájdalom. hogy nem köszöntek el.  Elfoglalta helyét már., mikor a férfi odaért az állomásra . Rengeteg ember, zsúfoltság, idegesség , már reggel.  De hol lehet ő? Megtalálta a  vonatot, de mere lehet? Elől, hátul? Fogalma  sem  volt. Kinéz majd egyáltalán?Nem kockáztathat, ott már nem . Felszállt hátra és  bentről rohant  előre. Megilyedt mert közbe  meglátta  az embert a  táblával.Tehát mindjárt indul!

Most mi less? – Motyogta  halkan  ,ott a zsivalyban ahol egy nő elállta  az utat mert az ikrek veszekedtek az utolsó szelet csokin. Nagynehezen átvergődve  , meglátta őt. Egymás  szemébe néztek még egyszer utoljára, és idő már csak ennyire maradt ,és arra hogy átadja neki a  tekert papírost mit majdnem elragadott a  szél és az őszi táj.  Azzal menni kellett. Leszállt  gyorsan és már indították a  vonatot.  A lány kinézett még az ablakon. Pontban 9 órakor.  Intettek egymásnak  a kezek.  A vonat pedig elzakatolt.  Tatamm.. Tatamm..Tatamm..

Most  ugye  gondolják végetért  a  történet, valójában nem. Több szempontból sem. A férfi hiába ment haza fáradtan. Nem volt csalódott. Részben mert megvolt az utolsó pillantás és átadta  a végső  vallomást.  Szíve választottja pedig megérkezett  Budapestre. Szállásán miután teljes önuralommal mindenét elrendezte  kinyitotta  a papírt. De elolvasni azonban képtelen volt. Nem a  fáradtság  vagy  a  hiányérzet miatt, csak mert az nem volt más mint egy kézzel rajzolt kotta. Melyben véletlenül meglapult egy két falevél is a  sok viszontagság  közepette.  Csak nézte  a kis  hangjegyeket és  boldog volt.  Nem kaphatott volna ennél szebbet. Mihelyt alkalma nyílt lejátszotta magának .. és  tán a mai napig is  játsza..

 Szóval mi is  történt 8 óra 54 perc 29 másodperckor?  Mondják hogy semmi. Szerintem viszont egy  fontos  dolog.  Akkor  dönthette el utoljára   a férfi hogy feladja e? Többé már utánna nem kételkedett. Nem vette elő az órát. Akkor tudta  hogy bármi is lesz  ezt végigcsinálja.

Mi az idő? Sok sok pillanat  ami elmúlik egyszer . Amit akkor kell megélni. És mi a művész? Aki ezt megállítja. És ki a boldog ember? Aki megtanulja  értékelni az adott pillanatot, és megtanul hinni a  következőben..

CSERESZNYÉS ANDREA

A gerle és a vakond

Füleljetek ide, igaz mesét mondok,

hogyan maradt luklakó a vakondok.

Túrta a földet, de nem adta fel álmait,

irigyelte a gerlét, s annak csodaszép szárnyait.

Egy nap kibújt üregéből és felkiáltott a fára:

"Felköltözöm hozzád, arra a dús lombú ágra!"

Ámult ám a gerle a vakond tervén,

s inkább csendben nézte, mukkanni sem mervén.

Dühös lett a vakond, erővel próbálta megmászni fáját,

gondolta ezzel majd megoldja, a szelíd gerle száját.

Az ám, de lábait nem famászásra szánta az Ég,

küszködve kaparta a törzset, egy óra múlva is még.

"Sajnálom, hogy nem megy, – szólt a gerle csendben –

látod mindenkinek van otthona, az isteni rendben."

Így maradt tehát mindenki a helyén:

a gerle a magasban, a vakond földdel a fején.

Anyának

Egyszer régen, hol nem volt,

Leányt szült az Ezüst Hold.

Szeretgette, terelgette,

Becsületre nevelgette.

Két külön szív egy egység,

Bonthatatlan szövetség.

Két ajakról egy gondolat,

Sok embernek példát mutat.

Benned él mi szép és jó,

Hálámra már nincsen szó!

Büszkeségem, s minden csodám,

Te vagy Drága Jó Anyukám!

Boda Zsófia Borbála, Buksi

Füstös menet

Kellett,

Vennem,

Levegőt,

Rettentőt.

Mentem,

Gázban,

Nem té-

továztam.

Gyorsan,

Futva,

Szaladtam,

Kapkodva.

Hajtottam,

Magam,

Gyorsabb,

Tempóban.

Kínzott, fojtott,

Fuldoklott,

Alig bírta,

Orrom.

Hadar Judit

 Színes hajnal

Középszürke félhomály lepi be a tárgyakat,

            Hajnal van még,

Úgy döntöttem, leváltom a sötét színű árnyakat.

Füstös, barna kávéillat, csend és meleg idebent,

            Nyirkos ősz van,

Kintről fehér köd tekint be, álmosan és hidegen.

Sötétbarna keserű és aranybarna nádcukor,

            Összeillők, boldogok,

Ezüstszínű kiskanáltól eggyé válva felbolydul.

Hófehér tej felvidítja, mogyorószínt rögtönöz,

            Édes hármas, elvegyülnek,

Csíkos bögre tangójukhoz táncparkettet kölcsönöz.

Halványlila gondolatok, ezüstszínű tükörben,

            Felröppennek, elillannak,

Áttetsző és tiszta vízcsepp mindenhol a kezemben.

Zöldalma-szín selymes szappan, lassan mindent zöldre fest,

            Tisztasága gondolkodtat,

Vidám színű jókedvével megtölti lelkemet.

Finom a csend, szép zafírkék, drága, nemes, értékes,

            Létezik vagy illúzió?

Kékes fénye csendre inti nyughatatlan lényemet.

Szivárvánnyá válik minden érzés, szín és ragyogás,

            Csak kívánnom kell,

Felhővilág máris nyitja szürkésfehér kapuját.

Kicsit késve, érkezik már, át a fehér ködön át,

            Sajnálja a késését,

Aranyló Nap nyújtja felém mai első sugarát. 

Könnyű sárga káprázatot festett rá az ablakra,          

            Rég várt vendég,

Aranyfestékéből lopok, s lassan rákenem az arcomra.

PETRIK ZSÓFIA

Interjú

ÖREGASSZONY  : Sötét volt, amikor jöttek. Emlékszem. Csendesek voltak, senki sem hallotta őket. Csak a kutyák csaholtak. Forgolódtam az ágyamban. Rosszat álmodtam.

NŐ: Féltem, reszkettem. Tudtam, ha valamelyik elkap, nincs menekvés. Tudatlan voltam.

KISFIÚ: Hol voltál, Anyu? Nagy volt a felfordulás és én nem értettem semmit...csöngött a fülem, köhögtem és a kezedet kerestem a sötétben...

KATONA: Éhes voltam és fáradt. A csízmámra rászáradt a sár, a ruha rothadt rajtam, mosdatlan bőröm viszketett alatta. Egy forró fürdőt, bort és puha ágyat akartam csak. Miért olyan nehéz ezt felfogni?

NŐ: A bakák a kerítésnél ácsorogtak, cigarettáztak, vagy kártyáztak. A szemembe húztam a kalapom, az alól sandítottam rájuk. Megpróbáltam gyorsan elhaladni mellettük, de a kerítés hosszan nyújtózótt a dombokig és ők sokan voltak. Az egyikük elkapta a pillantásomat. Olyan furcsán nézett rám, hogy akkor már tudtam, hogy baj van.

KISFIÚ: A tenyerem alatt kőmorzsalékot éreztem, a fejem fölött gerendát. Szűk volt a hely.

ÖREGASSZONY: Zörgettek a kapunkon. Az ablakhoz botorkáltam és kilestem rajta. Egy ezredes és két közlegény állt a küszöbön. A szívem a torkomba ugrott. Hallottam, hogy a lányom és a férje mozgolódnak a szomszéd szobában.

KATONA: A feleségem megcsókolt, mikor beléptem. Közöltem vele, hogy hagyjon békén és inkább segítsen lehúzni a csízmámat. A mosoly letörlődött az arcáról, de engedelmeskedett. Elővettem a pénzt és az asztalra szórtam. Ennek megörült. Azt mondta, lám, milyen szép jutalom a hősiességemért. A hősiességemért! Ha tudná...Ha-ha-ha-hahaha!

NŐ: Megbotlottam. A kosaramból a körték a földre gurultak...

KATONA: Holtak. Ők tettek gazdaggá.

ÖREGASSZONY: Ajtót nyitottak a katonáknak. Hátranéztem a vállam felett az unokám réműlt szemébe. Csak álltam az ajtófélfának dőlve és figyeltem. A katonák ételt akartak. Nekünk az nincs, válaszolta a lányom férje. Nem engedte be őket. Azt, hiszem hiba volt. Az ezredes arca megkeményedett. Összeráncolta a szemöldökét. Mögötte a két suhanc röhögött.

KISFIÚ: Előre kúsztam. A lábam fájt. Nedvességet éreztem a lábszáramon. Ki akartam jutni a fényre. A por csiklandozta az orrom, fuldokolni kezdtem tőle.

KATONA: A feleségemnek be nem állt a pofája. Nem tudom, miről beszélt,annyira kábult voltam. Azt mondta, hiányoztam neki, minden este sírt a párnájába utánam. Ráüvöltöttem, hogy fogja be. Sápadtan elhallgatott. A fejem szaggatott. Abban a percben gyűlöltem.

NŐ: Lehajoltam a gyümölcsökért. A katona lassan megindult felém, hallottam a csikorgó lépteit. El kellett volna szaladnom, de nem bírtam. Csak hajolgattam. A katona segített nekem, felegyensedtem és megköszöntem neki. Egy percre még el is hittem, hogy elenged.

KISFIÚ: Beszorultam.

ÖREGASSZONY: Benyomultak az előszobába.  A lányom férje nem tehetett semmit. Nyomorék szegény. Az ezredes lenézett a vékony, gyenge és magatehetetlen lábaira, a kötésre a karján. A bottal rácsapott a sebesülésére, mire ő felkiáltott. Az ezredes újra megkérdezte, nincs-e élelmünk a szegény,éhező koldusok számára? Aztán újra meg újra elismételte. És újra meg újra lecsapott. A lányom kővé dermedt, mint egy szobor, még sikítani is elfelejtett. Valamit tenni kellett. Én mozdultam elsőként, de a lányom férje megelőzött: erős karjával torkon ragadta az ezredest.

KATONA: Tudod, te milyen volt a háborúban?, üvöltöttem a feleségemre, Tudod milyen az, amikor az ember annyira kimerült, hogy legszívesebben meghalna? Tudod milyen az, amikor fekszel a hideg sárban, fagyban, nincs egy jó dohányod, amit elszívhatnál, nincs egy lélek, akit szerethetnél, nincs nyugalmad és nincs kegyelem? Tudod, milyen az, mikor a halott bajtársaidat kell felzabálnod, ha túl akarsz élni? Tudod, milyen az amikor a sebed elfertőződik, a vér bugyog belőle és nincs egy tiszta gyolcs, amit cserélhetnél rajta? Nem tudod.

KISFIÚ: Nyögve sikerült előrébb tolnom magam. Az ujjaimat szellő simogatta. Tudtam, hogy már nincs messze a szabadulás. A térdem felhorzsolódott, ahogy előrébb löktem magam. Reméltem, hogy te vársz rám odakint, Anyu. Ostoba dolog volt, belátom. Megláttam a fényt, ahogy megcsillan egy nedves fűszálon és a beton egy részét is kivettem. Kijutottam! Felálltam és körülnéztem. Romok. Por. A szomszéd loncsos kutyája. Először nem ismertem rá az otthonunkra. Vagyis a helyre, ahol volt...

NŐ: Bevonszolt a bokorba. Ledöntött a földre és teljes testsúlyával rámnehezedett. Kapálóztam. Megütött. Ami ezután következett az nem volt más, mint vér és sötétség.

ÖREGASSZONY: Eldördült a lövés. Az ezredes lelőtte a lányom férjét. Így jár az áruló, mondta és egyenként a szemünkbe nézett, Tiszteljétek a férfiakat, akik vérüket ontották a hazáért és adjatok nekik enni, mert megérdemlik. Van szalonna és kenyér, meg kukorica, felelte a lányom. Azt hiszem, sosem szerette a férjét.

KISFIÚ: Gondolkodtam.

NŐ: Sírtam.

ÖREGASSZONY: Az ezredes megköszönte a szívességét. Egész udvarias tudott lenni, ha akart.

KATONA: Nekem is nehéz volt, felelte a feleségem, várni, hogy hazatérjen az én hősöm. Felnevettem. A háborúban nincsenek hősök, vagy ha vannak, azok halnak meg elsőként. Szegény fajankók. A feleségem csak nézett, azokkal a nagy szemeivel, amiért valaha úgy odavoltam. Valaha. Egy másik életben.

NŐ: Amikor végre lehengeredett rólam, csak feküdtem ott, csapzott hajjal, szétvetett combokkal. Behunytam a szemem, meg akartam halni.

KISFIÚ: Az úton tankok közeledtek.

ÖREGASSZONY: Bementem a szobába. Az unokám tágranyílt, könnyes szeme világított a sötétben. Leültem mellé. Fonnyadt mellemhez szorította kócos fejét. Hogyan magyarázzam meg neki?, töprengtem.

KATONA: A csatatéren megtanulod, mit jelent a túlélés, mondtam a feleségemnek. Álmodozhatsz az otthonodról, a szerelmedről, a gyerekeidről, a békés reggelekről, de csak akkor érheted el mindezt, ha ölsz. A feleségem a falhoz lapult, végig simított a haján. Biztosan bátran küzdöttél..., suttogta. Ennyire ostoba lenne?, gondoltam, még mindig nem érti?

KISFIÚ: Hívtalak, Anyu. De nem feleltél. Sosem felelsz.

ÖREGASSZONY: Énekeltem neki egy altatódalt, hogy ne hallja, ahogy a katonák magukévá teszik az anyját.

NŐ: Pár hét után tudtam: egy gyermeket hordok a szívem alatt.

KATONA: Félt tőlem. Valami furcsa, vad öröm töltött el.

KISFIÚ: A tankok közeledtek, páncéltestükön visszaverődött a napfény. Nem akartam visszabújni a sötétségbe. Néztem őket, mint egy felvonulást. Aztán a tankok megálltak. Megijedtem, mert engem vettek célba.

ÖREGASSZONY: Az unokám végre elszenderedett. Nyúlánk teste kirajzolódott a takaró alatt. Én csak ültem, hallgattam a zihálásukat és nyögéseiket a szomszéd szobában. Nem akartam, hogy ez történjen. Megbénultam. Én csak egy vén, fogatlan roncs vagyok.

NŐ: Egy gazember gyermeke rugdalózik a méhemben. Névtelen kis senkiként születik majd a világra. Szégyenem élő bizonyítéka lesz. A bátyám azt mondja vetessem el, fiatal vagyok még, kaphatok rendes férjet, lehet más, törvényes gyermekem.

KATONA: Más lettél, szólalt meg hirtelen a feleségem, megváltoztál, nem az vagy, akit én szerettem...Megváltoztam. Na és?, horkantottam fel. Aztán megértettem, hova akart kilyukadni. El akarsz hagyni, igaz?kérdeztem gonoszul, Talán van is egy új választottad? Megcsaltál, ribanc! Valld be, hogy megcsaltál! Csak rázta a fejét, potyogtak a könnyei.

KISFIÚ: A tank csapófedele kinyílt és egy katona feje jelent meg. Rámkiálltott, mikor el akartam szaladni. Azt kérdezte, nem jövök – e velük. Tétováztam. Azt mondta, elvisz egy helyre, ahol biztonságban leszek. Meg kell keresnem az anyukámat, kiáltottam oda neki. Segítek, felelte erre a katona.

ÖREGASSZONY: Te ringyó!, sírtam a lányomnak, Mit tettél velünk? Szégyelld magad! Hogy képzeled te ezt? Ostoba lány! Ezt nem szabad, nem szabad, nem szabad, nem szabad, nem szabad, nem szabad...

NŐ: Döntöttem, feleltem a bátyámnak, döntöttem a gyermekem sorsáról.

KATONA: Megragadtam a karját és magamhoz rántottam az asszonyt. Szipogott. Hagyj békén, eressz el, már nem szeretlek! Hazudsz!, lihegtem a fülébe, Hazudsz!

ÖREGASSZONY: Nem, válaszolta izzó szemmel a lányom, a háborúban mindent szabad, Mama. Ne szidj, ne ócsárolj! Csókolj kezet, nevess, örülj, nevezz a te kicsikédnek! Mert megvásároltam az életeteket. Odaadtam a becsületemet az ezredesnek, hogy ti makulátlanok maradjatok és élhessetek tisztességesen. Használd ki, ne menjen kárba az áldozatom! Megértetted? Jó éjt, Mama.

NŐ: Nem vetetem el. Megtartom. Felnevelem.

KATONA: A férjed vagyok, azt csinálok veled, amit akarok! Ha kell ágyba viszlek, dolgoztatlak. Megváltoztam, ez igaz. De a férjed vagyok. Fogadj el olyannak, amilyen vagyok. Amilyenné lettem. Amivé a háború tett. Szeress engem! …Kérlek...

NŐ: Édes kis magzatom...

KISFIÚ: Velük mentem.Hívtalak, Anyu. Nem feleltél. Sosem felelsz.  Megkereslek, ígérem.

ÖREGASSZONY: Bólintottam. Az unokám megmozdult álmában és motyogott valamit. A lányom elmosolyodott. Megengedtem neki, hogy megérintse.

KISBABA: Oá, oá, oá, oá!

Jánoska Mátyás

A szavak üzennek

Fiatalok váltak szét a Mában
S Tegnap, de még a Múltban is
Történült meg ez szégyen vagy
Üdvözlés. Mindegy már. Mindegy.
Lehet, a szavak csak mind egy
Semmik, de mégis fegyveres erő.
Fiataloknál, öregeknél mind
Csupán ez, ez jön elő.
De még az Életben, Halálkor
Ám még a Feltámadáskor
Is szavak lesznek érvényben.
Ez már mind Isten dicsőségében.

Múlandóság

Sarjadtan váltam ki a méhből,
Tüzesen, gyáván, fehéren én.
De születésemnek peremén
Harcolt velem még a szeretet.
S büszkén itatta nevemet.

Mára már kicsúsztam kezéből,
Feketén, ormótlanul, csúnyán én.
De múlandó Életemnek peremén
Harcol a testvér: a nagy Halál.
S mosolyog: az Istennek szolgáltál.

 

HANGAY NIKI

- korty tea -

Fájdalomcsillapító, alma, korty tea és már helyre is állt a lelki béke. Még nem kell túl sok, hogy embernek érezzem magam. Még csak november van.

Próbálom elhinni, hogy három kanál cukor elég feloldani a kétségeket. Keverem az óra járásával ellenkező irányban, fém koccan porcelánhoz. Remény karcol realitást.

Mintha macskák laknának bennem, valami folyton karmol belülről. Vérző sebek borítanak és semmi nem látszik. Elfojtott könnyekkel színezem élethűre a mosolyom - némán várom, hogy átszakítsa a bőrömet.

A nagymutató valahol a hármas és négyes szám között ugrál, nem ismerem az analóg órát, de tudom, máris elkéstem. Kiégett izzó mutatja az utat. Nem tudom, egyedül rosszabb-e, vagy ha nem tudom, kitől kell félnem. Mekkora esélyem van a túlélésre?

Füstölő, zabkása, korty tea, mégsem tudom, hol kellett volna pontot írnom kérdőjel helyett. A mesterségesen érlelt szorongás félig olvad el a cseresznyeízű forróságban. Próbálom kimenteni az ázott filterként fuldokló érveket. Lecsöppent méz a kifogás - homályosan átlátszó.

Valami végigéget belül, mint korty forró tea. Futóhomokban futni, nem haladok, csak mélyülök. Felkavarom a bögre alján kucorgó segélykiáltást. Gőzként oszlik el a rémület.

Takaró, kocka csoki, korty tea, nem elég. Mégis bekúszik a rétegek közé a holnapi rém. Korty tea, félek. Rettegés a sötétben. Korty tea. Kiáltani akar az utolsó kanál cukor. Korty tea, korty tea, korty tea... Túl későn alszom el a szép álmokhoz.

- betonrágó –

Jó lenne beleragadni az időbe, mint hajba az epres rágó. Kiszabadíthatatlanul, kiszakíthatóan, visszafordíthatatlanul deformáltan. Ragacsos rózsaszín céltalanság. A múltat valahogy csak egy homályos, túl kevés vagy túl sok dioptriás szemüvegen át tudom nézni.

Ha tegnap is azt csináltam, amit ma, mi a különbség a napok között? És ha a ma ugyanaz, mint a tegnap és a holnap, teljesen lényegtelen, ma halok meg vagy tíz év múlva?

Bocsánat, megint adott egy pofont a múltban élő énem. Akkor még éltem, most csak jelen vagyok. Ismeretlen arányban. Szeretni valakit annyi, mint újabb tűt döfni saját viaszbábodba. Nem tudom, miért nem tudok másról beszélni, a tartalom nem változik, csak a csomagolópapír fakul.

Saját magam vakfoltja vagyok. A kirakatokban sem tükröződöm. Mindegy, hányszor írom fekete tintával a bőrömre a kérdést, mindig lehet rosszabb. Fantáziavilággal próbálom kitömni a valóság ágyúival lőtt krátereket. Két világ sokfelé rángat, de ha valaki kérdezné: azért ugrálok, mert boldog vagyok és fázom. Álmokat váltok eszközökre. Minél távolabbra nézek, annál jobban érzem, hogy nem látok semmit. Kipislogom a vágyaimat a szemem sarkából, kártyavárat építek belőlük újra és újra és újra.

Ne törődj velem, csak sajnáltatom magam. Felnőni nem egy élményutazás, minél magasabb vagy, annál jobban húz lefelé saját súlyod. Mintha olvadt viasz folyna az ereimben, éget és merev minden mozdulat. Irányíthatatlan vagyok, kormányos nélküli óceánjáró a jéghegyekkel pettyezett, horizont nélküli mélykékségen.

Hunyorítok, hogy több csillag látsszon. Én vagyok a Göncöl-szekér: összetartozó darabjaim felfoghatatlanul távol vannak egymástól.

Őrlődöm az idő vasfogai közt, mit epres rágó – egyre csökken az élvezet, fogy az édes íz. Rózsaszínből piszkosfehérré fakulok. Ha majd végleg unalmassá válok, búcsú nélküli rövid repülés után eggyé válok az éppen kötő betonnal. Nem küzdök. Itt meleg van és biztonság. Állandóság. Mintha hajba ragadtam volna.

(Ha majd erre jársz, nézd meg, milyen jól áll egy epres rágónak a beton-szerep.)

Faragó Eszter

A rokon

   Alkonyodott. A félig leeresztett redőnyökön át már alig szűrődött be némi fény az aprócska  ablakokon.  A szoba falán riasztó árnyak nőttek, nyújtózkodtak, majd  tünedeztek el lassan. Az öregasszony az ágyban csendesen feküdt, s csak egy-egy apró rezdülés jelezte, hogy még él. Különben csend volt. Olykor az étkezőből beszüremlett némi zaj, de ez sem jutott el  hozzá; démonaival és emlékeivel viaskodott azon az aprócska életszeletkén, mely a halált és az életet köti még össze.

   Lajos, a legidősebb fivér, méltóságteljesen ült az asztalfőn, és időnként szomorú komorsággal üdvözölte az érkezőket. Halk morajjal folyt a beszélgetés. Lajos felemelte a poharát, mire mindenki elhallgatott, várták, mit fog mondani. Ülve maradt, felemelt poharát az egyre gyengébb fény felé tartva, elmerengve nézett át a bor vörösén, aztán csak ennyit mondott:

• Jah, hát igen, igen,  ilyen az élet…- azzal egy hajtásra kiitta a poharat.

A halk zsibongás újra indult; egyszer csak Julis sipító hangja zavarta meg a monoton zajt.

• …mert a Géza akkor azt mondta, hogy én vittem el a papa elektromos borotváját, de

mit kezdtem volna vele, különben is a Gézának nem volt szent a papa alig kihűlt teste, úgy gyűjtögetetett körülötte, hogy mire mi odaértünk, már alig volt mit a jegyző úrnak bediktálni!

• Na ne mondd, Julis! Nem a te lányod, a Mara kapta meg a televíziót

nászajándékba, amit alig egy hete vettünk a papának? - a nagy hasú, kövér Géza arca vörösre gyúlt az indulattól, ingerülten söpörte le felesége, Ica nyugtatgató kezét a karjáról. 

• De csak azért, Gézám, mert azt nem bírtátok el! Különben is, a tévét együtt vettük,

mind adtunk bele, mi is!  – rikácsolta most már Julis is magából kikelve.

• Julis, Gézu, halkabban, az Isten áldjon már meg titeket! Még ilyenkor is marakodni kell? –

Lajos dühösen állt fel az asztaltól, és újra töltötte a boroskancsót.

Miklós, aki eddig csak ült és megállás nélkül  vedelt, most megszólalt:

• Hogy van a Mári néni? –  Csönd lett, mindenki Lajosra nézett.
• Az utolját járja…azért is hívtalak össze titeket. Az orvos azt mondta, egy-két napja

van még…talán…meg kéne beszélni a temetést is…

Mindenki a szoba felé pillantott, de onnan semmi nesz sem szűrődött ki.

• Van végrendelet? – kérdezte Ica mohón.
• Hát éppen ez az! Se végrendelet, se pénz…Mári néninek nincs semmije! Aztán mi

gondozzuk már egy hónapja, meg kellene a költségeket beszélni… meg az ápolásáét  is…- Lajos zavartan elhallgatott, és a feleségére nézett. Julis vette át a szót:

• Mi nem akartunk senki terhére lenni, de a Mári néni amúgy is  csak valami távoli

rokon. Mi csak úgy tartjuk tíz éve….

• Tartjátok, tartjátok! – rivallt közbe Ica – az tartás, hogy nektek dolgozott

tíz éven át? Hát nem ő gondozta a disznót, meg a baromfit? Nem ő takarította a házatokat, hogy majd’ beleszakadt?

• Ne mondd már, Ica, azelőtt meg ő nevelte a  Gáborkátokat, meg a Veronkátokat, nem

igaz? És ki takarította a ti kakacsábon forgó palotátokat tizenegy éven át? Ki?

• Segített, igen, de nem is volt szegénynek hiánya semmiből! Nem úgy, mint egyeseknél!
• Ezzel meg mit akarsz mondani?
• Tudom ám én, hogy honnan fúj a szél! Nem kellene ám olyan nagyra lenni! Nem

átallottál a Gáborkánk ballagására egy vacak bizsut adni, gondolom, a zaciból vetted, te, a keresztanyja! Hogy nem sült ki a szemed a szégyentől! Eddig hallgattam, de most már elég! Irigyem voltál egész életünkben, mindig is tudtam én…

• Elhallgassatok, a jó mindenit! Nektek semmi sem szent? – csapott az asztalra Lajos.

Riadtan csendesedtek el  a sógornők,   de a lapos pillantásokból, mellyel egymást méregették, tüzelt az évtizedek óta elfojtott harag. - Nem szégyenlitek magatokat? Az odabenn haldoklik, szegény, ti meg itt marakodtok? És ha minden szót hallott?...

Megcsörrentek a poharak, ahogy a feltámadó csöndben a rokonok újra inni kezdtek.

• …meg aztán nem is a mi rokonunk a Mári néni, hanem a tiétek, fiúk. Csak úgy

kaptuk anyátok révén. – törte meg a csöndet újra csak Ica.

• Miénk? – nézett bután Lajos az asszonyra. – Hát nem a te nénéd, Ica?
• De nem ám! – csattant fel Ica.

Most mindenki Julisra nézett.

• Nem! - kiáltotta Julis – Semmi közöm hozzá! Mikor az esküvőnk volt, a Lajos

mondta, hogy anyátok valami rokona a Mári néni. 

• Nem mondtam én ilyet, Julis! – Lajos méltatlankodásában leejtette az utolsó falatot

 az ingére, vadul dörgölni kezdte, amitől az persze  még jobban belenyomódott. Ingerülten a pohara után nyúlt, aztán megállt a keze a levegőben.

• Fiúk! De hát kicsodánk nekünk akkor a Mári néni, ha sem nem az Icu, sem pedig a

Julis rokona?

Döbbent csend állt be. A fivérek zavartan bámultak egymásra.

Miklós részeg hangja törte meg a csöndet.

• Nálam 9 évig volt a Mári néni, anyánk haláláig, akkor kértétek Gézu kölcsön.  Aztán

meg ti Lajos, a Gézutól. Harminc éve itt él közöttünk, és azt sem tudjuk, kicsoda ez az öregasszony! – mondta Miklós és felnevetett. Újra megtöltötte a poharát és fejcsóválva, gúnyosan nézett a testvéreire. Csuklott egyet, s a mozdulattól   kifröccsent  néhány csepp bor a poharából. Gyorsan fölhajtotta az italt. Csendesen nevetgélt maga elé. A nők leplezetlen undorral nézték.

• Tíz éve tartok egy asszonyt, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda...- suttogta

hitetlenkedve Ica.

• Én meg tizenegy éve! – vágta oda Julis. – Most mi legyen? Csak nem

fogjuk a saját költségünkön eltemetni ezt az idegen vénasszonyt?

A beálló csöndet kopogás zavarta meg. Lajos nehézkesen fölállt.

• Ez az atya lesz...az utolsó kenetet hozza. – mondta. - Én hívtam ide, mikor még azt

hittem, hogy a rokonunk. Most mit csináljunk?

Senki sem felelt.

• Dicsértessék! – hangzott fel az atya öblös hangja, és sorra üdvözölte a rokonokat.
• Atya, köszönjük, hogy eljött, foglaljon helyet. Egy kupica bort? – kedélyeskedett

Lajos, hogy időt nyerjen. A reverendás, magas férfi helyet foglalt, és gyorsan felhajtotta az felé nyújtott italt. Aztán a rokonokhoz fordult:

• Szeretném látni a drága Mári nénit.
• Atya, van egy kis gond, nem is tudom, hogy mondjuk el…- Lajos elakadt, aztán

segélyt kérően nézett a többiekre. De a rokonok zavartan kerülték Lajos tekintetét.

• Elkéstem? – kérdezte a pap. – Csak nem?...
• Nem, atya…az a helyzet, szóval…hogy is mondjam…
• Nem is a rokonuk, most derült csak ki! - rikoltott közbe Ica. – Több mint 30 éve él

már velünk, gondoskodtunk róla, elláttuk mindennel, kedves rokonunkként kezeltük Mári nénit, de valójában egyikünknek sincs semmi köze hozzá! Nem tudjuk, most mi tévők legyünk!

A pap arca földerült.

• Micsoda derék emberek maguk, a Jóisten áldja meg ezért mindannyiukat! – felelte

megkönnyebbülten. – Akkor majd ezt is beleveszem a beszédembe, ha a megboldogultról beszélek. – Ezek szerint nincs is vérrokona a drága Mári néninek? Áldom az Urat, aki így gondoskodik a nincstelenről! – rikkantotta, és gyorsan fölhajtott még egy pohárral, amit időközben Lajos töltött neki.

• Menjünk, fiam – fordult újra Lajoshoz. Eltűntek a szobában, a rokonok magukra

maradtak. 

• Na, ezt jól megcsinálta a te Lajosod! – sziszegte Ica Julisnak. – Csak nekünk kell

eltemetni a „drága Mári nénit”!

• Most bezzeg kinyitod a szád, Ica, de a pap előtt hallgattál, mint a sír! – vágott vissza

Julis.

• Mári nénire! – rikácsolta Miklós, és újabb pohár bort engedett le a torkán.
• Mi már beletettük a magunk tizenegy évét…- jelentette ki Géza, és kihúzta magát. –

Most ti jöttök, Julis. Meg te, Miklós öcsém!

Mielőtt újra elszabadultak volna az indulatok, nyílt az ajtó.

• Elment…- mondta szomorú hangon a pap. – Szerencsés volt, hogy egy ilyen szép,

nagy, szerető családban élhetett. Vigasztalja magukat ez a tudat! Most mennem kell. Dicsértessék!

Lajos kikísérte a papot, aztán visszaült a helyére. Kezébe vette a poharát, töltött és megszólalt:

• Jah, hát igen, igen, ilyen az élet…- azzal egy hajtásra kiitta a poharat.

A fivérek és a sógornő szedelőzködni kezdtek.

• Fogadd részvétünket, Lajos!- mondta Miklós gúnyosan, és részegen imbolyogva

kitámolygott az ajtón. Gézáék is elmentek.

• De kicsoda a Mári néni? – motyogta most már Lajos is részegen maga elé, ám választ

hiába is várt volna. Kiment a sötétbe borult kertbe. Odafenn szikráztak a csillagok. Kihallatszott, ahogy a házban Julis tesz-vesz még, mosogat, pakolászik, dünnyög.

Csak az öregasszony aludta nyugodt, végtelen álmát. Ahogy a szeretetben megboldogultak szoktak aludni.

dáma lovag ERDŐS ANNA

Vigyázz Európa !!

Mert elindult a Sátán!!!
Tör,zúz,amit útjába talál
Nem ismer kegyelmet
Sem határokat,s tengerre száll

Vigyázz ez a menekült áradat!!
Életedre tör,követel,kiabál!
Hazáját aprópénzért árulja el
S fizet a TE életeddel!!

Vigyázz Európa,rád tör a Sátán!
Nem ismer hazát,sem határokat
Megmássza a hegyeket,falakat
Tüzet rak,amerre elhalad!

Elárul Isteni hitet !
Gyújtogat,amerre jár
Mannon Isten nevében cselekszik
S eltapos országokat !

Védd meg országaid és Istened Európa!
Eljött egy utolsó veszély??!!
Évezredek hite dől romokba!!
S Istened sem jön,aki megvéd!!

Vigyázz Európa,míg nem késő!!!
A Sátán kimondta rád az ítéletet!!
Össze kell fogni,amíg lehet!!
S megmenteni az elveszett lelkeket!

A Sátán már itt dörömből!
Kertjeidben pusztul a virág
A BÉKE galambja riadtan figyel
Mert idegen a fészkére száll !!!

*********

Petőfi Sándor emléke él

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek
Talpra magyar,itt az ideje
Hányszor tagadnak meg
Szívükből kivetve
Sírodat megtalálva
Hányszor sírnak,sírodat megásva
Támadj fel újra,mert itt az idő
Magyar nemzetre ismét
Ráhajlik a szemfedő
Ismét kifeszítik a szent lobogót
Magyart,székelyt,te add meg a jelszót

„Talpra magyar”,vagy ne siránkozzál
Nemzeted sírjánál ne imádkozzál
Állj fel ismét romjaid alól
Itt a tavasz,ismét kivirágzol
Talpra magyar szólítsd újra a nemzetet
Nem magyar,aki a bajban kesereg
Ne hagyjátok,hogy a megszenvedett
Földet eladják
Karvalyok lepjék el ismét a hazát
Hányszor állunk fel talpra mi magyarok
Hányszor ontott hősként vért fiatok
S mindig felálltunk,ha vészek dobáltak
Megmutattuk erőnk,tudásunk a nagy világnak

Petőfi szelleme él,ismét megtalálták
Tavaszi légben lengeti a nemzet zászlaját
Ti ne értenétek,ismét március van
Eljött a tavasz,ismét megújultan
Nem hagyjuk a nemzetet földbe taposni
Önmagunkért megint talpra fogunk állni
Zöldell a vetés,az arat majd,ki vetette
Nem lesz a magyar senkinek szolga népe
Petőfi szelleme él,újra feltámadt
Talpra állítója lesz e szomorú hazának
Mert a hősök Istennél szót szólnak
Ne engedje vesztét a szegény magyarnak
Nyújtsa felé karját,hogy fel tudjon állni
Ne legyen járma,ne lehessen leigázni
Mert hitében mindig bízott a magyar
Mindig talpra állította,ha jött a zivatar

Tavasz van,Petőfi tavasza
Lelkünk újra kivirulva
Zászlóink lobognak a szélnek
Reményt ad-e szomorú nemzetnek
Talpra kell itt mindenkinek
Mert összefogunk,s egyetértünk valahára
Mert Petőfi szellemét a nemzet megtalálta
Békét,s szeretetet üzen a nagyvilágba !!!

HEGEDŰS FERENC

F ú r ú s k ö z i  o l i m p i a

1.

Úgy kezdődött az egész, hogy felsőbb körökben elhatározták, hogy a Magyar Köztársaság nemzetközi tekintélyének növelése és emelése céljából építeni kell a meglévők mellé egy újabb autóutat, mégpedig Szerbia önálló köztársasággá válása után, mely a széthullott Jugoszlávia tagállamainak viszálya következtében eleinte kétséges volt, de később a helyzet stabilizálódott.

A terveket más irányú elfoglaltságai következtében nem Makovecz Imre, hanem mások alkották.

Mind az öt alkotó benyújtotta a zsűrihez elképzeléseit, mivel az nem tudott közöttük dönteni, az egészet egyszerre használták fel.

Ezért lett olyan, amilyen.

A nyomvonalat úgy próbálták kialakítani, hogy az mindenkinek megfeleljen minden arra fekvő község, város  vezetőitől , bölcsiseken, ovisokon, iskolásokon, főiskolásokon, egyetemistákon át a dolgozókon és munkanélkülieken keresztül a csőlakókig. Mivel a magyar népet mindig vonzotta a régészet azon oknál fogva, hogy mi lakunk legrégebben Európa közepén, a leendő sztráda helyén mindenütt elkezdtek ásatásokat folytatni.

Így történt ez Röszkén, Fúrúsközben is, ahol már az emberiség megjelenésének hajnalán mamutokat vadásztak, nem tudni milyen módszerrel,, mert errefelé nemigen voltak szakadékok, melyekbe belecsalogathatták volna őket, de lényeg, hogy szakócák és  egyéb pattintott kőszerszámok,  valamint felaprító eszközök bőségesen maradtak az utókorra. Ezeket az alföldön élő őseink  valószínűleg a Vértesszőlősön tanyázó Samu nevezetű egyéntől  importálták cserekereskedelem útján. Később mindenféle nép megfordult erre, mert a demográfiai robbanás következtében keletről nyugatra, nyugatról keletre, délről északra, északról délre, srégen erre, haránt arra, szóval összevissza népvándorlás kezdődött. Így toppant be a III. század elején / akkor még nem tudták, hogy ez a harmadik század, mert a rómaiaknál az „ Ab urbe condita „ , azaz a város alapításától kezdve, más népeknél és törzseknél ötletszerűen, vagy a nép hagyományait tisztelve más – más időszámítást használtak /  a jazigok, a szarmaták egyik törzse.

A szegedi Móra Ferenc Múzeum régészei  vonultak ki nagy apparátussal, ásókkal, lapátokkal, csákányokkal, dózerrel, spaklikkal és ecsetekkel felszerelve a helyszínre. Mivel az ásatást  két csoport végezte, egyik a körzetünkben lévő, már régen megszűnt Fúrús vendéglő és táncház mellett, másik a tőlünk nyugatra található Fúrús vendéglő / mely ma is üzemel / és szállodával szemben  verte fel sátrait. A két helyszín között az összeköttetést a gyér mobilhálózat mellett egy terepjáró biztosította.

Mivel mindig érdekelt a régészet, már hat éves koromban a dorozsmai dögtemetőben ló és csirkecsontokat találtam, később a Keramit téglagyárban lórézás mellett a kubikosok munkáját figyelve összegyűjtöttem néhány antik cserépdarabot és egy rozsdás nehézlovassági   kardot. Ez utóbbit smirglipapírral kifényesítettem s mivel elég nehéz volt megfogni, két kézzel aprítottam az üzem területén kívül elszaporodott birkaparéjt, kutyatejet, bogáncsot és minden más gyomnövényt, nagy sikerélményt szerezve magamnak.

Mivel már öt éves koromtól folyamatosan írtam és olvastam, így lassan felcseperedvén egyre jobban érdekelni kezdtek a történelmi könyvek, melyeket először öreganyámnál olvastam a Fonógyári úton. majd gimnazista koromban az Antikvárium felett lakó Módra bácsitól szereztem be, mivel a szegedi könyvesboltokban a dekadens nyugati ponyvairodalom nem létezett, csak szocialista, vagy más haladó szellemű könyveket lehetett vásárolni. Ifjúkommunista neveltetésem tudatában mélységes megvetéssel és undorral vásároltam meg a szemétre való ponyvát, hogy egész hátralévő életemben tudjak mit utálni. Egyszer inogtam meg, mikor az érettségi írásbelin Erich Knight:  Légy hű magadhoz  című könyvét elemeztem ki, melyet nem sokkal előtte olvastam. A dolgozat egyébként jeles lett.  Szorgalmasan látogattam a Móra Ferenc múzeumot, a Pacsirta utcai, Rókusi fiókkönyvtárat, ahol dr. Fráter Lorándné, a későbbi orvos egyetemi rektor anyukája volt a könyvtáros. Már idősebb, nem szép, de csodálatosan beszélő, minden dologban tájékozott, igen művelt asszony volt. Ő szervezett először Szegeden Könyvbarátok körét. Ma is nagy szeretettel emlékezem Rá. Az olvasás iránti rajongásom később is megmaradt, a gyűjtési szenvedélyem nem, mert jöttek a dolgos hétköznapok, ahol a görög múzsákat és isteneket már ismerve Pallasz Athéné, Minerva és Kalliopé tisztelete mellett és helyett elég sűrűn Dionüszoszt részesítettem előnyben. A mámor istenét eltilajgatva 46 éves koromban megházasodtam, egy évre rá megszületett pici fiam, szintén Ferenc, mivel már a dédapja is ezen a néven futott, ötödik lett a Ferencek hosszú sorában. Az első  nőzött, kártyázott és itta a márkás borokat. Feca már 25 éves nagy ember,  no még nem az irodalomban, művészetben, hanem magasságban. 205 centi, de még növésben van. Újabban nagyon szellemes kínrímeket gyárt, remélem, később meg fog komolyodni. Egyébként az írást én is így kezdtem.

Éppen betöltötte az ötödik évét, mikor megjelentek a régészek. Akkor már egyedül éltem a tanyán, mert a feleségem bénulása miatt beköltözött a családdal Szegedre, csak hetenként látogattak ki gépkocsival, mikor a fiamat is kihozták. Ha jó idő volt, busszal utaztak.

 A régészek  közül  párat már régebbről ismertem a múzeumból. Jött a markoló, szerszámok, sátrak. A gépezet hátsó kerekei mintegy két méter magasak voltak, míg kezelője Józsi alig nőtt ki a földből, úgy hogy a hágcsóhoz oda kellett támasztani egy kis  létrát hogy fel tudjon mászni a vezetőfülkébe. Segédmunkásokat a környékről fogadtak fel, mert a megváltozott társadalmi rendszer első dolga az volt, hogy bevezesse a munkanélküliséget. Én a derekam miatt nem jelentkeztem, de történelmi és múzeumi tájékozottságom, páratlan spakli – és ecsetkezelésem segítségemre volt abban, hogy engem is profi régésznek nézzenek a környékbeliek. A nagyja földet markolóval távolították  el, majd lapáttal dolgoztak addig, míg a csontváz kontúrja ki nem rajzolódott. Ekkor már csak spaklival lehetett munkálkodni és mikor a csontokhoz értek, először óvatosan lekaparták róluk a homokot, majd az ecsettel kellett megtisztítani az egészet. Ha voltak gyöngyök, vagy más csecsebecsék, ezeknek a helyükön kellett maradni. Nagyon pepecselő munka volt, de megérte.  Ezek után  le kellett az egész sírt minden tartozékával együtt aprólékosan le kellett rajzolni, hogy mi hol van. A régészek ragyogtak örömükben mikor megtalálták az első csontvázat.

A főnök és csapata két kilométerrel arrébb avarokat keresett, cserepeket talált, mi viszont cserepeket kerestünk és jazigokat leltünk . A sírok északkelet – délnyugat irányban helyezkedtek el, gondosan betájolva, így annak a reményemnek adtam kifejezést, hogy a navigálást már a jazigok is ismerték. A fej mindig délnyugati irányban volt. Pár női csontváz mellett gyermekvázakat is találtunk.

 A harmadik sírban egy nagydarab nő csontváza pihent ékszerekkel telirakva. Ezek apró gyöngyök voltak, a nyakán, csuklóin, bokáján,  szám szerint 365. Volt rajta egy fejék is egy nagy és több apró gyönggyel. Ruhafoszlányokat csak olyant találtunk, amely keményebb anyagból készült és így ellenállt az időnek. Hogy nő volt, a medencecsontja formájából tudhattuk meg.

Azonnal meglátogatott Minerva, kineveztem magam keresztapának, / nem olyannak, mint a maffiában /  és egy képzeletbeli kupa vízzel nyakon öntve azt mondtam fennhangon:

Legyen a neved e naptól kezdve Elissza Trabália Taslanova!

Termete miatt gondoltam, hogy előkelő, trabális hölgy lévén életében rengeteg taslát oszthatott szét beosztottjainak. Sejtelmem sem volt arról, hogy néhány nap múlva személyesen találkozunk.

 A következő délelőtt szokásosan indult, de nem úgy fejeződött be. /Most arra kérem olvasóimat, hogy fogadjanak sírig tartó titoktartást, mert ha a röszkei vadőrök fülébe jut a történet, lehet, hogy beperelik a Szegedi Móra Ferenc múzeum régészeit gondatlan veszélyeztetés és a bűnjelek eltüntetése miatt, hiába borult húsz év után a feledés fátyla a sztráda betonjával együtt az egész esetre. /

A főnök, vagy a sofőrje, már nem tudom, melyik, elütött egy őzet, amely megpróbált céltalanul átlődörögni a terepjáró előtt az úton. A baleset megtörténte után belerakták a kocsiba és hozzánk érve elkezdődött a tanácskozás:

Bejelentsük? – Ne jelentsük be?

Rövid töprengés után egyetértésre jutottunk abban, hogy, jobb, ha az őzike a mi gyomrunkban lel végső nyugalomra, mint a vadőrökében. Azonnal kineveztünk egy domaszéki kovácslegényt  szakácsnak, aki saját bevallása szerint már sok lakodalomban bizonyította kivételes főzőtudományát, Kati lett a kukta, én az anyagbeszerző, tűzfelelős és a  mindenes szerepét vállaltam. A három személy vacsoráig felmentést kapott a kubikolás alól, így az ásatásnak még a köze4lébe sem mehettünk. Megpucoltuk a krumplit, elkészítettük az uborkasalátát, az őzike békésen rotyogott az általam hozott bográcsban, a Nap kegyetlenül tűzött, a férfiak egy szál gatyában, a nők fürdőruhában dolgoztak, mindenki izzadt, mint a ló. Ebéd nem nagyon kellett, mert mindenki az őzpörköltre várt, pedig a röszkei szakácsok igen jól főztek. A Tombácz Pityu bácsiéktól hozott tízliteres demizson kövidinka egy közeli bokor alatt, a postaládák mellett lapult egy frissen megásott gödörben hűlni, ponyvával letakarva. A fiúk időnként el – ellátogattak arrafe4lé megnézni, hogy elég hűvös – e a nagy bokor takarásában, közben elosontak egy másikhoz , ahol  egy, az előzőhöz hasonló butykos  rejtőzött a dolgozók nyakának megolajozása céljából, természetesen sutyiban, lévén szesztilalom a munkaidő alatt.

A bikinis régészlányok megállapításom szerint sokkal mutatósabbak voltak a lábaink előtt heverő jazig amazonoknál. Erről ennyit.

Lassan beesteledett és megérkeztek két fuvarban vendégeink a másik ásatásról. Hazaugrottam a gitáromért, mely  húsz év alatt sem halálozott el, csak kissé beporosodott. Valamelyik fiú hozott egy szájharmonikát, így együtt állt minden a mulatságra. Régi indián szokás szerint én mondtam a megboldogult őzike maradványai felett a búcsúztatót, valahogy így:

-Ne haragudj ránk kedves testvérünk, de véletlen volt a baleset, nem szándékos, ezért ne orroljon a szellemed, mert testedet szeretnénk tisztességgel gyomrunkban eltemetni. A Nagy Manitou legyen továbbra is a veled!  Nyugodj bennünk békességben! Ámen! 

Ezt mindet zulu nyelven mondtam, hogy senki se értse, még én sem, csak az utolsó szót  rebegtem latinul.

A suttyomban eldugott bor már régen elfogyott, így mi férfiak már csillogó szemekkel ültünk a Pityu bácsitól elhozott kecskelábú asztal mellé helyezett két lócára,  A többiek a földön foglaltak helyet, tudniillik a két tábor lakóin kívül meghívtuk őket is, de az állataik ellátása miatt nem értek rá. A tányérokat, evőeszközöket, poharakat tőlünk hoztuk el két nagy kosárban az egyik lánnyal. Aperitifnek mindenki kapott egy – egy pohár törkölypálinkát, így nem csak az izzadtságtól bűzlött a társaság.

A pörkölt fönséges volt. Mindenkinek bőségesen jutott, a nagyobb étkűek kétszer is szedtek belőle. A szakács munkáját osztatlan elismerés kísérte.

Kezdetét vette a muri  csöndes borozgatással. a régészek és a melósok sorra mesélték az anekdotákat, vagy a velük megtörtént eseteket. Fogyott a bor, így hamarosan össze kellett dobni a pénzt egy másik demizsonra. Egy fiú elballagott érte. Mire visszaért, már szólt a gitár és a szájharmonika. Régi szép magyar nótákat és slágereket daloltunk nagy átéléssel, melyeket egykor Kriza János, Bartók és Kodály gyűjtött, bőven fogyott a bor, mindenki túláradó szeretettel ölelgette egymást,  összetegeződtek a régebbi magázódók. Ifjúsági színházi múltamból előszedegettem néhány néger spirituálét, de mikor féktelen jókedvemben rázendítettem egy viking harci indulóra, a társaság tagjai egyébként is már keresztben álló szemeikkel még ferdébben néztek rám, így visszatérve a hagyományos dalokhoz, késő éjszakáig tartott a mulatság. Vége felé  gitárostól beleraktak egy talicskába és két markos munkatársam, este óta barátom egymást váltva hazafuvaroztak a tanyára.

 2.

Arra riadtam fel, hogy a Tibiscus partján ülök, római légionárius öltözetben, a nevem Gallus Violinus Naso és centuriói minőségben katonai tanácsadó vagyok a jazig törzs szálláshelyén azon célból, hogy kiképezzem harcosaikat gyalogsági hadviselésre és arra, hogy miként harcoljanak ellenünk, rómaiak ellen, ha véletlen idejét múlttá válik az örök és megbonthatatlan barátság és együttműködés, mely  szerződéseket évente megkötött egymással a római és jazig állam. Mind a béke, mind a csetepaték mindig a fair play szellemében, igaz sportemberekhez  méltóan történtek.

A Tibiscus nem volt olyan zavaros, olajfoltos, koszos, mint a huszonegyedik századbéli Tisza, a medre méltóságteljesen össze – vissza kanyargott, partja mentén sás, nádasok és vidám fűzfák sorakoztak és hajladoztak a friss tavaszi szellő hatására, nem  voltak olyan szomorúak, mint ezernyolcszáz évvel később. Gumiabroncsok és sörös dobozok  helyett kárászok, keszegek, potykák,  csukák és harcsák úszkáltak és fickándoztak a szőke habokban. Mélázva azon, hogyan kerültem ide, egyszerre csak egy súlyos kéz nehezedett a vállamra.

- Szia  Naso! – szólalt meg mély basszusán a hang gazdája.

- Szia! – köszöntem én is hátrafordulva szemügyre vettem a tulajt. Mintegy százötven kilós, trabális nőszemély állt mögöttem jazig népviseletben gyöngyökkel teliaggatva. Fekete haja két varkocsba fonva derekáig csüngött szemöldökei nem voltak kihúzgálva, kontaktlencsét sem viselt, a piercing is hiányzott, viszont szemei alja halvány rózsaszínűre volt festve. Csak azon csodálkoztam, hogyan bír el ekkora súlyt és terjedelmet a taki, vagy a tarpán. Később jöttem rá, hogy ezeket a lovakat nehéz terhek cipelésére tervezték eleve, ezért mindkettő ló a talpán, különösen a tarpán. Első pillantásra észrevettem, hogy ennek a csajnak  ezzel az alakkal csakis Trabália lehet a neve.

- Mi szél fú  jdogált erre Trabikám? – kérdeztem.

- Hát az olimpia! – felelte nagy lelkesedéssel.  Tegnap  dumáltál  arról, hogy fel fogod újítani a régi görög játékokat.

- Jaaaaa! – közben erősen töprengtem azon, hogy mikor is volt a tegnap, és hogy a fenébe mondhattam ilyen ökörségeket, mikor az olimpiai játékok megszűnése után nem volt semmi sportesemény évezredeken keresztül, mígnem a francia Coubertin báró és a magyar Kemény Ferenc el nem határozták, hogy újra élesztik haló porából ezt a nemes hagyományt. Ezután az is eszembe ötlött hogy én döntöttem úgy, hogy a bárókat a harmadik helyre szorítom a dobogón és az olimpia felújítását másodiknak én fogom elvégezni, mégpedig Fúrúsköz határában, melyet már a neandervölgyi időkben is így neveztek és így én is benne lehetek a sporttörténeti, még inkább a történelemkönyvekben

A sík, néhány csenevész fával és bokrokkal tarkított tájon körös – körül jurták álltak, csak a későbbi Fúrús vendéglő helyén emelkedett ki a földből egy palotának nevezett faház, melyet még a földművelő bolgár törzsek hagytak hátra, mielőtt elköltöztek volna délre, helyet hagyva a szablyákkal és nyilakkal udvariasan bekéredzkedő  szarmata törzsek egyikének, a jazigoknak. A virágzó bolgárkertészetek lassan elenyésztek helyet adván a füves pusztának. Így az egész környező síkságot át lehetne alakítani egy nagy sportkomplexummá, fűnyírók sem kellenének, mert a fölösleges  növényzetet a lovak lelegelnék.

Gondolataim árját Trabália basszusa szakította meg:

Nyomás akkor apámhoz! – mondta. Felcihelődtem és észrevettem, hogy majdnem egyforma magasak vagyunk a hölgyeménnyel, csak a kerületünk különböző.

A törzsfőnököt Zoborjánnak hívták. Mikor Trabival beléptünk az aulának kinevezett tisztaszobába, úgy ült a karfákkal ellátott hokedlin, mint egykor Pheidiász Zeusz szobra Olümposzban a tiszteletére épített szentélyben, csak éppen térdig lógott a bajsza, haja csimbókokban csüngött, ruházata pedig az előbbivel ellentétben egy szattyánhoz hasonló bőr lajbiból és nadrágból állt, szalmakalappal és faklumpákkal kiegészítve, melyekre sarkantyúkat szereltek lova ösztökélése céljából. A facipőket a dákoktól vették át, a sarkantyút viszont állításuk szerint ők találták fel.

A történelemből tudván, hogy száz év múltán Attila a hunokkal belódulva az itt élő törzsek egy részét beolvasztja a népébe, más részét pedig elhessegeti a szélrózsa  minden irányába, hogy keressenek maguknak máshol legelőt. Akkor veszi kezdetét az igazi népvándorlás, ezért tartottam ezt a békés jazig időszakot az olimpia megrendezésére alkalmasnak, mert az  utánuk következő népek a történelem folyamán mind azt hitték, hogy ezer évig uralják a Kárpát medencét, mely dolog egyáltalán nem jött be nekik a magyarokat kivéve.

- Aztán miképpen akarod azt az olimpiát lebonyolítani, mert mi az íjászaton meg a lovagláson kívül abszolúte nem értünk semmiféle sporthoz? – kérdezte Zoborján  perzsa tájszólással, melyet még kisázsiai kalandozásaik közben szedtek fel a jazigok.

-  Először az egészet meg kell szervezni a médiát, mivel a mobiltelefont, a tévét,  rádiót, számítógépet és az internetet ezután fogják feltalálni, ti pedig rendelkeztek harci dobokkal, először néhány száz  lovas kadétot kisbírónak kell kiképezni, hogy mindenütt ki tudják dobolni a legújabb híreket!  

- Mik azok a szerkentyűk, amelyekről az előbb pampogtál?

- Azokkal fogják később átverni az állampolgárokat.

-  Hű, de jó volna ilye4n nekünk is!

-  Kezdjük az alapoknál! -  mondtam  a lehető  legmeggyőzőbben. – Nekem az lesz az első feladatom, hogy kiképzem az első tíz kisbírót, akik majd a többieket betanítják, majd fellendítjük a gazdaságot. A római sesterciusok helyett bevezetjük a papírpénzt, bankokat, brókercégeket, biztosítási társaságokat alapítunk,  majd kezdődhet a korrupció megvalósítása. Ez a tömeges átverés törvényesített formája.

- Mi az a törvény?

Hallottál már róla, hogy Róma egy jogállam. A törvénynek nevezett valamit a Polgári Törvénykönyv, később a Code Civile foglalja össze, beleértve a kiskapukat is.

- És a  kiskapuk?

-  Ezekkel lehet törvényesítve kikerülni a törvényeket.

- Már értem! – Ha én eladok egy öszvért lóként és míg az üzletfelem be nem bizonyítja, hogy öszvér, addig lóként szerepel a nyilvántartásban. – De hogy jutok én  egy lóként eladható öszvérhez?

- Erre való a devizahitel. Rábeszéli egyik bankod a népet, hogy a jazig papírpénz, amit most akarunk bevezetni nem megfelelő semminek a vásárlásához, ezért egy római banktól, mely kizárólag  római papírpénzekkel foglalkozik és van itt bankfiókja, vegyen fel devizahitelt, abból megveheti a lónak nevezett öszvért és ti, engem is beleértve risztelünk a  pénzintézménnyel.

- Ez csodálatos! – derült fel azonnal az ábrázata a törzs vezérének. – És mi lesz akkor, ha rájönnek, hogy mégsem törvényesen kerültük ki a törvény?

- Erre való a lelépés. Mikor megszedted magad lével, átutaltatod az egészet Rómába, onnét továbbmegy  az egyiptomi Alexandriába, akikkel nem álltok diplomáciai viszonyban, közben szeded a sátorfádat és utána szöksz a zöldhatáron. Ez a bonyolultabb. A másik megoldás egyszerűbb. Hivatalosan kivezetsz egy küldöttséget tapasztalatcserére, a delegáció visszajön, te  Rómában maradsz, onnét áthajózol Alexandriába és politikai menedékjogot kérsz. Ott lajstromba vesznek és egy kis jatt ellenében még magas  pozícióba is emelkedhetsz. Ha én is kapok borítékban egy kis lóvét,  elintézem, hogy soha a büdös életbe ne kössék meg évenként a  római – jazig kiadatási egyezményt, mert a nagybátyám örökös szenátusi tag, másodállásban pedig a legfelsőbb bíróság legfelsőbb bírája.  Ha ez elintéződik, visszatérhetsz Rómába és röhöghetsz a markodba.

- Oké! – mondta a főnök. – Tehát ebből a gazdaságilag  felemelkedett stabil ország lenyúlt pénzeiből akarod finanszírozni az olimpiát és ebből akarsz egy bizonyos összeget lenyúlni magadnak hivatalosan.

- Természetesen kapsz jattot, miután megkötöttük a félhivatalos szerződést az olimpia megrendezésére. – feleltem készségesen.

- Trabália! – üvöltött ki a főnök a termetes leányzónak, aki azonnal teljes terjedelmében besomfordált,  ami nem volt nehéz, - mivel ott hallgatózott az ajtó mögött.

- Ide figyuzz lányom! – Ezennel megalakítom a személyem körüli titkárságot, aki a mai naptól kezdve te leszel. Ezzel párhuzamosan iskolareformot hozunk létre, összevonjuk ami összevonható és szétvonjuk ami szétvonható.. Megalapítjuk a Jazig Tudományos Akadémiát, melynek a vezetője, rendkívüli és külső tagja az öcséd Behemót lesz.  Közben mindketten megtanuljátok a rovásírást és olvasást! Így minden a családban marad.

- És te nem tanulsz meg olvasni?

- Én majd a lóvét olvasom!

3.

Otthon ébredtem. A vekker fülsiketítően csörgött, a falióra észvesztően kakukkolt, mobiltelefonom a Radeczky – marsot játszotta,  a rádió időjárás jelentést harsogott Német Lajos hangján, a Nap éppen egy fátyolfelhőt terelgetett el maga elől. Pocsék egy reggel volt, cudarul éreztem magam. Minden napon bevett szokásom volt jobb lábbal lépni a padlódeszkát helyettesítő linóleumra, most viszont erről is elfeledkezve bal lábbal keltem fel.

Ettől még gyászosabb kedvem támadt. Nem kellett öltözni, mert ahogy hazacipeltek és belevágtak a rekamiéba, úgy aludtam el. Nagy nehezen odavánszorogtam a falitükör elé. Ötvenkét éves koromban egy nyolcvanéves, roskatag aggastyán bámult rám véreres szemekkel olyan toprongyosan, mintha egy nagyméretű szemeteskukából mászott volna ki. Egy zománcos nagy lavórban igyekeztem megtisztálkodni, a levetett koszos holmit egy sarokba hajigálva. Megborotválkoztam, másik ruhát vettem fel és már csak hetven évesnek saccoltam magam, mikor belenéztem a tükörbe. Szemeim alján mintha két viharvert táska lógott volna.

Vissza kellett valahogyan térni eredeti állapotomba. Ehhez nem kellett mást tenni, csak átmenni Pityu bácsiékhoz, ahonnét a bort és a pálinkát szokta az  ásatáson munkálkodó illusztris társaság beszerezni. Bezárva az ajtót elindultam. Mozgásomat egy külső szemlélő vánszorgásnak nézhette volna, én viszont totyogásnak éreztem. Végre odaértem.

 Pityu bácsi éppen végzett a fejéssel és az utolsó sajtárral öntötte a tejeskannába. Halkan köszöntem és fátyolos hangon kértem egy deci szilvóriumot. Az öreg már akkor is kissé rosszul hallott, mert nemsokára visszatért egy lakodalmakban használatos nyakas üveg borral és egy két decis pohárral, melyeket óvatosan lerakott a hetven centi vastag vályogfalba vágott kisméretű konyhaablak beugrójára. Kissé hangosabban megismételtem, hogy én szilvapálinkát kértem, mire hamarosan megjelent, kezében egy kis pohár törköllyel.

-Nem baj! – mondtam, mert más esetben is tettem már ilyen dolgot, mikor fel akartam magamat támasztani  egy  túl görbére  sikerült, meghosszabbított este után.

Elfogyasztva a rövidet, elkezdett a lelki egyensúlyom helyrebillenni. Közeledett a nyolc óra, a munkaidő kezdete, noha nem voltam hivatalosan státuszban, szerettem volna időben odaérni, de most mégis úgy éreztem, hogy megengedhetek magamnak egy kis lazítást, no meg az ablakpárkányon álldogáló  teli borosüveg is egy időre Pityu bácsiéknál marasztalt. Patkoló-  és kocsi - kovács barátunk már reggel öt óra tájban elvitte az egész napra való tíz literes demizsont és elrejtette a bokor alatti gödörben. A többiek is már régebben beértek dolgozni, előtte viszont mindenki útba ejtette a Tombácz – tanyát egy kis korai pálinka irányában.

Kilenc óra felé már kivirulva, mint egy tubarózsa lejtettem majdnem tánclépésekkel az ásatás színhelyére.  Pechemre, mert éppen dr. Trogmayer Ottó a múzeum igazgatója tartott nagyvizitet. Gyanakodva nézett először rám, majd mikor a többiek felvilágosították, hogy egy közeli jó ismerős vagyok, aki a szomszéd tanyán lakik, nyugodott meg. A régészekkel való félórás eszmecsere után, minthogy még mindig ott lődörögtem, nézett rám és a szemében a felismerés szikrája villant, odajött hozzám és megkérdezte:

- Mondja, maga nem a restaurátorunknak, Lacinak a gimnáziumi osztálytársa?

Dehogynem! – mondtam.  -  Sokszor jártam bent a múzeumban, sőt még a  fényképészük, Nagy Czirok Anikó is együtt érettségizett velünk.

- Most már emlékszem. – mosolygott bajsza alatt és azonnal a jazig sírokról kezdett beszélni. Hamarosan áttért azonban az avarokra, mert ez  a  népség sokkal jobban érdekelte. Megemlítette, hogy az avarok a szálláshelytől kissé távolabb temeti el halottait, ezért nem találhattak még a másik lelőhelyen csak cserepeket. Lehet, hogy a nyomsáv területén nem is lelnek csontvázakat. Jó ideig kedélyesen beszélgettünk, majd Ottó bátyánk felült a gépkocsira és elpályáztak a másik táborba megejteni a vizitet.

Később tudtam mag, hogy a professzor mikor velem beszélgetett, éppen az őzike csontjai felett álldogált.  Még én sem vettem észre a profi módon elrejtett sírhelyet,  mert a gyeptégla pontosan vissza lett rakva a helyére a temetés után, kimaradt homokot pedig gondosan szétszórták a sírok között.

Odaballagtam a csapathoz:

- Hol vannak a mosatlanok? – kérdeztem.

- Bevittük hozzátok az ámbitusra ahogy beértünk. – Fél óra múlva ott vagyunk mosogatni, addig tegyél fel egy nagy lábas vizet a gázra!

- Oké – mondtam és elindultam hazafelé. Otthon meglátva a felhalmozott csetrest az előtérben, majdnem elájultam.

- Na ehhez legalább kell vagy tizenöt literes lábas víz.

Begyújtottam a gázt, felraktam a vizet, az békésen melegedett, mikor megcsörrent a  Radeczky – induló a mobilból.

- Délután megyünk ki Fecával a fél kettes busszal! – közölte Vilma a feleségem. – A pici fiad is szeretné megnézni a jazigokat. Gyere ki a buszmegállóba elénk! Puszi!

Puszi! – mondtam, mert rettentően örültem annak, hogy bár két bottal, de már tud járni és ilyen messzire is elmerészkedik. A megálló ugyanis mintegy nyolcszáz méterre van a tanyától. Hozzá kell tenni még ehhez még a fél órás buszozást is oda – vissza.

Közben megérkezett Kati és a kovácslegény.  Gyorsan elmosogattunk mindent, elpakoltunk és rendet raktunk a szobában is. Beleraktam a koszos ruhákat a szennyesládába, ők visszasiettek a munkába, én pedig vártam az ebédet, melyet ételhordókban szállítottak ki a tanyagondnokok, Aranka és Jolika a környékbeli időseknek és ameddig tartott az ásatás, az ott dolgozóknak is.

Ezután előkészítettem az öreg, viharvert biciklit, melyet gazdája valami két éve hűtlenül ott hagyott a buszmegálló melletti árokban, kissé elgörbült kerékkel. A gazdája sem kereste a bringát, én sem a gazdáját,    aki valószínűleg illuminált / errefelé nem léteznek részeges disznók / állapotában azt sem tudta, hogy merrefelé hagyta el.  Én kijavítottam, átfestettem, ha véletlen erre téved valamelyik ismerőse rá sem ismerjen, csomagtartójára szereltem egy vasból készült, fa ülőkéjű gyerekülést, amelyben Fecát tologattuk, vagy felülve rá elvittem Németh Ferdinánd nyugdíjas tanító úr lakására, aki a rendszerváltás után Röszke első polgármestere volt Magyari Laci előtt. Sem Ferdi, sem a logopédus Szegeden,  nem tudta a fiamat rávenni az „ R „ betű  kimondására. Saját maga viszont önerőből megtanulta.

Közeledett két óra. Felpattantam a kerékpárra és nem sokára kint voltam a buszmegállónál. Leültem a  törhetetlen üvegtáblákkal ellátott falú kis bódéban a padra, melyről hiányzott egy léc és várva a buszt elgondolkodtam, hogy kik lehetnek azok a vandál állatok, korcsok, vagy miegymás, akik még ezt a vastag, dróthálós üveglapokat is szétverik. Fúrúsköziek biztos nem lehettek, mert ezek az emberek nem csak a maguk értékeire vigyáznak, hanem a szomszédaikéra is.  A gazda nyugodtan ott hagyhatja a tanyáját, ha elmegy valahová. A szomszédok figyelik a házat, kertet és észrevesznek minden gyanús mozgást , azt is, ha valaki idegen téved a környékre.

 Elmélázva ültem az élet  mibenlétén töprengve. A busz késett. Lehet, hogy a sofőr  azon meditált, hogy mikor látott utoljára szovjet katonát és tábornokot azóta, hogy  Csapnál egy – egy nagy, piros kockás zsebkendőt lengetve  elindultak a biztos megélhetést maguk mögött hagyva a bizonytalan jövőbe.

4.

Az aulának kinevezett tisztaszobában négyen ültünk a faragott asztal körül. Zoborján a hokedlin, mely még mindig el volt látva karfával Trabália egy zsámolyon, Behemót kisszéken, én pedig kültag lévén egy sámlin foglaltam helyet.

- Ideje elkezdeni a kupaktanácsot! – szólt a főnök.  – Tiéd a szó! – fordult felém.

 Engedjétek meg, hogy történelmi ismereteimre való tekintettel és anélkül, hogy nem az első eset, hogy ilyen szűk körben tanácskoznak. Caesar, Pompeius és Crassus már triumvirátust alakított, a második pedig Octavianus, Antonius És Lepidus nevéhez fűződik. Így nekünk csak a harmadik hely jutna, de kvartettben már elsők lehetünk, mert ha Athos, Porthos és Aramis mellé negyediknek odacsapódik dArtagnan is, így utánunk ők fogják a második kvartettet létrehozni, később már csak vonósnégyesek következnek.

- Mit alapítsunk meg először? – kérdezte Trabi.

- Szerintem a bankokat. – mondtam ugyanolyan tömören, mint ahogyan az előbb. Mivel a környéken ez az egyetlen palota, a létrehozandó bankoknak viszont nagyon kellene  házhely , mi megvásároljuk potom pénzért a telkeket , az  első magánkézben lévő Jazig Nemzeti Banknak felépítünk egy putrit. Nem tart sokáig, mert csak egy nagy gödröt kell társadalmi munkában kiásni, a szélein körbe vert falat kell emelni és ezután lefedni valamivel.  Mikor kész, páncélszekrények helyett bőriszákokat  rendszeresítünk, biztonsági őröket fogadunk fel állandó munkára, olyanokat, akiket időben meg lehet vesztegetni mielőtt a bankrablók odaérnének. A bankrablókat is  előbb fel kell készíteni és kiképezni feladatuk ellátására, mert ők azok, akik a később megalapítandó postahivatalokat és trafikokat fogják szakszerűen pénzteleníteni, mely összegeket becsületesen megfelezünk velük két harmad – egy harmad arányban.

- Tényleg mi leszünk a tisztesség mintaképei. – szólt közbe Behemót fülig érő szájjal.

- Ezek után fogjuk a gazdaságot a fekete gazdasággal együtt felvirágoztatni. – folytattam. Ez úgy történik, hogy képzett lótolvajokat alkalmazunk méneseink őrzésére, olyanokat, akik még saját magukat is meg tudják lopni. Mivel nem tudunk szántani, vetni és aratni, visszahívhatjuk a bolgárkertészeket, valamint jó fizetés reményében idecsábíthatjuk az aztékokat, majákat és az inkákat, akik kukoricát, kávét és krumplit fognak termelni a téeszek helyett farmergazdaságokban exportra. A munkásokkal olyan szerződéseket kell kötni, hogy minden indok nélkül akármikor ki lehet őket rúgni kártalanítás nélkül.

A bankok, postahivatalok és trafikok bejárata mellé egy hirdetőtáblára fel kell függeszteni egy felhívást, hogy „  A pénztártól való távozás előtt reklamációt nem veszünk figyelembe, utána mégúgysem! „  Ezt az utolsó fogalmat a jazig helyesírással ellentétben ajánlatos egybe írni azért, mert a nép írástudatlan lévén úgysem tudja elolvasni.

- Úgy emlékszem, a múltkor valami iskolareformról is beszéltél. – vetette közbe Trabália.

- Azt csak azért vetettem fel, hogy legyen mit szétszabdalni, összevonni és átalakítani. az, hogy miként tanulnak benne a gyerekek, lényegtelen. Nekünk zombikra van szükségünk, akiket lehet az orruknál fogva vezetni, nem „ Kiművelt emberfőkre! „

Ezután meg fogjuk ünnepélyes keretek között meg fogjuk nyitni az első „ Nyilvánossátrat „  Mellette ácsorogna néhány jól fésült strici, benne prostik egy Madámmal, akik a szakma szeretetére és művelésére önmagukat fogják kiképezni, hogy ne kelljen szegény örömlányoknak a lovasparkolók és lócsapák mellett strichelni.

-Ez mind polgári foglalkozás. Mit csináljanak a katonák? – kérdezte Behemót, aki úgy, mint Czinege Lajos, sose volt katona, mégis vezérezredesi rangban szolgált a  Néphadseregnél, ő pedig óbesterként a jazig könnyűlovasságnál. -  Munkaidő alatt mégsem lehet örömlányokat hajkurászni.

-A katonáknál bevezetjük a kötelező gyalogsági kiképzés mellett a kockajátékot, a kártyát és a rulettet. A tábornokokra kell bízni a létrehozandó kaszinók vezetését, az ezredesek lehetnek a kupriiék, a századosokból / a deltásabbakból / a kidobó legények. Ha nincs elég kigyúrt fickó a katonák között, akkor fitnesz – és testépítő szalonokat nyitunk. Oktatóknak ezekbe spártai származású veteránokat szerződtetünk, ők úgyis jól bírják a gyűrődést. A kaszinók és a szalonok  bevételénél  szintén fele – fele, azaz négy per az egyhez arányban osztozunk a katonákkal.

-Ehhez, hogy ezt megvalósíthassuk, az egész jazig n épet le kell szoktatni a matematikáról. – gondolkodott fennhangon Zoborján , már előre számolgatva a busás hasznot.

-Természetesen- feleltem. Erre való a megújítandó iskolarendszer. A felaprózott, összevont, átrendezett iskolákból a felesleges tanárokat közmunkára / úgymint utcaseprés,  csatornatisztítás,  parkgondozás /  rendeljük  természetesen minimálbérrel és ezentúl a pedellusok feladata lesz a gyerekeket felnőtté butítani. A tanárok feladata lenne az is, hogy erdőket telepítsenek a kaszinók köré olyan kiemelten vastag ágú fákkal, mint a tölgy, bükk, vagy hasonlók, ezeknek a lábához postaládával egyező méretű  betonozott talapzaton álló dobozokat kell helyezni, melyekben elfér egy megfelelő kötél a szerencsejátékok vesztesei számára. Ez zárható lenne, és mikor a delikvensek indulnak az erdőbe, a kaszinó portáján kapnák meg a kulcsot az utolsó pohár szakéval együtt. A temetkezési vállalkozókat a kaszinók társadalmi munkában alkalmaznák.

- Ez mind szép, de mi van akkor, ha a közvélemény felelősségre akar vonni bennünket, tehát mindezen vállalkozásokat irányító kvartettet?

- Ez már a média, azaz a kisbírók feladata lesz. Minden egyes alkalommal keresünk egy hivatásos, fizetett bűnbakot, például / Jazig állam kontra Paszomány / megnyerjük, elítéltetjük házi őrizetre egy lábán viselhető jelfogóval, melyet bármikor levehet, a perköltség kifizetésére folyósíthatunk neki devizahitelt, melyből egy részt visszakap személyes használatra, melyből időnként elutazhat a Bahamákra, vagy egyéb egzotikus vidékekre üdüléssel egybekötött feltöltődés céljából. Mindezek mellett mérsékeljük a bűn fogalmát. ezentúl csak az számít bűnnek, ha az általunk létrehozott üzletlánc boltjaiból valaki 5. db. nájlonzacseknél kevesebbet  visz el személyes használatra.

A kisbírók mellett celebek járnák be az egész Danubius – Tibiscus közötti térséget lóháton fennen hirdetve, hogy milyen könnyen lehet kis szürke emberből híres személyiséggé válni kevés ráfordítással megfelelő pofátlansággal és egymás lejáratásával fűszerezve. Ezzel a módszerrel tömegeket vonzanának maguk köré és elhitetnék velük, hogy minél bunkóbb az ember , annál jobban lehet érvényesülni és mivel a jazig  katonanemzet, úgy kell tálalni az egészet, hogy „ Minden katona tarsolyában hordja a marsallbotot! „ A celebeket a kisbíróknak nevezett médiák finanszíroznák abból a pénzből, melyet az állampolgárok fizetnének be nekik ajándék címén, mely összeget mind a két fél levonhatna az adójából.

-És mi lesz a  nemzet kultúrájával? – érdeklődött Trabália – aki nagyon szerette a  mélabús, szerelmetes jazig népi énekeket.

- A kultúrát fizetett lantosok, regősök, igricek, énekmondók és importált bárdok terjesztenék, kik hősi  balladákat,  sagákat, eposzokat  és dicsőítő hőskölteményeket írnának rólunk, képességeinkről, kiemelve azokat a tetteinket, melyekkel előrevittük a  jazig nép szellemi örökségét és ökörségét, terjesztettük az írástudatlanságot,  magunkévá tettük a fejlődést gátoló tényezők arzenálját és boldog, megelégedett országot teremtettünk magunk köré.

Amelyik igric  nem hajlandó mindezeket megvalósítani, közöljük vele, hogy most igric egy hosszan tartó jutalomszabadságra Tomiba, ahol nagy szeretettel ápolják egyik ősöm Publius Ovidius Naso emlékét, aki költő létére igen sokat publikált, szerette az Augustus császár által felállított társadalmi rendet, ezért munkássága elismeréseként I. sz. 8. – ban önszántából oda költözött és egész hátralévő életét ott töltötte és élénk levelezésben állt a római literátorokkal és magával a császárral is. Igaz, Augustus soha nem válaszolt.

Az időközben feltalált gépeket és egyéb eszközöket titkosítjuk, a dokumentumokat nem az Alexandriai Könyvtárba, hanem  az 53. – as körzetbe Los Alamosba és az Urálba szállítjuk, ahol megőrzik őket a következő évszázadokra, vagy addig az időszakig, míg el nem lopják, vagy újra fel nem találják.

-Életemben nem hallottunk még ilyen ragyogó gagyogást! – kiáltottak fel egyszerre mindhárman eufórikus hangulatban. – Mi a javaslatod arra, hogyan fogjuk össze és szervezzük meg az egészet, hogy gördülékenyen  működjék?

- Korrupcióval! mondtam a lehető legálszerényebben.

5.

A „ Három kalóz Rióba ment…” kezdetű népdalnak csak a végét hallottam. Feleségem Vilma és pici fiam Feca adták elő harsány hangon a duettet lábaik mellett súlyos csomagokkal a buszmegállóban. Ez egy nyolc szakaszos remekmű, melyet valószínű, hogy már tizenöt  perce dalolhatták az elejétől fogva . Arról szól hogy Rióban három kalóz betéved egy kocsmába pihenni. Először megkérdik a kocsmárost, hogy van – e jó bora, mely nem  megy le a torkukon, majd az aranyát kérdezik, a csaplár mindenre azt feleli, hogy van, végül a lányára kerül a sor:

Kocsmáros van – e lányod is – hahó – hahó

Kocsmáros, van – e lányod is – hahó – hahó

Kocsmáros, van – e lányod is, fekete szemű és hamis

Ó te kalóz, hát – ó te kalóz, hát húzd a kötelet!

Igen uram, van lányom is – hahó – hahó stb.

Kocsmáros én őt elviszem – hahó – hahó

Kocsmáros én őt elviszem – hahó – hahó

Kocsmáros én őt elviszem, a tengeren is túl viszem

 Ó te kalóz, hát – ó te kalóz, hát húzd a kötelet!

Nem, nem uram őt nem viszed – hahó – hahó

Nem, nem uram őt nem viszed  - hahó – hahó

Nem, nem uram őt nem viszed, mert szétrúgom a seggedet

Ó te kalóz, hát – ó te kalóz, hát húzd a kötelet!

Feca már hat éves korában is rendkívüli kreativitással rendelkezett, mert előbb tanulta meg a kalóznótát, mint a Boci, boci tarkát, vagy az Éliás, Tóbiás egy tál dödölét. Mindemellett hiperaktív is volt akár az apja ennyi idős korában. A szójátékokat már akkor is szerette, sokkal nagyobb volt a szókincse, mint a véle azonos korú gyerekeké és minden újdonságra rendkívülien fogékony volt. Így mikor felpakoltuk a csomagokat a biciklire, őt pedig a gyerekülésbe és elindultunk a tanya irányába, azonnal így kezdte:

-Apa, mondd meg nekem, hogy az avarok zavarták a jazigokat, vagy a jazigok zavarták az avarokat a zavarosban, a zavarás közben az avarok zavartak voltak – e, vagy egyszerűen csak zavarogtak?

-Most valójában zavarban vagyok az avarokkal, mert az egésznek történelmi szempontok szerint utána kell néznem. – mondtam látszólag zavartan, de rendkívül élvezve a beszélgetést – de ha meglátogatjuk Trabáliát, ezt a trabális jazig csajt, fényt  deríthetünk az egészre.

A pici fiam imádott vitatkozni, mert így folytatta:

-Én úgy tudom, hogy nyelvtanilag nem helyes a trabális Trabália kifejezés, ezt a drabális Drabália az igazi.

- Ezen rágódjanak a filológusok a filozófusokkal együtt. -  Egyébként tudod – e, hogy ezeket a szervezeteket a filharmonikusok fogják össze harmóniába?

-Most már tudom – felelte bölcsen a fiam. – Ide tartoznak a fillentők is – tette hozzá kajánul vigyorogva.

- Ezeken kívül a filippinók,  filiszteusok,  filipposziak,  - de Feca félbeszakított:

- Rossz a filhallásom már! – közölte, majd lezárva az eszmecserét, kijelentette a végkövetkeztetést, mint egykor  Cato a római szenátusban, miszerint: „  Ceterum censeo Carthaginem esse delendam! „ – kissé magyarítva, valahogy így:

- Egyébkén javaslom, hogy minden pedofilt ki kell herélni!

- Ügyes vagy, mert ebben is található fil. Lehet fiam, hogy ezzel a mondatoddal bekerülsz a bölcs mondások Aranykönyvébe, de mert rajtunk kívül nagyon sok embernek is ez a véleménye, ezért nem biztos, mint ahogy semmi sem.

Egyébkén a fiamnak rettentően jól esett, mikor játszottunk, vagy beszélgettünk, mindig felnőttként, egyenrangú társként bántam vele.  Sosem éreztettem, hogy még egy kisgyerek. Nagyon szeretjük egymást., ma is minden dolgot meg tudunk beszélni, bár nem olyan sűrűn találkozunk személyesen, de mobilon sokszor fél órákat is beszélgetünk. Nem baj, ha a gatyám is rámegy a csevegésre.

Emlékszem arra, hogy már két éves korában ragyogóan tudott csevegni „ R „, melyet „ L „ .- nek mondott, de semmi hajlandóságot nrm mutatott arra, hogy megtanuljon járni. Ha leterítettük a plédet az udvaron, azon is csak négykézláb mászkált körbe – körbe. Nem volt hajlandó felállni. Ha talpra segítettük, visszatottyant és folytatta a mászást.  Végső elkeseredésünkben Pityu bácsi feleségéhez, Juci ángyóhoz fordultunk segítségért, aki a következőket tanácsolta:

-Állítsátok talpra, nyomjatok mindkét kezébe egy nádszálat, engedjétek el és egy kicsit lökjétek meg!

Úgy is lett. Megfelelő előkészület után Feca ott állt az udvaron két nádszállal  a kezében, egy lökés és csodák csodájára a pici fiam elindult saját lábán Tíz perc múltán már a nádszálakat eldobva boldogan futkározott a nagy udvaron.

Mikorra a tanyához érkeztünk, beállított a kocsi az ebédemmel. Aranka és Jolika mikor meglátták, hogy ott a család, elszalajtottak edényekért és mikor hoztam, mindkettőbe bőségesen mértek  a jó sűrű bablevesből és malacpörköltből. Egy – egy almát is kaptak fejenként. Mikor kérdeztem, mivel tartozom, azt mondták, hogy ez a kötelességük. Ilyen gondnokok jártak a röszkei tanyákra és így viselkednek utódaik is.

Kaja után egy kicsit leheveredtünk sziesztázni, mert nem akartam, hogy a tűző napon munkaidő alatt mászkáljunk  a sírok között. Jobbnak láttam, ha négy óra után indulunk. Felhúztam a vekkert csörgőre, a  faliórát kakukkra, a mobilt is beállítottam Radeczkyre és elaludtunk.   Az ásatás helyét éjszakára sosem hagytuk őrizet nélkül, egy környékbeli idős nyugdíjas volt az éjjeliőr. Egyik sátorban aludt. Társa is volt, mert az ásatás kezdete előtt Kati elhozta mérhetetlenül szelíd bernáthegyi kutyáját, amely akkora volt, mint egy musztáng és olyan foltos is. Nagy, barna, szomorú szemei voltak. Minden nappali vendéggel rendkívül barátságosan viselkedett / Éjjel ez nem volt rá jellemző. / Ha jött egy valaki, aki meg akarta nézni a sírokat, odatrappolt hozzá. felállt a két hátsó lábára, mancsait a delikvens vállára helyezte és méretes nyelvével képen nyalta. Ha az illető a túláradó szeretet hatására nem esett hanyatt, akkor is elő kellett kerülnie a procedúra után a lavórnak, szappannak és törülközőnek. Ezek az eszközök egyébként mindig készen álltak.

A szukát egyébként Desirée néven anyakönyvezték Napóleon szeretője, majd Bernadotte marsall, későbbi svéd király felesége után, akik a mai dinasztiát megalapították és egy krumplifajta után, amely sütve kedvelt csemegéje volt a családomnak is. Kati és a társaság Dézinek szólította, csak én hívtam eredeti nevén, melyre csodálatosan hallgatott is..

6.

A kisbíróknak kijelölt kadétok ott álltak sorba előttem mind a tízen. Kizárólag jó memóriájú és előadói készségű, szerepelni tudó fickókat választottunk ki, hogy újságok és egyéb hírközlő eszközök híjával médiák legyenek. A kvartett többi tagja a bankok, trafikok, postahivatalok és minden egyéb megalapításával és megszervezésével foglalkozott. A mindezeket összefogó korrupciós hálózat létrehozása így későbbi időpontra tevődött át Sorban nevezték ki a főigazgatókat, igazgatókat, aligazgatókat, aligazgató helyetteseket, könyvelőket, eladókat, Madámokat és striciket. Mindegyiküket a hozzájuk illő feladattal bízták meg. A prostik önmagukat nevezték ki. A brókercégek és befektetési tanácsadók., valamint az utazási irodák vezetői külön eligazítást kaptak bőrerszényekkel együtt és buzgón gyakorolták a bennük rejlő csúszópénzekkel a jatt  egymás zsebébe való dugását. Nagyon szorgalmasak voltak, egyre ügyesebben ment nekik, a bőrbugyellárisoknak kinevezett erszények már – már észrevétlenül vándoroltak láthatatlan kezekből még úgy sem látható zsebekbe. Már az is csoda volt, hogy nem létező papírborítékok és kódolt, rejtett banki átutalások nélkül meg tudták ezt oldani.

Közben a kisbíróknak való kadétok is buzgón magolták befelé az előre gyártott szöveget. Írástudatlanok lévén én olvastam nekik fel nekik egy magammal hozott pergamentekercsről. Nem volt probléma, hogy egyazon szöveget tanulnak be, mert úgyis saját egyéniségük, vehemenciájuk alapján tanítják be a többiekkel, akik fantáziájuk beleadásával fogják a népességnek tálalni.

Nemsokára megjöttek a celebeknek valók, férfiak, nők vegyesen, akadtak közöttük gyerekek is.  Rikító szerelésekben pompáztak, volt közöttük mindenféle, gall, kelta, germán, szláv, római, sőt egyeseken még japán kimonókat is lehetett látni. A celebeket külön – külön le  kellett vizsgáztatnom, hogy megfelelnek – e a bunkóság követelményeinek. Kiderült, hogy már mindenki jártas egymás lejáratásában, pocskondiázásban, hazugságban, mellébeszélésben, zsugoriságban és közönség előtti nyilvános pajzánkodásban és saját hibáik másra kenésében. Közepes műsorukkal, de tarkabarka, egyénietlenségüket kifejező, harsány modorukkal figyelmet keltő, személyiségtelenségüket hangsúlyozó, leendő közönségüket tök hülyének tartó véleményükkel kiválóan alkalmasak voltak nézőik butítására, így a jövőben kiváló celebek lehettek.

Egyedül a gyerekeket sajnáltam. Mi lesz velük később?

Egyenként adták elő vegyes színvonalú számaikat, de megjelenésük mindent ellensúlyozott. Így meghallgatásuk után elegendőnek véltem a képességeiket a lakosság szellemi nívójának lesüllyesztésére.

A kvartett másik három tagja maflaságukat még előttem is ravaszságnak álcázták, mikor bejelentették, hogy már mindenkit eligazítottak bankigazgatótól kezdve a trafikosokon át az utcalányig. Nagyon sietősen akartak mindent összezabrálni. Figyelmeztettem őket, hogy ennek a rohanásnak csak összezagyválás lesz a vége, mert kifelejtették a brókercégeket, akik a majdani bűnbakokat szolgáltatják, a megalapítandó Hajléktalanok, Csőlakók és Guberátorok Szövetségét, akik később összeszedik az általunk hátrahagyott szemetet, hogy mindez meglegyen,az intézményekbe felvett dolgozók egy harmadát kvartettünk előző napi megegyezése alapján kötött munkaszerződések szabályainak legsarkalatosabb pontja szerint ki kell rúgni,minden juttatás, kártérítés nélkül. Így az általunk felvétetett devizahiteleket nem tudják befizetni, elvesztik sátraikat, lovaikat, feleségeiket, minden ingó és ingatlan vagyonukat. Így megvalósulhat a tökéletes munkanélküliség és ennek folyamodványaként feladatukat tökéletesen el tudnák látni minimális juttatásért.

Ott hagyva a celebek társaságát, elküldtem néhány embert néhány emberhez, akiket alkalmasnak véltem biztosítási csalások elkövetésére4. Mikor megérkeztek, pontokba foglaltam nekik, hogy milyen módon hízelegjék be magukat a leendő ügyfélnél, hogyan verjék át őket, hogyan tagadják meg a  biztosítási összeg kifizetését és hogyan mossák kezeiket, mint Pilátus, szappan híján széksóval.

A befektetési társaságok, valamint minden általunk ellenőrzött intézmény vezetésére olyan rokonokat, barátokat, puszipajtásokat nevezzünk ki, akikkel a nyilvánosság előtt mindennemű kapcsolatot, ismeretséget megszakítottunk és kifejeztük mélységes utálatunkat, megvetésünket irántuk.

Közben egyre jobban fészkelődni kezdett bennem a gondolat, hogy alkalmazva saját módszeremet, az egész művelet beindulásának és felvirágzása tetőpontjának elérésekor én arassam le  a termést, a kvartettnek triumvirátussá való visszaminősítésével. Római polgár révén nyugodtan elpályázhatok az összegyűjtött / nem összeharácsolt / pénzzel szülőhazámba, mivel nagybácsikám a szenátus tiszteletbeli és örökös tagja és a legfelsőbb bíróság legfelsőbb bírája, könnyen fe4lrúghatjuk az ingatag lábakon álló, évenként megújuló kiadatási egyezményt. Ha ráadásnak lesz egy kis csetepaté, vagy apróbb háborúskodás, a vita elültével ismét meg lehet kötni az örök és megbonthatatlan barátsági, kölcsönös segélynyújtási, meg nem támadási és egyéb szerződéseket a kiadatási egyezmény kivételével. Ehhez viszont az öregnek is le kell majd tejelni.

Töprengésemnek az lett az eredménye, hogy jó éjszakát kívánva a társaságnak, besattyogtam a sátramba, melyet jurtának alakíttattam át, ahol a várakozást megunva Trabália,/ akit a kvartett szilárdságának megőrzése végett feleségül kellett volna vennem, ezzel automatikusan megkapva a jazig állampolgárságot, a próbaházasságot megtartva, a nászéjszakát elhálva / békésen húzta a lóbőrt a lóbőrön, mellyel a násznyoszolya le volt takarva.

7.

A rádióban Németh Lajos ismét az időjárás jelentést mondta, a falióra élénken kakukkolt,  a vekker fülsiketítően csörgött, a mobil a Radeczky – marsot harsogta  feleségemmel és Fecával együtt, aki még szöveggel is ellátta a nótát a kiejthetetlen „ R „ .- ek helyett a kiejthető „ L „ hangokkal

Gyorsan felpattantam a rekamiéról, odaléptem a tükör elé, ahol már nem egy aggastyán, hanem egy élete delén lévő, konszolidált, kiegyensúlyozott 53 éves férfi nézett vissza rám. Az uzsonna már készen volt, sebtében beburkoltuk és kilépve a nyári verőfénybe felraktam Fecát a bicaj gyerekülésére, elindultunk a lelőhely irányába.

-Azért megyünk kerékpárral, hogy a rengeteg élményt, melyben részed lesz és mind nem tudod a kobakodban  elraktározni, felaggatjuk a bringa kormányára.

-Oké! – mondta a fiam érthetően, mert ebben a szóban nem volt található egyetlen „ R „ sem.

Odaérve lekaptam Fecát a bicajról, mikor talajt ért, megjelent Desirée. Odatrappolt, lecövekelt eléje és barátságosan képen nyalta nyáltól csöpögő nyelvével úgy, hogy a fiam majdnem leült meglepetésében és úgy tudott csak talpon maradni, hogy belekapaszkodott a hatalmas kutya mindkét fülébe. Az eb  ezt a műveletet egyáltalán nem vette zokon, látván, hogy egyforma magasak a fiammal.

-Ez Desirée. – mutattam be a szukát, aki, vagy amely ügyet sem vetett rám, lévén régi ismerős. A sátorból kilépett Jani bácsi az éjjeliőr.  Szívélyesen üdvözöltük egymást.

-De nagy már a fiad.

-Még növésben van, - mondtam, óvatosan utalva Jani bácsi nem éppen daliás termetére.

Közben észrevettem, hogy Kati nem ment még haza, ott guggol az egyik frissen feltárt sír mélyén. Közelebb menve észrevettük, hogy egy ugyanolyan méretű csontvázat hámoz ki a homokszemcséket félresöpörve, mint Trabália.

.-Szia Kati – köszöntem. Hogyhogy még  bent vagy?

-Szia Kati néni! – üdvözölte a fiam is illemtudóan a lányt, ugyanolyan stílusban, mint a középkorúakat és az öreg matrónákat szokta, még nem rontva el a nagyok üdvözlési szokásaitól.

-Szevasztok! – nézett fel a régészlány a gödörből. – Látjátok, éppen akkora nőszemélyt találtunk, mint Trabália.

Akkor ez legyen  Drabália! – keresztelte meg minden mellébeszélés nélkül pici fiam a sír mélyén heverő csontvázat szenteltvíz nélkül.

-Tényleg, lehetne Drabália, is – mondta Kati, mert a csontok állapotán az látszik, hogy ez az amazon legalább húsz évvel idősebb lehetett Trabáliánál. Lehet, sőt több mint valószínű, hogy az anyja volt, mert igen közel pihennek egymáshoz.

- Tényleg! – mondtam. – Miért is ne! -. közben elmeséltem a délelőtti vitánkat a fiammal.

  - Szolgáló nem lehet, mert nézzétek meg a két csuklóját, ahol ezüst karperecek vannak, a nyakán meg gyöngysor. – közölte Kati

Elgondolkodtam azon, hogy tényleg, mintha láttam volna Trabi  közelében sertepertélni egy hasonló  termetű öregasszonyt.

-Gyerünk, nézzük meg Trabáliát! – mondtam a régészlánynak, - A fiam egész délelőtt ezzel nyaggatott!

Odasétáltunk a másik sírhoz.

-Jé, menny ékszer! – visított fel Feca, mikor meglátta a csontvázat. – Ez biztos valamilyen előkelő csaj lehetett! – Még a fején is hordott csecsebecsét!

-Az diadém  - mondta Kati. – Látod, középen van a legnagyobb. Oldalt hat – hat valószínűleg az állatöveket, vagy az év tizenkét hónapját jelenti, a tizenharmadik, pedig nem szerencsétlen, hanem bűvös szám, mert az egy, a kettő,  a tizenegy és a tizenhárom is a prímszámok közé tartozik.

-Mik azok a prímszámok? – kérdezte a fiam, aki olvasni még nem tudott, de már ismerte a számolást, már fejben összeadott, kivont, a szorzással és osztással még nem volt tisztában, de már ragyogóan rajzolt színes ceruzákkal.

-Azok, melyek csak önmagukkal és eggyel oszthatók. – felelte Kati, aki ugyan még nem volt férjnél, de imádta a gyerekeket. Észrevettem rajta, hogy ugyanolyan egyenrangúként bánik velük, mint én. Ez a stílus Fecát is nagy megelégedéssel töltötte el és még jobban szívébe zárta a régészlányt.

-Mi akarsz lenni, ha megnősz? – érdeklődött Kati, nem is sejtve, hogy milyen meglepő választ kap.

-Miniszterelnök, villamosvezető, vagy régész! -  felelte a fiam a legtermészetesebb hangnemben, - de úgy néz ki, hogy most a régészet érdekel a legjobban.

Tizenhárom év múltán elektroműszerész lett belőle és most ünnepli munkanélküli státuszba vételének hatodik évfordulóját. Nagyon sok barátja így van, de ő nem me3het külföldre munkát vállalni, mint néhány haverja, mert Vilma, a feleségem már 67 éves, még mindig két bottal jár, így mellette  kell maradni, mert a két nagyobb fiú már kirepült a családi fészekből.

Hogy ne regisztráljanak annyi munkanélkülit és meg tudjunk felelni az EU. követelményeknek, a legrövidebb ideig tartó közmunka is munkaviszonynak számít, így büszkén mondhatjuk, hogy a munkanélküliek száma a fejlett országokéhoz hasonlóan nálunk is csökken, legalábbis stagnál. Nem regisztrált valójában nem is létezik, mert gazdaságilag magasan kvalifikált hazánkban régen túlhaladott már az a szemlélet, hogy „ Aki nem dolgozik, ne is egyék! „ és nem csukják le a közveszélyes munkakerülőket, mert azok sincsenek.

-Nézzük meg a többieket is! – javasolta Kati.

Fecát egy csöppet sem kellett biztatni. Már kezdett alkonyodni, mire végeztünk. Nagy barátságban váltak el egymástól és mikor a régészlány megkérdezte, mikor jön legközelebb, a pici fiam azt felelte,, hogy az ásatás befejezéséig nem tud már jönni, mert halaszthatatlan teendői támadtak, ugyanis most fogja elkezdeni általános iskolai tanulmányait.

Vilma már összekészített mindent, amit hazavisznek a tanyáról Szegedre, Feca maradt a kerékpár gyerekülésén, majd a kalóznótát dalolva elindultunk a buszmegálló irányába.

Nemsokára jött a járgány Szekeres Jóskával a fedélzetén, felpakoltunk, a busz elrobogott, fiamat láttam még, hogy integet,  majd én is felpattantam a biciklire és elpályáztam hazafelé.

E p i l ó g u s

Telt, múlt az idő. Az elektroműszerész szakma mellé fiam még kitanulta a gépesített  fanyűvést, abban sem tudott elhelyezkedni. A tizenhárom év alatt  sokszor meglátogattuk a múzeumot, e4lidőztünk a zoológiai, természettudományi, régészeti, képzőművészeti kiállításokon, meglátogattuk a Tápai Antal és a Móra Ferenc  emlékszobákat, ahol szobrokat, és Móra – kéziratokat néztünk meg. Benéztünk Lacihoz, hogyan restaurálja a régi cserépdarabokat egész korsókká, edényekké, meglátogattuk Anikót is, a fényképészüket

Közben dr. Trogmayer Ottó nyugdíjba vonult, nemsokára követte Laci Anikó is. Kati magánvállalkozásba fogott, mert a régészek bérét is befagyasztották, egy utazási irodát nyitott, megszakítva minden kapcsolatot az archeológiával. Én elkerültem Röszkéről Mórahalomra Idősek otthonába.

Elkezdtem verseket, novellákat, humoreszkeket, szatírákat írni. 2005. – ben megjelent a Felhőkkel ballagok, 2009. – be3n az Árnyékom, verseskötetek, majd 2014 augusztus 20. – án Huncutka bölcsi és Óvoda fennállásának hatvanadik évfordulójának tiszteletére az Állati huncutkodó című kis füzet, gyermekek számára könnyen megtanulható, r5ímes, ritmusos állatversikékkel. Megírtam első, mélylélektani drámámat Megmaradt Mancikának címmel, a Celebvilágot, mely egy komédia a celebekről,  egy Shakespeare paródiát Rómeó és Juliska címen és egy kabarétréfát, az Olvasópróbát, mely Erzsébet korában játszódik.

Írtam detektív – western -  paródiákat és történelmi korokban játszódó humoreszkeket.. Sorban nyerem az irodalmi pályázatokat,, az idősek Ki Mit Tud?-ján kétszer indultam, egy Különdíjat és egy harmadik helyezést értem el megzenésített verseimmel  a Mórahalmi Huncutka bölcsi örökös tagja vagyok, 2013. november 29- én hetvenedik szülinapom alkalmából a Város vezetősége,  a társadalmi, civil szervezetek, bölcsi, ovi, iskolák, könyvtár, az Aranyszöm Rendezvényház,  az Otthon képviselői köszöntöttek és értékes ajándékokkal, között márkás tollkészletekkel leptek meg, hogy még véletlenül se hagyjam abba az írást. 2014 – ben  az Önkormányzat, az Ifjúsági Önkormányzat részéről a fiatalság nevelésében végzett tevékenységemért „ Márciusi díj „  oklevél és emlékplakett kitüntetésben részesültem.

Továbbra is alkottam a prózát, verset, humoreszket, szatírát,  a leglehetetlenebb időpontokban, mígnem a közelmúltban egyik éjjel éber álmomban egy fluoreszkáló alak jelent meg az ágyam mellett. Rögvest tudtam, hogy Trabália. Elhaló hangon suttogott:

-Nem tudod, merre tűnt Gallus Violinus Naso?  Már ezerhétszáz éve keresem. Azt mondta, hogy elmegy vissza Rómába magszervezni a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, egy veteránt elküld Görögországba marathóni  futókért, azok szétviszik a hírt a világ minden tájára arról, hogy mi, jazigok fogjuk felújítani játékokat, mikor felépítjük a sportkomplexumainkat. Addig az összesíbolt zsozsót egy Kajmán – szigetekbéli magánbank széfjében helyezi letétbe. Azóta nem került elő sem Naso, sem a lóvé.

Akkorra már régen fejemre húztam a plédet, hogy még véletlenül sem ismerjen fel, miközben a jelenség lassan elenyészett és csak a basszushang csengett egyre mélyebben és halkabban a fülemben.

- Keresem tovább, mert még az elhálást sem ejtettük meg, ugyanis valakik megzavarták a nászéjszakát-

A pokróccal még betakarózva kezdtem töprengeni azon, ha a lé megvolna, nem kéne most egy csóró, hetvenkettedik éves aggastyánként élnem tizenháromezer nulla húsz forint zsebpénzből, melyet a kezemhez kapok. Tovább morfondírozva a dolgon, azt sem tudtam kideríteni, hová tűnt el a mani Gallus Violinus Nasoval együtt, ha létezett egyáltalán az a személy.

Másnap utánanéztem a könyvtárban az interneten és kiderült, hogy rajtam kívül a történelem  folyamán gallok már voltak,  violinkulcs viszont még nem létezett és csak egyetlen nagy orrú költő  élt a Római birodalom területén, mégpedig Publius Ovidius Naso, az olimpiáról pedig semmi adatot nem találtam, hogy Krisztus születése után a  harmadik században egyáltalán megrendezték volna.

Francesco Violino

FAZEKAS ZOLTÁN

Hajnali haza-vár

Pirkadat.

Bágyadt szemafor bólogat

két kocsi füstje között.

Míg tegnap ilyenkor

pihegésetek álmomnak ütközött.

S ma az út végén

torkolat vár

- delta, vagy tölcsér -,

mint teli szamovár

kínál:

tele tölcsél!

De édesebb nekem

az a poshadt tenger,

mit az ajkatok éjszaka termel,

zenemű, kórus

az ágyrecsegés,

mikor fordul a testetek,

mint rengeteg

koldusi tálban

az éhes-kevés.

Lomha sötétek

kóros jajszava, ha felég,

tüskékkel szúrja a bőröm.

Tűröm!

Nekem elég!

Morzejelek

verik a ritmust.

Figyelek.

Béke

bezárult vége

csomózza a lelkem.

Mögöttem a nap,

árnyéka előre mutat.

Elringat a táj,

jónak mondom,

ha muszáj,

mert az öreg,

az a biztos, a kemény.

Mégis hazaérve vár

a hazátok, a remény.

****

KOLUMBÁN JENŐ (Miskolc)

HULLÁMOKON

          Ő felépít és lerombol,           

felemel és a földre vet.

Néha fülembe dorombol.

Vagy szenvedésemen nevet.

Neki sokszor az egyre megy 

hogy megüt, vagy megsimogat.

Van, hogy a karomért remeg.

Majd ellök egy fél perc alatt..

Ha sír, lehetek vigasza.

Felitathatom a könnyét.

Lehetek mindennek oka 

és hajolhatok meg hétrét.

Mint a bolond tavasz olyan,

akár így, az ősz idején, 

ha hangulat hulláma van 

én ott ülök a tetején.

Hol feldob, hol a mélybe vet 

és tűröm mosolyogva.

Egyetlen díj ha rám nevet 

szeretve, és nem goromba.

Megelégszem én ennyivel

csak mellette ott lehessek.

Tűröm szeszélyét lelkesen 

csak szeressen, és szeressek.

Korokon,és éveken át

Korokon, és éveken át.

Hiteken, és elveken át.

Megalázva, és felmagasztalva.

Minden hitemben lettem megcsalatva.

Nem segített az öt érzékelés,

mert a szívben lakott a tévedés,

hogy más lehet a világ, kedvesebb,

szabadabb, és szebben rendezett.

Szabadjára lett engedve az önzés

pénzért minden adható, kapható, és

nincsen értéke már a szónak.

Ajkakról hazug hangok szólnak.

Tisztának maradni így, nehéz.

Információkban szándékos tévedés,

a manipuláció a gyengén tapos,

félrelök mindent. Az idő másnapos

szédelegve élünk átmeneti percet,

lelkünkön tipornak, hazugsággal vernek,

és nem bújhatunk el önmagunkba.

Belenyugszunk a kilátástalanba.

Tollamban vannak igaznak hitt szavak,

világgá kiáltom ami még megmaradt.

Hadd hallják kiknek keze elég erős,

és nem mint magam, kínokkal viselős...

Aki újra kovácsolja fegyverét, a verset.

Mond igaz igét, és nem álmot kerget.

Utódommá szívvel fogadom őt!

Az értünk bátor, majdani verekedőt.

Vén kezemből ha tollam kiesik

tudom, hogy lesznek akik tovább viszik,

hogy az írástudó nem hazudhat soha,

és nem is hajlik meg makacs dereka!

Hiszen az igaznál nincs semmi fontosabb,

és a feladatod, hogy mindig kiáltsad

a négy égtáj felé öblös torokkal,

hogy ijedtében megjöjjön a hajnal.

Nélküled él

Kopogok,kopp,kopp engedj magadhoz

érintse arcomat meleg sugár.

Dühömet csendesítsd, magadhoz igazíts,

elszállt kezemről a katicabogár.

Pereg a sárga levél, surran a fákon szél

ágyazok télnek magamban,

pörög az őszi lapu zárva a lélek kapu,

könnyemet rég elhagytam.

Emléked még melegít felejteni nem segít,

szívemen lóg a kabátod.

Mosolyod elveszett engemet keresett

nélkülem él a magányod.

Farkas László (Őrbottyán)

Sodródva

A Férfi meghallotta a halk sóhajt. Kinyitotta a szemét és a Nőre nézett, aki csukott szemmel feküdt mellette. Ösztönei egy tollvonással felülírták a helyzetet, amibe tehetetlenül belesodródtak, és amiben csupáncsak áldozatok voltak, nem pedig elkövetők. Aprólékos figyelemmel simogatta végig tekintetével a kívánatos melleket, amik szemet gyönyörködtető hullámzással mutatták a felgyorsult légzést. A Nő, mintha megérezte volna a figyelmét, kinyitotta a szemeit és felé fordult. Arcán fáradság látszott, ennek ellenére egy halovány mosoly jelent meg a száján, amikor tekintetük összetalálkozott. Pár pillanatig szótlanul figyelték egymást, aztán a Férfi megpróbált megszólalni. Ő is erősen küzdött a levegőhiánnyal, nehezére esett a hangokat szavakká formálnia, ezért nem is erőlködött sokáig. Csupán egy szót sikerült kimondania, de az viszont minden érzését kifejezte a Nő iránt:

 - Köszönöm…

A Nő alig észlelhetően szélesített a mosolyán, de csak átmenetileg tudta megajándékozni a Férfit vele, mert fejében egyszeriben fájó gondolatok tűntek elő, amik félelmet, kétségbeesést, és kínzó lelkiismeret furdalást hoztak magukkal. Elkomorodott, és újra behunyta a szemét. Csak reménykedni tudott, ha a Férfi arcát nem látja, talán a fájó érzések is nyom nélkül elillannak, de csalódnia kellett…

Lehunyt szemhéjai alól könnyek jelentek meg és kezdtek el folyni vékony patakokban.

A Férfi irigykedve figyelte. Ő nem engedhette meg magának, hogy sírjon, hisz az megengedhetetlen lett volna a számára, ezért inkább kitapogatta és gyengéden megszorította a nő kezét, akinek nagyon jól esett a spontán bátorítás épp attól az embertől, akit bármennyire is a pokolba kívánt olykor minden rigolyájával együtt, és utálta minden rossznapját, mégis titokban, ellenállhatatlanul vonzónak tartott mindig is.

 - Mi… lesz velünk most…?

A Férfi pár pillanatig elgondolkodva figyelte a félelemmel teli, gyönyörű arcot, majd felsóhajtott és megrázta a fejét.

 - Nem tudom…

Nem hazudott. Valóban nem tudta mi lesz majd ezután, mert nem is akart gondolkodni mindazon, ami történt, és ami fog majd történni velük. Tudta, hogy csak átmenetileg menekülhet el így a gondok elől és előbb-utóbb szembe kell majd néznie velük, mégis, kizárva a külvilágot, azt akarta érezni, hogy elégedett. Elégedett mindennel, ami most ebben a percben történik vele, hisz itt feküdhet egészen közel a csodálatos nőhöz, akit tulajdonképpen az első pillantás után már imádott. Akit valahányszor meglátott, mindig rajongva figyelt, és mindig elszomorodott, ha eltűnt a szeme elől. Akit azonnal érinteni akart, ha újra feltűnt és sietősen elhaladt mellette. Miért is érdekelné bármi is, amikor az igazi nő mellett fekszik? A nő mellett, akiről mindig is álmodozott! Egy baromnak érezte magát, amiért eddig nem merte még önmagának sem bevallani, hogy szereti ezt a szelíd tekintetű kis pincérlányt. Kiabált vele, amikor eltörte azt a sok poharat, leüvöltötte a fejét, amikor az egyik utas ruháját telibe öntötte kávéval, és megalázta őt a konyha egész személyzete előtt, amikor beígérte neki, hogy beülteti egy mentőcsónakba és a hajó után köti két teljes órán át, ha még egyszer elkésik, és nem jelenik meg időben a konyhán.

Ezek a dolgok a legjobb pincérekkel is előfordultak, nem is egyszer. Mégis, ha Judittal történt, őt mindig keményen leteremtette, még akkor is, ha tulajdonképpen nem is okozott bajt…

Senki sem tudta, miért haragszik ennyire a lányra, csak ő. Csakis ő tudta rá a választ…

 - Mert egy gyáva féreg vagyok… – Mondta ki akaratlanul a kritikát.

 - Hogy… mondja konyhafőnök Úr…? – Kérdezte tétován a lány.

Felé fordult és némi próbálkozás után rámosolygott.

Különös érzés volt most könnyedén megtennie azt, amit eddig bármennyiszer is próbált, sohasem sikerült. Rámosolyogni a csodálatos lényre, akit minden sejtjével és idegszálával kíván, akar és szeret. Igen! Szeret!

A lány számára is furcsa volt ez az ismeretlen arc, ami egy vérszomjas kannibál harci állarcát viselte eddig. Mosolyt látni ott, ahol ez idáig csak a gőg, a lenézés és a gyomorforgató felsőbbrendűség tükröződött, bizonytalansággal töltötte el.

 - Ne hívj így! Most már soha többé! Azt szeretném, hogy bármi lesz is ezután, a keresztnevemen
   szólíts!

Judit elsápadt. Csillogó barna szemeit riadtan szegezte rá.

 - Nincs többé konyhafőnök Úr! – Folytatta a férfi. – Meghalt! Helyette maradt egy odaadó társ,
   akit, ha elfogadsz, mindig melletted lesz és szeretni fog!

A lány félrefordította a fejét és újra sírni kezdett. A Férfi elmosolyodott és gyengéden visszafordította maga felé a lány arcát.

 - Ne… kérem, ne…

 - Szerelmes vagyok beléd Judit! És ezt már akkor éreztem, amikor megláttalak a kikötőben
   felszállni a hajóra! Pedig még azt sem tudtam, hogy Te leszel az új pincérlány!

 - Akkor miért bánt így velem?! – Csattant fel a Nő. – Miért alázott meg minduntalan?! Miért volt
   az én bűnöm sokkal nagyobb, mint bárki másé?!

 - Mert… féltem…

 - Kitől?! Tőlem?!

 - Igen… és féltem attól is, mi lesz, ha majd Te nem fogsz viszont szeretni engem? De az igazat
   megvallva, attól még jobban rettegtem, mi lesz, ha igen…?

 - Mi…?

A lány értetlenül és egyben vádlón nézett vissza rá, amitől a férfi megijedt és elfordította a tekintetét.

 - Hát… ezért volt minden…? Ezért kellett minden nap sírva feküdnöm és kelnem? Ezért kellett
   elviselnem azt a rengeteg gyötrelmet, mert… szeretsz?!

 - Bocsáss meg nekem… megértem, ha most…

 - Milyen szeretet ez…? Hogyan lehet így szeretni?!

 - Judit, én…

 - Ezért tart Téged mindenki egy vérengző fenevadnak! Mert azt sem tudod, hogyan kell szeretni!
   De hogyan is tudhatnád?! – Kiabálta már teljesen kikelve magából a lány. – Hisz még magadat
   is  utálod!

 - Kérlek Judit…

 - Fel sem mondhattam, mert az Óceán közepén még azt sem lehet! Egyetlen megoldás az
   lett volna, ha átvetem magam azon a rohadt korláton!

 - Én próbáltam neked…

 - Mit próbáltál?! Elmondani, hogy szeretsz?! És mégis, hogyan és mikor próbáltad?! Talán,
   amikor bent marasztaltál, hogy felsikáljam a padlót? Vagy amikor hajnalig poharakat kellett
   fényesítenem?! Megtehetted volna, hisz mindannyiszor Te is ott maradtál velem és kéjelegve
   nézted, hogyan kínlódom!

 - Ugyanúgy szenvedtem, mint Te… – Hajtotta le a fejét a Férfi. – és… közben próbáltam
   elmondani neked, mit érzek irántad, csak…

 - Csak a kannibál állarc alatt, egy félszeg kisfiú riadt arcocskája rejtőzik! Igaz?! – Gúnyolódott a
Nő fölényes mosollyal, ami fájdalmasan belemart a Férfi szívébe.

 - Az… – Engedett utat megadóan a Nő gúnyolódásának. – csupán, egy félszeg kisfiú vagyok…
Lehajtott fejjel várta az éles szavak kegyelemdöfését, de Judit úgy látszott, nem akarta kivégezni. Bántó és fölényes mosolya megkeseredett, szemei újra könnybe lábadtak, ahogy végigtapogatták a mentőcsónak körül úszó roncsokat túlélők után kutatva.

 - És… hogy ezt… belásd… ennek a szerencsétlenségnek kellett megtörténnie?! – Intett körbe, majd újra a Férfira nézett, mintha talán ő okozta volna a hajó elsüllyedését. – Hát tudd meg, hogy
   elkéstél! Csúnyán elkéstél… Itt már nem számít semmi és senki! Mindenki meghalt…
   mindenki…

 - Nem.

 - Mi…?

 - Nem mindenki.

 - Ránk gondolsz? – Kérdezte komoran a lány a könnyei mögül.

 - Igen!

 - Csak idő kérdése, hogy mikor megyünk a többiek után…

 - De ez, az idő jelenleg nekünk dolgozik még! A halál haladékot adott. Élnünk kell vele!

 - Itt van már egészen közel hozzánk…

 - Itt! – Bólintott határozottan a Férfi. – Mégis kivár… vajon miért?

 - Mit akarsz ezzel mondani?

 - Nekem kellett volna legelőször odavesznem, amilyen ember voltam egész életemben. Nem
   adtam és nem is kaptam szeretetet soha, és ha akadt is valaki, akit szerettem, annak poklot
   csináltam az életéből, ahogyan a Tiédből is… Ráadásul, még úszni sem tudok. Az Óceán
   fenekén kéne most feküdnöm, visszaadva hitvány életemet a sorsnak, mégis élek… mégpedig
   egy ilyen csodálatos ember segítő kezének a jóvoltából! Kimentettél, noha semmiféle
   jóindulatot nem érdemlek Tőled. Nem hagytál odaveszni… mondd miért?

A lány hallgatagon lesütötte a szemét.

A Férfi elgondolkodva figyelte őt, majd halványan elmosolyodott, közelebb hajolt hozzá és félresimított egy vizes hajtincset az arcából. Judit már nem ellenkezett. Talán észre sem vette a mozdulatot, bár ösztönösen a simogató kéz felé hajtotta a fejét.

 - Mondd… mihez kezdünk most ezzel a kevés idővel, amit a haláltól kaptunk…? – Kérdezte reményvesztetten.

A férfi gondterhelten körbenézett a látóhatár mentén. Szemeivel elidőzött egy darabig azon a távoli, zöld foltocskán, ami, szinte alig volt észrevehető az úszó roncsok között. Oldalra pillantott. Mentőcsónakuk oldalához a szabályoknak megfelelően voltak odarögzítve az evezőlapátok, ahogyan lenniük kellett.

Mélyen felsóhajtott, aztán a parányi, üde zöld foltot vette újra szemügyre.

 - Megpróbáljuk örökké tenni… Együtt…

***********

A vonat

Levettem a kabátomat, feltettem a fejem felett lévő poggyásztartó polcra, majd bevackoltam magam egy ablak melletti ülésre. Üres tekintettel bámultam ki az ablakon, ugyanis semmit sem lehetett látni az odakint befeketedett világból, hisz tél lévén, sajnos már a délután is estének számított. Ráadásul a vonat belső, fénycsöves lámpáinak ablakról visszaverődő fényei sem segítettek benne, hogy tüzetesen végignézhessem a felszállásra várakozók arcát.

Felsóhajtottam és mélyen beszívva magamba a tetszetős FLIRT vonat jellegzetesen új szagát, inkább az ajtó felé fordítottam a figyelmemet, ahol leendő utastársaim szálltak fel éppen:

Vihogó iskolás lányok lépkedtek fel vidáman a lépcsőkön először, a maguk irigylésre méltó, fiatalos lendületével és foglalták el a mögöttem lévő üléssorokat. Közvetlen utánuk, egy idős hölgy kapaszkodott fel egy kerekeken guruló szatyrot vonszolva maga után, és céltudatosan leült a hozzá legközelebbi ülésre. Egy fiatal fiú követte őt okos telefonját nyomkodva szórakozottan. Kényszeredetten elszakította tekintetét a készülék tizenhatmillió színárnyalatot is megjeleníteni tudó képernyőjéről és körbepillantott. Kiszúrta a még üres helyeket körülöttem és, minta ott sem lennék, szó nélkül, lazán ledobta magát velem szemben, bedugta fülébe a kicsiny hangszórókat, csutkára tekerte az elektronikus hangokból és zörejekből álló zenét, és behunyva szemeit, teljesen kizárt minket korlátolt és szegényes, digitális effektusokon alapuló világából.

Egy szemüveges, aktatáskás férfi jelent meg az ajtóban. Hideg, szürke szemeit kritikusan járatta körbe, megfelelő ülőhely után kutatva. Pár pillanatig elgondolkodva méregette a két üres helyet, ami maradt még mellettünk, aztán vagy miattam, vagy nyeglén elterülő, ifjú társbérlőm miatt, inkább úgy döntött, állva marad az ajtó melletti korlátnak támaszkodva.

 - Szabad ez a hely kedveském?

Összerezzentem a bántóan érdes, női hangtól. Riadtan kaptam oldalra a fejem, és amit láttam, csak még jobban megrémített:

Nagydarab cigányasszony állt mellettem, talán a tőle telhető legkedvesebb, mégis rettenetet keltő mosolyával az arcán, enyhe bajuszkezdeménnyel az orra alatt, talpig népviseletben.

 - Igen… – Mondtam kényszeredetten.

 - Köszönöm a jóságodat! Isten megáldjon Tégedet a családoddal együtt!

Hangos nyögéssel leült az ifjú mátrixvitéz mellé, aki épp virtuális turistaúton járva a megabitek földjén, észre sem vette újdonsült társbérlőnket.

 - Jaj, édes Istenkém az égben… – Sóhajtott az asszony bágyasztó hagymaszagot eregetve felém, amikor végre elhelyezte hatalmas testét a székben. Szinte ráfolyt a mellette ülő, közel harmad akkora fiúra, aki kényszeredetten kicsi összébb húzta magát ugyan, de arra már nem méltatta a helyzetet, hogy ki is nyissa a szemét. A nő, tekintettel az egyre szűkösebb helyre, előzékenyen megigazította az ülés mellé helyezett, óriási, fonott kosarát, amitől még kevesebb hely maradt az üléssorok között elhaladó utasok részére, aztán a fiatal fiút és csodaketyeréjét vette alaposabban szemügyre. Tekintetével bizalmatlanul végigkövette a telefonhoz csatlakoztatott, vékonyka kis vezetéket, ami a gyerek fülében végződött és megborzongott. Aztán ijesztő hirtelenséggel rám kapta ravaszul csillogó, fekete szemeit. Csak nagy késéssel tudtam elmenekíteni előle pillantásomat a kinti sötétségbe. Persze Ő is nagyon jól tudta, hogy semmi sincs odakint, ami tőle látványosabb lehetne, ezért tenyerével a térdemre csapott, visszarántva ezzel engem a menekülés ösvényéről:

 - Meg fogja ölni…

 - Mi…?

Az asszony a fiú felé biccentett, sokat mondóan a készülékre pillantott, elhúzta a száját, amitől jobbszeme becsukódott és megismételte a megállapítását:

 - Meg fogja Őt ölni az a dolog a kezében… Nem a testét, hanem az agyát!

 - Elképzelhető… – Erősítettem meg az álláspontját, hátha békén hagy. Újra az odakint elsuhanó táj láthatatlanságába próbáltam menedéket találni előle, de sajnos az asszony továbbra is társalogni kívánt velem:

 - A lelkét pedig megmérgezi…

Úgy döntöttem, nem reagálok. Inkább irigykedve sandítottam a gyerek okos telefonjára. Kénytelen voltam belátni, hogy bizony vannak jó tulajdonságai is ennek a boszorkányos masinának, ezért mélyen elhatároztam, amint hazaérek, rá fogok keresni szolgáltatóm weboldalán, egynek a beszerzési lehetőségeire.

.- Ránk támadt! Mégpedig a legkegyetlenebb gyilkosokkal…

 - Kicsoda…?!

 - Az, aki a sötétséget hozza… – Emelte fel piszoktól fekete mutatóujját figyelmeztetőn az asszony, és jobbszemét ismét behunyva, gyorsan körbepillantott, mintha Lucifer ügynökei is ott ülnének az utasok között. – A gyilkosok pedig, maguk az emberek! Ember, az ember ellen!
   Az egyiknek pénzt ígér, a fülébe súg valamit, az pedig megalkotja, amire kéri, mert gyenge…
   A másiknak, a tudatlannak, már nem mond semmit, ezért az, megveszi a gonosz találmányát. – Biccentett ismét a fiú telefonja felé. – Így nyílnak meg a pokolbéli csatornák, amiken keresztül a
   sötétség kórságként terjed majd ember és ember közt…

Unott arckifejezéssel bólintottam és átható tekintetének tüntetőleges kerülésével egyértelműen megüzentem a számára, hogy nem kívánok vele kommunikálni, de úgy látszott, nem ért, vagy inkább nem akar érteni a testbeszéd nyelvén. Továbbra is a titokzatos, sötétséget hozó fazon elektronikus világuralomra törésére figyelmeztetett:

 - A fekete erőt mi, magunk erősítjük! Mi vagyunk a zászlóvivői! Védőangyalaink pedig zokognak,
   mert nem tudnak minket megóvni önmagunktól…

Zokogni tudtam volna én is kínomban. Segélykérőn pillantottam körbe, de senki, még a legkisebb együtt érző figyelmet sem szentelte nekem. Sem az aktatáskás pasas, aki látszólag gondolataiba mélyedve meredt ki a sötét ablakon, sem a másikoldalon ülő néni, aki álszent érdeklődéssel olvasgatott valami ócska szórólapot, sem a lányok, sem pedig a velem szemben, nyitott szájjal alvó nyikhaj. Mintha egy hatalmas búra került volna kettőnkre, aminek vastag üvegfalán át nem hallatszik hang, vagy épp a segélykiáltás.

 - Óvd meg fiaidat a sötétségtől, amíg képes vagy rá… – Hajolt közelebb hozzám tolakodóan bizalmaskodva az asszony.

 - Honnan a fenéből tudod, hogy fiaim vannak? – Förmedtem rá gondolatban anélkül, hogy rápillantottam volna.

 - Meg van írva a szemeidben! – Suttogta még közelebb hajolva. – Ahogyan a sorsod is…

Hideg borzongás futott végig a hátamon egy pillanatra, hogy kimondatlan kérdésemet megválaszolta, de aztán hamar visszataláltam a felvilágosult, racionális világba. Annakidején Csillaghegyen, Nagyapám szomszédságában cigányok éltek, akiknek asszonyai mind professzionális módon értettek a tenyérjósláshoz, jövőbelátáshoz, meg más, hasonló humbugokhoz. Gyerekkoromban láttam épp eleget tőlük, hogy ma, a huszonegyedik század elején, szélsebesen száguldva egy modern vonat kényelmes kocsijában, ne essek hanyatt az efféle hókuszpókusztól.

Halványan elmosolyodtam – talán nem titkolt fölénnyel is egy kicsit – és most már magabiztosan bámultam ki a Csomádi állomás sötét és kihalt világába.

 - Takard el az elmédet, hogy szemeiddel meglásd a láthatatlant! – Mondta repedtfazék hangján a cigányasszony.

Fáradt voltam és ingerült a mai nap megpróbáltatásaitól, de úgy látszott, az asszony által emlegetett sötét herceg úgy döntött, hogy még nem volt elég belőlük… Túl kellett még élnem ezt is valahogy, csakúgy, mint főnökeim mélységesen együgyű és meddő törekvéseit, hogy felfogják, megértsék szakmai döntéseim miértjeit. Szörnyű nap volt a hátam mögött, egy idegőrlő nyolcórás szélmalomharc a tehetségtelenség, intelligenciahiány és a teljes agyhalál fekete mélységeivel küszködő, agyoniskolázott nyakkendősökkel szemben. Ráadásul, még az autóm is szervizben volt, belekényszerítve a tömegközlekedés kínjaiba, amikből most elég rendesen kijutott nekem…

Példát véve szemben ülő, ifjú és bölcs utastársamról, én is behunytam a szemem, és a tetszhalál nyugalmába próbáltam elmerülni, de az asszony már a markaiban tartott és nem engedett el:

– Á! Igen, igen… az iskolák… – Kuncogott halkan, ami úgy hatott, mint egy szél lengette, nyitva felejtett, öreg kertkapu nyikorgása. – magabiztossá tesznek, de vakká is! Amit bennük tanulsz,
   más emberek tudománya, nem a Tied! A tankönyvek megírják, mit gondolj a világról,
   miközben elfelejted, hogyan láss a szemeddel és a lelkeddel. Ezt nem tudják azok, akikkel ma
   vitába szálltál.

Ekkor figyeltem fel a csendre. Különös volt és nehéz, egyáltalán nem illett egy zajorgiákkal teli vonatra, ezért riadtan nyitottam ki a szemem.

Sűrű sötétség vett körül, amit a kriptába illő, súlyos csend csak tovább tetézett. Hideg borzongás futott végig rajtam, és fel akartam pattanni az ülésről, hogy körbepillantsak, de a lábaim nem engedelmeskedtek agyam parancsának. A körülöttem álló utasok fekete árnyként, fenyegető mozdulatlanságban fogtak közre, csupán kifejezéstelen arcuk és üres tekintetük látszott annak a tűznek a fényében, ami Isten tudja hogyan tudott életre kelni köztem, és a titokzatosan mosolygó cigányasszony között. Pánikszerűen próbáltam hátrébb húzódni, nehogy megégjek, de a testem nem működött. Mintha meghalt volna, magába zárva pániktól ide-oda csapongó elmémet…

 - Ne félj! – Nyugtatott az asszony. – Ez itt a lelked tüze. Nem éget, mégis mindig melegedhetsz
   mellette. Mint, ahogyan azok is, akiket közel engedsz hozzá.

 - Hol vagyunk…? És mi történik velem?

 - Pihensz. Rád fér…

 - De… hát én…

A tűz, mintha valaki olajat öntött volna rá, hirtelen akkorára duzzadt, hogy lángjai egy pillanatra még a cigányasszonyt is eltakarták előlem. Felkiáltottam félelmemben és menekülni próbáltam, de béna testem továbbra sem mozdult. A körülöttem állók, meg sem rezdültek a tűztornádó láttán. Élettelen szalmabábúként álltak tovább, üveges tekintettel meredve maguk elé. Talán nem is érzékeltek semmit az egészből.

Visszakaptam a tekintetem az asszonyra, de az, már nem volt sehol. Helyén egy fiatal, tíz-tizenkét éves forma fiúcska ült és figyelmesen nézett rám tiszta tekintetével a megnyugvó tűz lángjai felett.
Azonnal ráismertem. Én voltam az a tiszta tekintetű gyerek, legalábbis, úgy a harminc évvel ezelőtti én. Nem tudtam megszólalni, de mit is mondhattam volna, hisz az egész szituáció annyira őrült vízió volt, hogy még megszólalni is szégyelltem.

A fiú haloványan rám mosolygott, majd lassan felemelte a kezét és az ablak felé mutatott.

Engedelmesen követtem tekintetemmel a mutatott irányt. A vonat koromfekete ablakának felületén két arc rajzolódott ki a tűz kísértetiesen vibráló fényében. Mindkét arc az enyém volt. Fiatal, ránctalan, üde volt az egyik. A kíváncsi, csillogással teli szemek, bizakodóan kutatták a jövőt, nem látszott bennük félelem, fáradság, vagy beletörődés a kirótt sors iránt, tettvágy és bátorság semmivel össze nem téveszthető ragyogása tündöklött bennük. Átpillantottam a másik arcra és megborzongtam. Egy megfáradt öregember nézett vissza rám az üveg tükréből. Tekintete fénytelen volt, talán az élet csatái és a belőlük visszamaradt rosszemlékek homályosították el…
A fiú megérezhette a bennem kavargó örvényt és bátorítóan rám mosolygott újra. Pár pillanatig merőn figyeltük egymást, majd visszamosolyogtam rá. Semmi okom nem volt, mégis mosolyogtam, hisz szó nélkül is megértettem, amit közölni akart velem. Elég volt csak a szemébe néznem és minden üzenete fényesebb lángra lobbant bennem, mint az a tűz, ami kettőnk közt lobogott.

Hogy mi volt az üzenet? Csupán egyetlen szó: Öröm.

Örömmel élni! Keresni, kutatni az örömöt és fellelni! Majd, mikor megtaláljuk, tovább  adni, hogy mások is részesülhessenek belőle… És mivel is lehetne tovább adni, mint a mosollyal, az érintéssel, az öleléssel, a simogatással, a felszabadult sóhajjal a… szeretettel…

A gyerek alig láthatóan bólintott, majd tükörképe lassan szertefoszlott, egyedül hagyva arcomat a vonat fekete ablakán. Újra sötétség vett körül és megnyugtató csend. Lehunytam a szemem.

 - Bocsánat… Uram…

Túlságosan távoli volt a hang, hogy kellő figyelmet tulajdonítottam volna neki. Lazának és könnyűnek éreztem magam, nem akartam megszakítani ezt az örömteli állapotot.

 - Elnézést…

Mély sóhajtással nyitottam ki szemeim, majd az éles fény miatt azonnal vissza is zártam őket.
 - Ébredjen, kérem…

Hunyorogva pillantottam fel ismét, és amit láttam, olyan szép volt, hogy úgy gondoltam, mindenképpen megéri felébredni.

Egy csodaszép, fiatal lány ült velem szemben, szégyenlős mosollyal az arcán.

 - Bocsánat, hogy felébresztettem… de a kezében tartott jegyről látom, hogy Őrbottyánig szól.
 - Igen… – Bólintottam álmosan. – ott lakom.

 - Csak szólok, hogy a következő állomás Őrbottyán.

 - Ó… máris…?

 - Igen! – Mosolygott tovább a lány felém, ami jóleső melegséggel töltött el.

 - Köszönöm… – nyúltam fel a kabátomért. – igazán kedves. Nem is tudom, mihez kezdtem
   volna Vácon ebben a hidegben…

 - Megvárta volna a visszafelé induló vonatot! – Nevetett fel kedvesen a lány.

 - Igen… valószínűleg az lett volna a legkézenfekvőbb megoldás… – Mosolyogtam rá vissza és közben mélyen igazat adtam harminc évvel ezelőtti önmagamnak, hogy az Öröm valóban a mosoly útján is terjed.

 - Még egyszer, köszönöm szépen a figyelmeztetést!

 - Nincs mit. Nagyon szívesen!

A vonat lassan húzott ki az Őrbottyáni állomásról. Intettem a lánynak és Ő kedvesen mosolyogva visszaintegetett.

Elgondolkodva figyeltem a távolodó szerelvény lámpáinak piros fényét, majd, mikor végleg eltűntek a szemem elől, mélyen felsóhajtottam és halkan, suttogva mondtam, hogy senki se hallja:
 - Igen… köszönöm a figyelmeztetést…

Tátrai S. Miklós

Szerzőnk rövid bemutatkozása:

Felsőfokú katonai, rendészeti és pedagógiai végzettséggel, valamint bölcsészdoktori diplomával rendelkezem. Négy évvel ezelőtt vonultam nyugállományba. Aktív pályafutásom időszakában elsősorban rendészeti, rendészettörténeti és pedagógiai tárgyú írásaimat publikáltam, valamint három interjúkötet készítettem.  Az utóbbi években irodalmi jellegű novellákat és verseket írok, amelyek nyomtatott és internetes lapokban jelennek meg. Két antológiában és egy mesekönyben is szerepelek. Eddigi legnagyobb sikeremnek a Gion Nándor nemzetközi novellapályázat harmadik helyét tekintem. Tátrai S. Miklós

Sírtak a virágok

Az olcsó kis kazettás magnóban számomra kincseket érő szalag pörög. Édesanyám hangját hallgatom, aki életét meséli nekem, és mindazoknak, akik majd olvassák ezeket a történeteket. Szépek, meghatóak, hol vidámak, hol szomorúak, amilyen maga az élet. Különösen azoké, akik hozzá hasonló korú idős emberek, és ma már több mint nyolc évtizedre tekinthetnek vissza. A számítógép előtt ülök, mégis őt látom magam előtt, ahogy mesél, ahogy mosolyog, máskor könnyes lesz a szeme, és hosszan hallgatva néz maga elé. Nem szólok, nem zavarom gondolatait, vele együtt könnyezem meg a már eltávozottakat, és boldog vagyok, hogy őt még láthatom, hallgathatom.

„Tudod kisfiam, tényleg nagyon nehéz évek voltak. A háború után Bánhidán laktunk szétlőtt és kifosztott házunkban, amelyben szüleim - nem is értem, hogy hogyan - lakható állapotokat teremtettek. Édesapámat, a te nagypapádat, akit sajnos már nem ismerhettél, akkor már állami erdészként foglalkoztatták. Zala megyébe kérte áthelyezését, ahol testvérei éltek, mert nyomorúságos helyzetünkben segítséget ígértek. Soha nem tudtuk meg, miért alakultak úgy az események, hogy váratlanul, és számunkra érthetetlen, megdöbbentő módon, Nógrád megyébe helyezték.  Első alkalommal csak engem vitt magával, bizonyára nem akart egyedül utazni. Többszöri átszállással érkeztünk meg Romhányba, ahol az erdőgondnokság mérnökét kellett megkeresnünk. Édesapám számomra szokatlan és meglepő módon katonásan jelentkezett szolgálattételre. A mérnök úr barátságosan fogadta, azonban éreztette a három lépés távolságot, és semmi jót nem ígért. Tudott érkezésünkről, de lakhatási lehetőség hiányában azt javasolta, menjünk haza, majd küldenek értesítést. Hetekig nem történt semmi, aztán megszületett a döntés, költöznünk kell. A készülődés nem okozott nagy nehézséget, megmaradt ingóságaink bőven felfértek egy teherautóra, meg sem töltötték a platót. Megérkezésünkkor kiderült, az erdészet nem biztosít lakást, nekünk kell valamilyen megoldást keresni. Abban a pillanatban ez nagyon reménytelennek látszott. Édesapám indulatos, és édesanyám könnyes arcát látva félénken bújtunk össze húgommal és kisöcsémmel. Bátyám azonnal felajánlotta, hogy visszatér Bánhidára, barátja szülei biztosan befogadják, amíg rendeződik helyzetünk. Szüleim estére megoldást találtak, már amennyiben azt megoldásnak lehetett nevezni. Öcsémmel Spiczerék nyári konyhájába költöztek, engem és a húgomat a szomszéd idős házaspár fogadott be, és helyezett el egyik szobájukban. Ma is hálával gondolok Káposztáékra, bár időnként bizony - hiába is tiltakoztunk - meg kellett innunk egy-egy korty pálinkát a barátság jegyében. Szegényes bútorainkat a magtárba tettük, mert másutt nem volt helyük. Két-három hónap múlva, még a tél beállta előtt, kedvezőbb lakhatási lehetőséget kaptunk a Romhány melletti Kisbodonyban. Berg báró kúriájának néhány helyiségét utalták ki részünkre. Ne gondolj egy kastélybeli, főúri elhelyezésre, mert arról szó sem volt. Két szobát kaptunk, amelyből csak az egyiket lehetett fűteni egy rossz cserépkályhával. Bizonyára nem volt megfelelő a huzata, mert gyakran dőlt befelé a füst. A kémény tisztítására nekünk nem volt pénzünk, az erdészetet pedig különösebben nem érdekelte, nem az ő ingatlanuk volt. A konyhát csak az alagsorban lehetett kialakítani, az volt egyben a „fürdőszobánk” is, amit erős idézőjelbe kell tennem, mert az mindössze egy lavórt jelentett. A WC messze hátul az udvarban állt, amit nem csak mi használtunk. Mégis legalább együtt voltunk, valamennyien igyekeztünk lelket tartani a másikban. Egymás előtt titkolni próbáltuk szomorúságunkat, hol sikerült, hol nem. Talán még el tudom mondani akkor írott versemet, amelyet sokáig csak magamnak szavalgattam:

Mikor eljöttünk sírtak a virágok, sóhajtva kérdezték, a válás örök?

És én riadtan suttogtam szirmaiknak, ne féljetek, még visszajövök.

Az én világom nem ez a világ, az én világom hiába keresem.

Az én világom nem ez a világ, az én világomat itt nem lelem.

Szebb ott a tavasz, forróbb a nyár, az őszi erdő remegve vár,

a tél is szebb, ha hull a hó, az élet szép, szeretni jó!

Édesapám szorgalmasan dolgozott, munkáját megbecsülték. Valószínű ennek köszönhetően a következő év közepén igazán kedvező változás történt. Átköltözhettünk egy másik kúriába, amely korábban Andreánszky báró tulajdonában állt. Halála után az épület megüresedett, néhány helyiségében alakíthattuk ki lakásunkat.  Előszoba, konyha, három szoba, az előzmények után maga volt a Kánaán. A négy polgárit még Bánhidán befejeztem. Elköltözésünkkor tizenöt éves sem voltam, de már dolgoznom kellett. Keresetemre nagy szüksége volt a családnak. Előbb a nagybodonyi községházán „kismindenes” munkakörben, havi száz forintért, napi nyolc órában. Már nem emlékszem pontosan, mennyit is érhetett akkor  száz forint, de az biztos, hogy első fizetésemből váltottam ki a jegyes lisztet, talán a cukrot is. Később édesapámnak a romhányi kerámiagyár igazgatója felajánlotta, hogy elmehetek egy meghallgatásra, egy próbára, amit ma állásinterjúnak mondanánk. Ketten mentünk egy falubeli fiúval, és különböző számtanpéldákat, helyesírási feladatokat kaptunk. Én szerepeltem jobban, elnyertem az állást, anyagnyilvántartó lettem. Fizetésem jelentősen emelkedett. Közvetlen főnököm velem nagyon rendes volt, soha nem gorombáskodott, nem kiabált. Munkatársammal, egy idősebb, családos férfivel azonban nagyon csúnyán bánt, többször keményen leszidta, okkal is, ok nélkül is. Nagyon sajnáltam őt, és egyre jobban féltem, vagy talán inkább irtóztam főnökünktől. Sajnos kiderült, hogy az a finom por, ami az egész gyár területén szállt a levegőben, állandó rekedtséget, köhögést, egy alkalommal tüdőgyulladást is okozott nekem. A félelem és a betegség arra kényszerített, hogy eljöjjek a gyárból, amit nagyon sajnáltak. Az igazgató még az orvossal is konzultált, aki szükségesnek tartotta a változást. 

Az erdészetnél ajánlottak irodai munkát, amit örömmel elfogadtam. Jól éreztem magam, szerettem ott dolgozni. Bizonyára elégedettek lehettek velem, mert hamarosan munkaköri feladatként kaptam meg a dolgozók fizetésének elhozatalát a központból. Gondold el, tizenhét éves törékeny kislány voltam. Minden hónapban egyedül mentem vonattal Vácra, és jöttem vissza egy táska pénzzel. A menetrend nyilván nem igazodott az én programomhoz, hajnalban kellett indulnom és csak késő este érkeztem meg. Első utam a számvevőhöz vezetett, ahol leadtam a pénzt, és csak utána mehettem haza. Egyszer nagyon megijedtem, szinte belebetegedtem a rémületbe. Nagyon fáradt voltam, elaludtam a vonaton. A pénzzel teli táskát  magamhoz szorítottam, mégis amikor felébredtem, mellettem feküdt az ülésen. Azonnal arra gondoltam, hátha valaki belenyúlt a táskába. A vasútállomástól sírva rohantam hazáig, ahol kétszer is átszámoltuk a pénzt. Szerencsére semmi sem hiányzott. Valószínű diáklánynak nézhettek, és a tankönyvek senkit sem érdekeltek a vonaton. Soha többet nem fordult elő hasonló eset. Nem is értem, hogyan volt bátorságom ehhez a feladathoz, és szüleim hogyan engedhették meg ezt. Ma már ilyesmi elképzelhetetlen. Sajnos nem tarthatott sokáig ez a kellemes időszak, mert egy ellenőrzés kifogásolta, hogy az erdész lánya az irodán dolgozik. Nem értettük, de nem tudtunk tenni ellene semmit, el kellett jönnöm.”

A magnetofon kattant, a szalag véget ért, de édesanyám történeteit szerencsére még sok kazetta őrzi.

************

Különös örökség

Vasárnap délután volt. Ebéd után csendes semmittevéssel töltöttük az időt, amikor megszólalt a csengő. Férjem édesanyja állt az ajtóban. Láttam rajta, valamiért nagyon izgatott. Kedvesen fogadtuk - hiszen jó viszonyban voltunk - amióta egyedül maradt, gyakran látogattuk egymást. Leültettük, kávéval kínáltuk, majd hagytuk beszélni, mert láttuk rajta, fontos mondandója van. Táskájából egy borítékot vett elő. A levelet a nyolcvannégy éves Bözsi néni írta, aki férjemnek távoli rokona. Bözsi néni - mint megtudtam a bonyolult családi kapcsolatokat -, Feri nagypapájának sógornője, a nagypapa egyik testvérének felesége. Férje, aki jóval idősebb volt tőle, már nem élt. A néni egyedül lakott a dunántúli dobok közötti Vasegresen, a család régi házában. Sohasem találkoztam vele, és Feri sem emlékezett pontosan arcára, legalább húsz éve nem látta. Bözsike arról írt levelében, hogy elköltözik a lányához, megválik a lassan kilencven éves háztól. Családjának nincs szüksége az épületre, a körülötte lévő kertre, ezért el kellene adnia, amit nem szívesen tenne meg idegeneknek. A házat még Feri dédnagypapája építette az 1920-as években. Az épület csordulásig tele lehet emlékekkel, a család illatával, az ősök gondolatával. A néni felajánlotta férjem édesanyjának, hogy vásárolja meg a házat, neki nagyon kedvezményes áron eladná, és akkor mégis csak a családban maradna. Anyósom ismerte és szerette Vasegrest. Többször mesélte, hogy amikor fiatal házasok voltak, még Feri születése előtt, gyakran vendégeskedtek a rokonoknál, és nagyon jó volt szerelmesen összebújni a régi, nagy ágyakban. Hatvan évesen azonban, már nem akart ingatlant vásárolni. Fiának ajánlotta fel a lehetőséget, akinek fantáziáját egyre jobban izgatta a váratlan ötlet. Arra kért, valamelyik hétvégén tegyünk egy kirándulást, látogassuk meg Bözsikét, nézzük meg a falut, a házat, a kertet. Dönteni és válaszolni azután is ráérünk. Nem volt nagy hangulatom hozzá, mégsem ellenkeztem, nem akartam elvenni a kedvét. Tizenkét éve éltünk már együtt, őszintén szerettük egymást, ismertük a másik szokásait, érdeklődését, vágyait, ábrándjait. A férjem mindig is szerette a természetet, a hegyeket, erdőket. Sokkal szívesebben töltötte ott a szabadságát, mint városokban, vagy vízparton. Ez utóbbinak különös oka volt, mert születésétől fogva két tűzfoltot viselt a testén, amely semmiben sem gátolta, mégis zavarta őt. Bizonyára ez is közrejátszott lelkesedésében, mert arra gondolhatott, hogy a váratlan szerencse, erdő közeli kis falusi házhoz juttathatja. Nem akart odaköltözni, de a nyugodt hétvégék, és szabadságok lehetősége vonzotta.

Hétfőn levelet küldtünk Bözsi néninek, amelyben jeleztük, hogy hamarosan meglátogatjuk, megnézzük az ősi családi fészket. Az első hétvégén még nem indulhattunk el, mert a Schubert-kórus, amelyben Feri szólóénekesként szerepelt, meghívást kapott egy ünnepségre. A következő szombat azonban már a miénk volt! Szállást foglaltunk egy közeli panzióban, és útra keltünk. El kell ismernem, Vasegres az első percekben meghódított. Csendes, szép kis falu, barátságos dombok ölében, két oldalon erdővel határolva. Szorgalmas emberek lakják, a földek, a legelők, a rétek szépen rendbe voltak téve. Feri meghatottan lépett be a házba, ahol Bözsi néni ölelő karjai várták. Engem is szeretettel fogadott. Leültetett bennünket, pogácsával, borral kínált, és csak mesélt, csak mesélt. Többször néztünk mosolyogva egymásra férjemmel, szemünk azt kérdezte: mi lesz ebből, mikor jutunk végre szóhoz? Aztán egyszer csak erre is sor került. Elmondhattuk, hogy bennünket érdekelne a ház, szeretnénk körbenézni, néhány dolgot kérdezni. Férjemet meghatottnak láttam, ahogy az előszoba szerepét is betöltő konyhából előbb a jobb-, majd a baloldali szobába lépett, megérintette a falakat, a gerendákat, a ki tudja hány éves szekrényeket, és az anyukája elbeszéléséből ismert ágyakat, amelyekben olyan jó volt összebújni. Láttam rajta, már döntött, Bözsi néni nem tud olyan árat mondani, amit ne fogadna el. Már én sem bántam, beleszerettem a házba. Persze láttuk azt is, - különösen akkor, amikor kívülről körbejártuk az épületet - hogy bizony bőven van javítani való. A tető kicsit megrogyott, a melléképületet, ami valamikor istálló lehetett, valószínű le kell bontani, de a ház falai erősek, még akkor is, ha sárba rakott nagy kövekből építette az egykori mester, vagy maga a dédnagyapa. Feri halkan súgta nekem, hogy olyan érzése van, mintha már járt volna itt, mintha játszott volna a kertben, pedig korábban sosem volt Vasegresen. „Megfogott az ősök szelleme!” mondta.

Bözsikével könnyen és hamar szót értettünk. Mindenki jól járt, és a régi ház megmaradt a családnak. Abban egyeztünk meg, hogy a néni a nyár közepéig lakhat benne, addig mi építészt keresünk, akivel megtekintjük és megbeszéljük a lehetőségeket. Minden terv szerint haladt, és a mérnök kivitelezhetőnek tartotta, sőt meg is tervezte Feri elképzelését. Megjavítjuk a tetőt, a padlást úgy tesszük lakhatóvá, hogy annak régi padlásjellege megmaradjon. A hátsó szobát egybe nyitjuk a konyhával, kivesszük a közöttük lévő széles fal nagy részét, a kert felé néző ablakából pedig ajtót alakítunk ki. Innen majd egy megépítendő zárt teraszra lehet kilépni, amely nappalinak is alkalmas lesz. A munkálatokat júliusban megkezdtük, mind a ketten teljes lázban égtünk. Férjemet sosem láttam még annyira elszántnak, mint akkor, valósággal átszellemült a régi falak között. Sátorban lakott a kertben, az építkezés minden mozzanatánál ott akart lenni. Én a hétvégeket töltöttem vele. Egyszer különös dolog történt. A széles válaszfal bontása közben egy beépített vasládára, inkább ládikára bukkantunk. A kőműves óvatosan kibontotta, és elénk tette a körülbelül 30x30x20 centiméteres zárt kazettát. Nem tudhattuk, hogy ki, és mikor építette be. A dédapa, vagy valaki más? Mit akartak elrejteni? Na és miért? Aranyat, ezüstöt, pénzt? Valami titkos iratot? Kezdett egy romantikus regénybe illő helyzet kialakulni 2014-ben. Ide-oda forgattuk a ládikát, kinyitni nem tudtuk, úgy éreztük nem is vagyunk jogosultak rá. Autóba ültünk, és elmentünk Bözsi nénihez. Elvittük a kazettát, megmutattuk neki, de ő is csak fejét csóválta. Sosem hallott róla, pedig több mint 60 évet élt a házban. Bizonygatni kezdte, hogy szerinte már odaköltözése előtt ott kellett lennie, mert különben tudna róla. Aztán elbizonytalanodott. Elmesélte, hogy a második világháború alatt több hónapra el kellett mennie otthonról. A gróf, akinek dédpapa a kocsisa volt, azalatt menekült el, és vitte magával értékeit. A faluban sokáig suttogták, hogy mindent nem tudott elvinni, pénzt és ékszereket hagyott néhány megbízható emberénél. Úgy vélekedett, akár ezek is lehetnek a kazettában. Vejének barátja lakatosmesterként dolgozott a faluban. Az első szóra átjött, megfelelő szerszámokat hozott magával. Nem okozott különösebb nehézséget a kinyitás. Izgatottan lestünk bele mindannyian. Némi csalódással vettük tudomásul, hogy abban sem arany, sem ezüst nincsen. Viaszos vászonhoz hasonló zacskóban megsárgult újságot, két halvány fényképet, és egy ’20-as években készült, ma már értéktelen papírpénzt találtunk. Valószínű az akkori falubeli szokások szerint tettek így, jelképes, babonás cselekedet lehetett.

Inkább nevettünk, mint bosszankodtunk a történteken. A fényképeket nézegettem, amelyek itt-ott megkoptak ugyan, de egyértelműen családi fotóknak tűntek. Mind a két képen ugyanaz a középkorú nő és férfi ült egy-egy karosszékben, körülöttük négy gyermek, egy lány, és három fiú. Nem volt nehéz kitalálni, és Bözsi néni ezt meg is erősítette, a dédszülőket és gyerekeiket látjuk. Feri sem tudta ki kicsoda, még nagyapját sem ismerte fel, hiszen a legnagyobb fiú sem lehetett több tíz évesnél a fénykép készítésekor. Megnéztük az újságot, az egyértelműen kiderült, hogy 1926-ban jelent meg. A hónap és a nap sajnos már nem látszott. Amíg Bözsike és Feri az újságot bogarászták, én figyelmesebben megnéztem a képeket. Egyik gyerekről a másikra tekintettem, és hirtelen elakadt a lélegzetem. Amikor első gyermekünket vártuk, kíváncsiságból és unalmamban férjem kisgyerekkori fotóit nézegettem, egyik másik valósággal beleégett az emlékezetembe. És most, az egyik kisfiú szakasztott olyan volt, mint Feri a gyerekkori képen. Az arca, a testtartása, a tekintete, teljesen megegyezett.

• Nézzétek, ő lesz Feri nagypapája! – kiáltottam boldogan és mutattam felfedezésemet.
• Á, nem! - hűtötte le a lelkesedésemet Bözsi néni. – Ő akkor még csak két-három éves lehetett, az a fiúcska pedig legalább hat.
• Pedig elképesztően hasonlítanak egymásra Ferivel, mintha ikrek lennének! – bizonygattam igazamat.
• Akkor sem lehet a ti nagypapátok. Biztosan szegény Józsika az!
• Miért szegény?
• Nagyon szomorú történet, az uram is mindig megkönnyezte, ha szóba került. Józsika hét-nyolc éves lehetett, amikor a szomszéd kisfiúval játszottak a pajtában. Valahogyan tüzet gyújtottak, a száraz takarmány lángra kapott, és mire a segítség odaért, már késő volt. Józsika teste olyan súlyosan megégett, hogy nem tudták megmenteni. Az egész falu megsiratta. A templomi kórusban ő énekelt a legszebben. Azt mondják, gyönyörű hangja volt.
• Ferinek is nagyon szép hangja van, szólóénekes! – büszkélkedtem
• No, akkor legalább valaki örökölt valamit Józsikától is. - mosolygott bánatosan Bözsi néni.

A következő percben megállt a levegő körülöttünk. Feri lassú mozdulatokkal levette ingét. Bözsike elképedve meredt rá, hiszen testén élénk pirosan mutatkozott másik öröksége, a két tűzfolt. 

MAGDUS MELINDA

Egy igaz „lélek” emlékére

Minden van valamiért, semmi sem történik véletlenül. Mindig is tiszteltem az idős embereket, valahogy közel állnak a szívemhez. Nemrég elment közülük egy, akinél átszellemültebb, felsőbb erőben bízó lényt én még e földön nem láttam.

Mélyen megérintett emberi mivolta, egyszerűsége ellenére is nagyszerű teremtményként élt. Nem volt benne semmi hamisság, semmi rafináltság, sőt néha azt éreztem, mintha túlzottan is naív lenne. De sajnos ez a világ már nem értette őt meg. Sőt, majdhogynem kiközösítette magából, de ő ezt sem bánta. Élte a kis csendes életét, szívében csupa szeretettel. A jóhiszeműséget és a jó szándékot tőle csak tanulni lehetett. A fiatalok iránt érzett szeretetét édességek osztogatásával fejezte ki, már néha túlzásba is esett e téren. Az ember restellte már elfogadni a „mindennapi” cukorkákat és csokikat, amiket szerény nyugdíjából vásárolt. Erővel is a zsebébe tette mindnyájunknak, akik kapcsolatba kerültünk vele. Nem kért egyebet érte, csak azt, hogy valaki meghallgassa az ezredszer is elmondott életmorzsáit, a régi szép napjainak történetét. Kívülről tudtam már én is, de mindig úgy reagáltam rá, mintha először hallanám. Odahaza senki sem hallgatta már meg, nem értek rá. Csak addig volt fontos a családja számára, amíg adni tudott, amikor már neki lett volna szüksége legalább egy kis szeretetre, akkor már elfordultak tőle. Ígérgetést persze kapott. Egyik fiától és a másiktól is. Hogy majd egyszer, majd télen, majd nyáron hozzájuk költözhet, csak most éppen nem. Ő pedig elhitte, a kis naív lélek. Mindig várta a napot, hogy majd eljön a költözés ideje, de csak nem akart eljönni. Élete vége felé már bezárva tartották, mondván, hogy mindig el akar szökni. Hát hová is akart volna elszökni több mint nyolcvan évesen? Egy vágya volt csupán, minden reggel elmenni a templomba, a szentmisére. De a lánya szerint ezt sem érdemelte meg. Persze, hogy nem. Mert ugye néhányszor leesett a vérnyomása, vagy a cukra és elszédült a misén, vagy elájult. De mindannyiszor egy kis pofozgatás, egy pohár víz és kockacukor után helyrejött. Csakhogy minden esetben telefonáltak a lányának, hogy jöjjön az anyukájáért. Ez már nem derogált neki, elfelejtette, hogy érte hányszor kellett elmenni az iskolába, amikor beteg volt és nem tudott hazamenni. Volt olyan eset is, amikor azt mondta a telefonba, hogy ő bizony nem megy érte, hívják ki inkább a mentőt és vigyék be a kórházba. A nyugdíja viszont jó volt. Nem a néninek, hanem a családjának. Csak az kellett már belőle, mindig csak kapni akartak tőle, adni neki soha.

Pedig a néninek, akivel csak találkozott volt egy-egy kedves szava. Érdeklődött a családtagjainkról, jó egészséget kívánt nekik. A hite is csodálatra méltó volt. Ő már többször közel érezhette magát a Teremtőhöz. Sokszor állt már a halál küszöbén, nem egyszer súlyos betegségek miatt meg is műtötték. Mesélte, hogy egyszer bordatörést szenvedett műtétének másnapján, mert segített a nővérkének megemelni egy holttestet a kórteremben, mivel csak egyedül volt a műszakban az ápoló. Jól le is szidták utána érte, de ő mit sem bánta. A segítőkészség a vérében volt.

Utolsó hónapjaiban minden héten egyszer a veje autóval elhozta a templomba és fél óra múlva jött is érte. Ezért nagyon hálás volt neki.

Irénke, mert így hívták, mindig kedvesen mosolygott, simogatott még a szemével is. Igazi öröm csillant fel a tekintetében, amikor találkoztunk. Emberséget tanultam tőle, szeretet áradt az egész lényéből. Rám hagyta egyik imádságos füzetét, amit évtizedek óta saját kezűleg lejegyzetelt. Kár, hogy az ilyen emberek már lassan kihalnak közülünk, és utánuk már csak csak a „kütyük” világában felnőtt nemzedék következik, akik még beszélgetni sem tudnak egymással gépek nélkül.

                Olyan volt ő, mint egy „utolsó mohikán”, ebben az embertelen, szeretet nélküli világban. Nagyon fog hiányozni. Kár, hogy senki sem viszi tovább szellemi örökségét, mert inkább „új istent” szolgálnak, a pénz istenét, mint sem a szeretet útján járnának. Tisztelet a ritka kivételnek.

***

A csoda

Mikor megszületik nem érzed igazán,

később ocsúdsz fel a csodából,

mikor meglátod szemében az értelmet,

mely egykor belőled eredeztetett.

Később eszmélsz rá, hogy életed folytatása ő,

már nem éltél hiába, hisz benne élsz tovább.

Próbálod oktatni a szépre, a jóra,

s majd egyszer ő is ezt adja tovább.

Örök körforgás az életünk és a világ,

adj hát életet gyermekeknek, s meglásd,

nagy ajándékot kapsz cserébe, szülő lehetsz,

légy hálás ezért a sorsnak és nőj fel e szerephez.

KOLARICS ZOLTÁN

Gyermekkorom

A messzi Ormánságban láttam meg a napvilágot,

gyermekkorom felhőtlen volt, semmi sem hiányzott.

Úgy gondoltam akkor, hogy csakis itt élhetek

s a jó Istentől e helyen hosszú életet kérhetek.

Tavasztól Őszig a tarka mezőn szedtem virágot,

a nyári melegben a tölgyfák adtak hűsítő árnyékot.

A befagyott tó jegén hokiztunk s csúszkáltunk,

a töltésen szánkáztunk s a nádasban bujkáltunk.

Szerettem a magas fák tetejére felmászni,

az érett gyümölcsöket segítettem lerázni.

Húgommal tarka lepkéket kergettünk a réten,

a gyerekkori emlékek szívembe vésődtek mélyen.

A szomszéd tarajos kakasa ébresztett fel álmomból,

a Dráván úszó hajó kürtje hallatszott a távolból.

A folyó aranyló partján építettünk homokvárat,

s ha már azt meguntuk, hát csobbantunk néhányat.

Az énekes madarak víg dala járta át a kertet,

galambok, gólyák, sarlós fecskék fiókát neveltek.

Bringával bejártam a határ minden zegét-zúgát,

név szerint ismertem a falu apraját-nagyját.

Tehenek s a kecskék frissen fejt tejét vidáman ittuk,

a falú tiszta ózondús levegőjét magunkba szívtuk.

Suli után minden gyermek jól kijátszotta magát,

gyakran  napnyugtáig kergettük a pöttyös labdát,

Kalákában sorra épültek az új családi házak,

barátok s rokonok vígan  segítettek egymásnak.

Mikor a ház elkészült nagy lakomát csaptak,

határtalan jókedvvel hajnalig táncoltak s mulattak.

Édesapám tanított meg a sokféle férfi munkára,

hajnalban keltünk, füvet kaszáltunk utána,

majd kimentünk az erdőre, hogy legyen tüzelőnk,

mire hazaértünk alig maradt jártányi erőnk.

Édesanyám, aki dolgos asszony, kapálta a kertet

szorgalmasan locsoltam, így minden megtermett.

Mindent megtett értünk, amit csak lehetett,

a konyhában és háztartásban a húgom segített.

Vasárnap korán reggel nagyi a konyhába befűtött,

a meleg sparheltben finom túrós kalácsot sütőt.

Még most is emlékszem a páratlan kalács csodás ízére,

reggeli után ünneplőbe öltözve elmentünk a misére.

Felnőttünk mindketten s elhagytuk a falut

majd kis idő múlva csendesen eltemettük aput.

Mikor hazalátogatok virágot viszek a sírjára,

imát mond Érte neje, fia, lánya és 3 unokája.

33 éves lettem mikor  utolért a nagy szerelem,

mely megváltoztatta addigi vidéki életem.

Egymásba szerettünk, majd eljegyeztük egymást,

az esküvőnkre eljött minden rokon s jó barát.

Fővárosi lettem, ez egy egészen más világ,

mikor csak tehetem meglátogatom Édesanyát.

Megváltoztam én is, fülemben zúg a város zaja,

viszlát Felsőszentmárton, viszlát szép Baranya !

Gyermekre vágyunk

Ima

Kérünk Uram, hallgass meg minket

kik gyermeket vagy testvért szeretnének.

Gyermeket kérünk, ki megszépíti életünk

Add meg nekünk Őt, erre kérünk Istenünk!

Minden reggel azzal a reménnyel kelünk,

hogy egyszer mi is igazi család leszünk.

Van egy régi, visszatérő édes álmunk

melyben gyermekünkkel együtt játszunk.

Kérünk Uram, add meg nekünk gyermekünk,

hogy Vele együtt Téged dicsérhessünk!

Tízparancsolat

Ez a törvény már több mint kétezer éve fennáll,

vésd jól szívedbe s elmédbe mindazt, ami benne áll!

Isten saját ujjával írta fel egy kőtáblára,

nincs már többé szükséged semmilyen bálványra!

Mózes volt az első, ki e parancsokat megkapta,

lejött a Hóreb hegyéről s Izráelnek továbbadta.

Minden betűje fontos, az elsőtől az utolsóig,

tartsd be ami benne áll kiskorodtól koporsódig!

Legyen az iránytűd mikor válaszúthoz érsz,

számon kérik majd rajtad, ha örök életet kérsz.

Igaz ember csakis e szabályok szerint él,

reggel mikor felkel s azután míg eljön az éj.

Tíz parancs, melyet naponta be kell tartanod,

a szeretetről szól s arról, hogy Istent kell imádnod!

Hogy ne térj le az ösvényről, bízd az Úrra magadat,

legyen a sötétben világító fehér botod a Tízparancsolat!

PÁNTI MÁRIA

 És minden a dal

Emlékszem arra az öreg zongorára. Hangja sokszor repült ki a nyári Nefelejcs utcába az ablakon át. Emlékszem a nénire, aki vigyázott rám. El kell mosolyodnom, ha arra gondolok mekkora türelemmel tűrte klimpírozásomat.

Dó, ré, mi, fá, mi, ré, mi … csipkebokor rózsát

- De mi az, hogy csipkebokor rózsa?

- Hunyd be a szemed, a dal el fogja mondani. Tanulj meg fiam figyelni a zenére!

Hányszor rajzoltam le Sarastro áriáját, mire megértettem, hogy mit jelent ez a mondat! Talán az öreg lemezjátszó még mindig a ház fogja, amin hallgattuk. S ő soha sem unta meg megnézni rettenetes műveimet.

Ez a Nefelejcs utcai ház 1920-ban épült.  Meglehetősen viharvert állapotához de sokat tettem én! Már apám is itt volt gyerek. Ő is látta a barna zongorát. Ebben a házban megállni látszik az idő. Ha felnézek most a kopott homlokzatra innen a kanális mellől, szinte látom a kislányt, aki a szomszédba szalad, csak néhány taktust leütni, amit a fejében látott néhány perccel ezelőtt. Mennyi melléfogás, mennyi rossz ötlet! Mennyi sok butuska dallam született a keze alatt!

Gyerekkorom ott pihen egy darabka bordó filcbe zárva. A néni azzal takarta le a sok fekete-fehér billentyűt – a dolgaidra mindig nagyon vigyázz kislányom- ezt mondogatta, miközben végezte szertartását szinte minden nap. Óráknak tűntek a percek, míg lassan kicsomagolta a csíkos puha rongyokból a hangszer belsejét. S én olyan türelmetlen voltam, alig vártam, hogy leüthessem lá, mi, lá, szó, szó, mi, dó, mi, ré, ré  …úton át hegyen át száguldás… Azóta se tudom, mi lehetett e dal első sorának a szövege.

E, Disz, E, Disz E, H, Dé, Cé, Á … nem más, mint a Für Elise... Nagyon pontosan el tudtam képzelni a lányt, akinek íródott. Micsoda ajándék lehet dalt kapni valakitől! Hangsorokat, mik a lélek legmélyéről törnek elő, hogy eggyé olvadva gyönyörködtessenek. Szerettem volna én is dalt írni a néninek, mert szerettem őt. Mert a legnagyobb szeretetet így a legkönnyebb kifejezni, amit talán a szó nem is ismer.  Az én gyenge próbálkozásaimat nem sok siker koronázta, bármennyire is szerettem volna. Meg kell arra születni, hogy valaki megzabolázza a sok kis fekete pettyet az ötvonalas papíron. Sajnos én nem erre születtem. Minden tudományom, hogy képes vagyok látni a dalt, ami mások belsejében született. Talán ez is valami.

Sajnos nem tudom már elmondani neki, hogy milyen fontos helyen van az életemben, hogy minden napom a zene körül forog, még ha alkotni nem is tudok.

A minap találkoztam egy kislánnyal. Pici zongoráját mutatta nekem nagy büszkén. Kérdeztem tőle:

– Ismered azt, hogy dó, mi, dó, mi, szó, szó?

– Se füle se farka

– Hát persze, hogy nincs, a lélek nem azért van, hogy az értelmét keressük. Hanem azért, hogy csak úgy szeressük. Kiismerni úgysem tudjuk soha igazán.

– Mit mondtál néni?

– Csak azt, hogy a dolgaidra mindig nagyon vigyázz kislányom.

Pöttyös bögre

Amikor meghalt, vele együtt valami más is megszűnt létezni a lakásban. A rend. Mintha csak ő lett volna képes kézben tartani a dolgokat. Mintha a tárgyak csak neki engedelmeskedtek volna. Pedig gépiesen másolom a mozdulatait. Négy évtized mindennap látott, egyszerűnek tűnő szokásait. Készen állok, hogy tovább vigyem. Igen, még most is ezzel nyugtatom magam. Lesz elég erőm, hogy folytassam azt a tegnap be nem fejezett mosogatást. Hiszen ez csak egy mechanikus gyakorlat, semmiből nem áll leutánozni. S mégis valami mindig kimarad. Valami, amitől más volt ő, és más vagyok én.

Ott kilóg egy harisnya a fiókból. Korábban ez megengedhetetlen lett volna. S most, az ablakon beáramló szellő meglengeti. Bánatos, lassú mozdulat hirdeti az igazságot: nem lesz megigazítva! Sokáig nézem, talán arra várok, hogy ő is hinni kezdjen benne, ott fog maradni, egészen addig, míg fel nem veszem majd.

Körülöttem a tárgyak jajveszékelnek. A helyükre szeretnének menni. Szándékosan zárom ki őket a tudatomból. Ott tartom őket, ahol abban a pillanatban voltak, amikor tulajdonosuk tekintete még utoljára végigfutott rajtuk. Lesz még időm ezekre később.

Fél pár cipő? Arrébb rúgom, ha szükségem lesz rá, majd bocsánatot kérek tőle. A tárgyak mindig megbocsátanak nekünk, ez a legjobb tulajdonságuk. S hogy jól megférnek egymással az ágy alatt.

Elmosolyodok, ahogy nézem azt a szörnyű zománcos lábast. Tudom, más már rég kidobta volna.  Lassú mozdulattal kezdem sikálni. Cirádáról cirádára, míg csak a kezem ki nem vörösödik. Hipót teszek bele, hadd ázzon. Ő így mondta volna, szinte hallom ezt a jellegzetes mondatot.

Ha eleget ázott, holnap, majd megint nekiveselkedek. Semmi nem fog változni úgy se, míg én meg nem változtatom. Magamra maradtam ezzel a sok idegen holmival itt a lakásban.

Leülök a hokedlire, körbenézek. Nem tudom, hogy mit várok ettől a mozdulattól. Minden ott van, ahol az elmúlt harmincvalahány évben volt. Senki sem akart ezen változtatni. A szokás nagyúr, ellene küzdeni teljesen hiábavaló.

Azt a pöttyös bögrét mindenképpen megtartom majd. Ennek a darabnak időtlen idők óta az volt a sorsa, hogy két mosogatás között tengődjön valahol. Valami löttyöt mindig tartogatott magában. Miért ne tehetné ezután is a dolgát? Csak mert régi és ódivatú, még nem fogom kidobni!

Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy minden kacatot kidobni jöttem ma ide. S azok szépen visszaosontak, hogy visszavegyék rég kiharcolt helyüket, s kiszolgáljanak engem is, hogy bebizonyítsák, még nem telt ki az ő idejük.

Valószínűtlennek tűnik a gondolat, hogy megszabaduljak bármitől is itt. Nem, most még biztosan nem. Hiszen most érzem csak, az a rend, amire olyan erősen emlékszem, az ő szeretete volt. Ettől volt ez az egész hely az, ami. Ha most megválnék ezektől a lomoktól, az évtizedek odaégett szeretetét kellene kisikálnom.

S már tudom, hogy minden marad. Behúzom a nagy faajtót. Lemegyek inkább az utcára. Jó meleg van. Sétálok a salétromszagú házak között. Fagyit eszem, aztán cigarettázom. Eszembe jut, hogy nem vettem vaníliát a pöttyös bögrébe. Na, ebből baj lesz.

Sírok. Hiszen ez az a változás, amit a lakásban hiába kerestem. Soha, de soha többé nem kell már vaníliát vinnem a pöttyös bögrében.

KÓPIS ETA